A 12. században két különös gyermek jelent meg egy kelet-angliai faluban. Teljesen zöldek voltak.Bár nem ez volt az egyetlen furcsaság a 12. század közepén a suffolki mezőn talált fiúval és lánnyal kapcsolatban, mégis a színük volt a legfeltűnőbb.

A történetet nagyjából így lehet összefoglalni: egy kis falu, Woolpit mezején az aratók két rémült gyermekre bukkantak, akik, úgy tűnt, mintha egy gödörből emelkedtek volna ki. A bőrük a póréhagyma sötétzöld leveleire emlékeztetett. Különös ruhába voltak öltözve, ismeretlen nyelven beszéltek, és nem értettek angolul. A falusiak úgy döntöttek, hogy nem veszik a nyakukba a problémát. Viszont nem a helyi földesúrhoz, Bury apátjához vitték a gyerekeket, hanem a 13 kilométerre északra, egy másik egyházközségben található Wykesba, Sir Richard de Calne udvarházába szállították őket. Sir Richardról nem sok minden tudható, de úgy tűnik, hogy 1135-ben az övé volt Wykes, és 1188 körül halt meg. A Calne család Suffolkban és Essexben egyéb birtokok fölött is rendelkezett.

Sir Richard befogadta a gyermekeket. Láthatóan éheztek, de ennek ellenére néhány napig minden ennivalót visszautasítottak. Véletlenül észrevettek pár felvágott lóbabszárat, és élénken mutogattak: jelezve, hogy a babot akarják. A bámészkodók megmutatták nekik, hogyan fejtsék ki a szemeket, amit „nagy örömmel fogyasztottak, és sokáig nem is akartak más eledelt elfogadni”.

Elszíntelenedés

A fiú megbetegedett, és nem sokkal a Wykesba érkezésük után meghalt. De a lány – írta Coggeshalli Ralf krónikás – „minden eledelhez hozzászokott, teljesen elveszítette póréhagymalevél színét, és fokozatosan visszanyerte egész testének pirospozsgásságát”. A krónikás a gyerekek zöld színét különös étrendjüknek tudta be – és nem ő volt az egyetlen. Newburgh-i Vilmos Ágoston-rendi kanonok, aki szintén feljegyezte a különös történetet, egyetértett vele. Ralf szerint a lány szolgálóként dolgozott Wykesban még sok évig. Vilmos hozzáteszi:

Egyáltalán nem különbözött a mi fajtánk asszonyaitól,

és a helyi források szerint végül hozzáment egy King’s Lynnből származó férfihoz, s még mindig ott élt, amikor Vilmos 1198-ban megírta a históriáját. Bár ez a történet elég fantasztikusnak tűnik, jó okunk van feltételezni, hogy a leírt események valóban megtörténtek. Mind Coggeshalli Ralf, mind Newburgh-i Vilmos köztiszteletben álló krónikások voltak, akiket koruk hagyományos történetei mellett „a csodák” is érdekeltek. Ráadásul mindketten közvetlenül a helyiektől szerezték az információikat.

Ismerős motívum, érdekes csavarral

A két forrás jórészt hasonlóan írja le, hogy mi történt, a tanúkkal kellően alátámasztott történet részletei kidolgozottak és meggyőzőek. De a mese különös volta újabb kérdéseket vet fel. Például mit tettek azok, akik találkoztak a gyerekekkel? Megdöbbentek a fiatalok „különös és furcsa” megjelenésén? Talán igen – de ezt valószínűleg tompította, hogy számos különös jelenséggel találkoztak már. A középkori Woolpit falu az Ipswich kikötővárosát Bury St. Edmundsszal összekötő főútvonal mellett feküdt, ahol az évenként megtartott vásárok számos külföldi kereskedőt is vonzottak, akik angol gyapjút és szövetet vásároltak itt. Egy másik, közelben futó út a zarándokok népszerű úti célja volt. Az utak mentén lakó falusiak bizonyára hozzá voltak szokva a „különös” utazókhoz. Ennek ellenére a zöld színű gyerekekben, akik csak lóbabot ettek, „túlvilági lényeket” láttak. Elképzelhető volt, hogy a „túlvilágról” jöttek?

A 12. században keringett egy történet a Föld másik oldalán lakó antipódusok földjéről, amit a Derbyshire-ben található Peak-barlangon keresztül lehetett elérni. Egy másik történet egy dél-walesi kisfiú élményeiről szólt, aki a folyó partján álló barlangba tévedt, és egy olyan földre jutott, ahol a „pigmeusoknál nem nagyobb emberek” laktak, és a területre állandó félhomály borult, mert sosem sütött a nap. Talán, amikor a gyerekek rendes ételt ettek, és elhalványult a zöld színük, az emberek egy része arra a következtetésre jutott, hogy mégiscsak hétköznapi gyerekek. Bár, amikor megtanultak annyira angolul, hogy felelni tudjanak a kérdésekre, a válaszaik megerősítették, hogy „mások”. Azért a gyerekek szerint az otthonuk keresztény vidék volt, ahol Szent Mártont tisztelték – valójában „Szent Márton földjének” nevezték. Ez bizonyára elgondolkoztatta a kérdezőket – ahogyan a későbbi kommentátorokat is, akik Szent Márton földjét a Woolpittől pár kilométerre fekvő Fornham St. Martinnal,

ám időnként a Mars bolygóval azonosították. Néhányan egyenesen Tours-i Szent Mártonnal és a kelta halálkultusszal hozták összefüggésbe.

A kihallgatások során a gyerekek válaszai egyre összefüggéstelenebbé váltak. A mai vallatások során a hasonló nyomás alá helyezett gyerekekről szóló beszámolók alapján tudható, hogy miféle reakciókra számíthatunk. Például az 1990-es években az Egyesült Királyságban a szociális munkások sorra vették gondozásba az olyan gyerekeket, akikről az a pletyka járta, hogy „rituális abúzus” érte őket a sátánista szüleiktől. Ahogy Jean La Fontaine antropológus írta:

ha a gyerekeket folyamatos nyomás alá helyezik, végül olyan történeteket találnak ki, amelyek alátámasztják a felnőttek kijelentéseit, és híven tükrözik a prekoncepciójukat.

Sőt, a történetük általunk ismert változata világosan tükrözi a „túlvilágról” szóló középkori folklórt. Coggeshalli Ralf egyértelműen a gyermekek túlvilági eredete mellett teszi le a garast, évekkel az elsődleges adatközlője, Richard de Calne halála után írta a művét, és így módja nyílt saját szájízének megfelelően formálni a történetet. Például azt is írja, hogy a gyermekek a hazájukban valami kóborló teheneket követtek egy barlangba, majd eltévedtek. Hosszú vándorlás után bukkantak ki a ragyogó nyári napsütésre Kelet-Angliában.

Ez pedig pont a népmesék kedvelt motívumának tükörképe, amelyben egy halandó egy állatot követ egy barlangba, és a túlvilágon találja magát. Thomas Keightley néprajzkutatónak köszönhetjük, hogy a zöld gyermekek története felkeltette az újkori szerzők figyelmét, mert ő vette be Coggeshalli Ralf történetének fordítását a The Fairy Mythology című könyve 1850-es kiadásába. A jelenkori szerzők erre a verzióra támaszkodtak, amikor népmesei hagyományként, nem pedig megtörtént eseményként kezelték. A gyermekek idetévednek egy csodás másik világból, és innentől adja magát a tündérvilággal kapcsolatos történetekkel való párhuzam. A zöld gyermekek történetét az írók azóta is újra és újra elmesélik, átdolgozzák, és „suffolki népmese” gyanánt teszik közzé.

Csodák és történetek

A mai történészek kételkednek a középkori krónikások szavahihetőségében, amikor effajta csodás történeteket olvasnak, és a történetírás rendszerint fikcióként veti el ezeket. Ennek ellenére voltak kísérletek arra, hogy racionális magyarázatot találjanak a zöld gyerekek históriájára. Ilyenkor rendszerint azzal a megoldással élnek, hogy egy vagy két, oda nem illő elemet túlzásként elutasítanak, vagy „folklórelemekkel fertőzöttnek” tekintenek, például a gyermekeknek azt az állítását, hogy olyan földről jöttek, ahol soha nem sütött a nap – és a nekik tetsző elemekből pedig logikus forgatókönyvet alkotnak. Ezek szerint például a flamand bevándorló családból származó, korábban Fornham St. Martinban élő gyermekek flamandellenes erőszak áldozatai lehettek.

Vannak, akik nem veszik figyelembe Ralf állítását, miszerint a gyermekek „póréhagymazöldek” voltak, és azt feltételezik, hogy egyszerűen csak olyan sápadtak voltak, ami már-már zöldesnek minősült, és mindennek orvosi oka lehetett: a vérszegénység szélsőséges formája. Egy másik kedvelt magyarázat a „klorózis” vagy „zöldkór” volt – ezt a kifejezést az orvostudomány már nem használja, de a 19. században a tinédzser lányok vérszegénységét jelentette. Vagy talán a favizmus volt a probléma – egy olyan rendellenesség, amit a lóbab (Vicia faba) evésére adott reakció idéz elő, ami gyengeséghez, vérszegénységhez és sárgasághoz vezet, és bizonyos esetekben veseelégtelenség és halál következik be. Ez a genetikai probléma manapság főként a Földközi-tenger keleti részén és a Közel-Keleten fordul elő.

Mindig a saját világnézetünk szerint magyarázzuk a megmagyarázhatatlant. De nem szabad elfelejtenünk, miről szólt valójában a történet: két elkóborolt, riadt gyermekről, akik gyanakvó idegenek közé kerültek. A felnőttek félreértették és a saját gyanúiknak, félreértéseiknek és félremagyarázásaiknak megfelelően kezelték őket – de ma is ez a sorsuk a menekülteknek és az otthonukból elűzötteknek szerte a világon.

A cikket Rindó Klára fordította.

The post Ők voltak a középkori kis zöld emberkék first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu