„Sikerült jó irányba elmozdulni” – harsogja címlapján a Nemzeti Sport, miután Szalai Ádám, a sportkormányzat egyik háttérintézményének vezetője levezette, hogy az akadémiai támogatások feltételéül szabott, úgynevezett fiatalpercek tényleg ott vannak a pályán az idei NB I-es szezonban. Előírtuk, tehát megvalósult, jár a hozsánna, a kalapemelés, egymás hátának kollegiális meglapogatása. Elmozdultunk a jó irányba.

Csak tudnám, mi tartott ennyi ideig.

Persze ne legyünk igazságtalanok, Szalai Ádámon éppenséggel nem kell és nem is szabad elverni a port. Ő csupán cirka három éve dolgozik a rendszerben, vezetői felelősséget pedig uszkve másfél éve vállalt először, s azóta – üdítő kivételként a magyar futball intézményi közegében – teszi, amit ígért. Kimondta, amit mások nem mertek, nem tudtak vagy nem akartak. Fölhívta a figyelmet „az elmúlt évek kifejezetten gyenge számaira”, és azt sem hallgatta el, hogy az úgynevezett kiemelt akadémiák bizony nem azért kapják milliárdos tételben a közpénzt, hogy kinevelt játékosaik közül még a szerény nívójú hazai bajnokságba is csak mutatóba delegáljanak egy-két futballistát. Rituálisan az asztalra csapott, és azt mondta: ha kell nektek a közösség pénze, lesztek szívesek cserébe játékost nevelni, sőt pályára is küldeni őket.

Tiszta beszéd, nem igaz?

Az már más lapra tartozik, hogy mintha éppen ez a váratlanul tiszta, egyenes és őszinte beszéd fedte volna fel a magyar futballt maga alá temető totális káoszt.

Szalai Ádám munkahelye, a Nemzeti Sportfejlesztési és Módszertani Intézet a sportkormányzat egyik háttérintézménye. Ők felelnek a közvetlenül az állam által finanszírozott kiemelt akadémiákért: ellenőrzik az ott folyó munkát, visszacsatolást adnak, és igen, mindezt végre, valahára összekötik azzal is, hogy miért cserébe jár pénz, és miért nem. Csakhogy ezeknek az akadémiáknak vannak úgynevezett felnőtt csapataik, anyaklubjaik is, amelyek a profi bajnokságban indulnak – amelyet viszont az MLSZ szabályoz. Az az MLSZ, amely szintén döntően közpénz (vagy abból származtatott, szponzorinak álcázott források) felett diszponál, és amelyet aztán különféle szabályok, előírások, itinerek, ajánlások és ösztönzők alapján oszt el a klubok között. Miközben – elvileg – arra is ügyelnie kellene, hogy a bajnokságban induló csapatoknak egyenlő elbánást, méltó és fair versenykörülményeket biztosítson.

Vannak például, akik azt mondják, hogy ez utóbbi biztosan nem sikerülhet akkor, ha egyes klubokra ilyen, másokra meg amolyan ajánlások és ösztönzők vonatkoznak. Ha egyik csapatnak egy, a másiknak kettő, a harmadiknak meg kettő és fél fiatal játékost „kell” – papíron persze nem kell, csak cserébe elveszthetik az akadémiának járó milliárdos állami apanázst – a pályán tartania, akkor lesznek egyenlők és egyenlőbbek. Ugyanezek a valakik, mondjuk, akkor nem prüszköltek, amikor az állam a hasára csapva, ad hoc módon eldöntötte, kinek lesz kiemelt akadémiája is kinek nem, és akiknek lett, azokhoz éves szinten 1,5–2 milliárd forintot vágott hozzá – a közösből. Ez vajon nem torzította a versenyt? Nem teremtett egyenlőbbek az egyenlőknél helyzetet?

Komikus adalék, hogy az egész NB I-es mezőny legalacsonyabb átlagéletkorú csapatát az a ZTE szerepelteti hétről hétre, amelynek nincs kiemelt állami akadémiája, következésképp nem vonatkoznak rá az NSMI szigorú ajánlásai sem. Van viszont külföldi tulajdonosa, aki üzletként tekint a futballra, és abból remél hasznot termelni, hogy pofátlanul fiatalon leigazolt – jellemzően dél-amerikai – játékosokat dob a mély vízbe, majd értékesít. Jé, hát így is lehet? És nem kell hozzá előírás, hivatal, fejléces papír, bokacsattogtatás? Nahát, nahát.

A teljes abszurdnak ez persze csak egyetlen szelete. Van ugyanis tovább is: Szalai Ádám interjúját valósággal szétszedték a kommentek között azok a ferencvárosi szurkolók, akik továbbra is nehezményezik, hogy különféle szabályaival az MLSZ (és ezek szerint Szalai személyében most már maga a sportkormányzat is) az ő csapatuk egyeduralmának megdöntését célozza. Az ok prózai: Szalai interjújában fontosnak tartotta megjegyezni, hogy be fogják csukni azt a kiskaput, amely honosításokkal is lehetőséget ad az ajánlásoknak való megfelelésre. Ezt történetesen valóban lehetett célzásnak venni, már csak azért is, mert a korábban éppen a Fradi néhány játékosa (Zachariassen, Kovacevic stb.) kapcsán merült fel az állampolgárság megszerzése. Szalai erre válaszul megjegyezte, hogy csak olyan játékossal lehet megfelelni az ajánlásnak, aki a magyar válogatott számára is erősítést jelent.

Az elemi logika néhány alapvető eszközével belátható, hogy Szalainak igaza van.

Ő ugyanis már csak posztjából fakadóan is az adófizetők érdekeit képviseli, és kötelessége a szabályozó szempontjait védeni a vitában. Miért kap – nem kevés – közpénzt a Ferencváros akadémiája? Hogy több Tóth Alexet neveljen ki. Ebből kiindulva a dotáció célját, értelmét szolgálja, ha a szabályozó kívánalmait az egyik érintett klub Zachariassen és Kovacevic honosításával pipálja ki? Nem. Akkor, mi is a kérdés?

De rendben, tegyük félre egy pillanatra az álnaiv szemlélődő szerepét. A kutya úgyis ott van elásva, hogy a Fradi a rendszer kirakatcsapata, az egyetlen klub, amelynek eredményeivel legalább részben takarózni tud a vezetés, mondván, tessék, vannak sikereink. Azt már csak félve kérdezem, hogy a Ludogorec elleni EL-visszavágón kilenc külföldi játékossal felálló Fradi továbbjutása egészen pontosan minek a bizonyítéka is? Hogy Hajnal Tamás jól igazol? Hogy Robbie Keane képességes edző? Hogy a Ferencvárosnak több pénze, jobb infrastruktúrája, hatékonyabban működő stábja van, mint a bolgár ellenfélnek? Lehet. Az azonban könnyen belátható, hogy épp az utánpótlásba feccölt milliárdokat, épp az állami hátszelet nem igazolja. A közcélt, amire hivatkozva közpénzt költenek rá.

Ezen a ponton válik húsba vágóan egyértelművé, hogy a magyar futball hátországában totális a káosz. Az MLSZ versenyezteti a válogatottakat, bajnokságot szervez, pénzt oszt szét a klubok között. A közvetlen utánpótlásra viszont nincsen ráhatása, azt a kormány saját hatáskörben támogatja – most éppen a Szalai-féle NSMI ellenőrzése mellett. Kérdés, hogy vajon összeérnek-e ennek a két szereplőnek a céljai? Ha igen, hol? Ugyanazért és ugyanúgy dolgoznak-e, ugyanazt várják-e el a csapatoktól? Hogy közben mit és miért csinál a Fradi, amely egyedüliként sikeres ebben a bagázsban, egy teljesen másik sztori, amelynek lényegére ráadásul szokatlan egyértelműséggel világít rá, hogy a klub vezetői és edzője is egyértelmű akadályként, nehezítésként élik meg, hogy magyar játékosokat kell pályára küldeniük. Mit mond ez el a náluk folyó akadémiai munkáról, az elmúlt tizensok év szakmai mérlegéről?

Félek tőle, nem azt, hogy „sikerült a jó irányba elmozdulni”.

The post Kele János: Előírtuk, tehát sikerült first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu