Jamie Winchester: Felvenni a versenyt napi hatvanezer új dallal, azt nagyon kell akarni – én már nem akarom annyira

Thumbnail for 4282122

Meglepő élmény volt, hogy amikor felvetőádött ennek az interjúnak az ötlete, volt olyan, aki azt mondta, hogy arról mindenképpen kérdezzem meg a Jamie-t, hogy ő tényleg elköltözött?

Pedig lassan már tíz éve. Mondjuk, azt el tudom képzelni, hogy ezt nem mindenki vette észre, mert elég sokat jövök vissza, és amikor jövök, akkor megpróbálunk minél nagyobb hangot adni a dolognak. Persze most egészen régen nem voltam, nem lehetett a járvány miatt, így legutóbb 2020 februárjában jártam Magyarországon. Jönnék gyakrabban. Ha kicsit visszaáll a rend, akkor a tervek szerint decemberben jövök : a Győri Balett felkért, hogy Hrutka Robival csináljunk egy közös előadást. Ez egy balett-előadás a mi zenénkre, és ott játszunk majd élőben a színpadon, nagyon izgalmas.

Kicsit úgy tűnik, hogy mint a furfangos lány a mesében, el is költözött, meg nem is. Hogyan nézett ki annak idején az a gondolatmenet, aminek a vége az lett, hogy hazaköltözik Írországba?

Huszonöt évet voltam itt, és abban az időszakban gyakorlatilag majdnem minden nap zenéltem. És én soha nem ragaszkodtam helyekhez, mindig jöttem-mentem: már nyolc-kilencévesen ottlakós iskolába jártam Írországban, miközben a család Ausztriában volt, aztán Angliában voltam iskolában, míg a család Magyarországon volt – szóval mindig mozgásban voltam. Ezért nem ragaszkodom helyekhez, addig maradok egy helyen, amíg jól érzem magam ott. És 2008-9-10 környékén egyszerűen elkezdett elmenni a kedvem, sok minden miatt. Egyszerűen nem éreztem itt annyira a jövőmet. Pedig elképesztően izgalmas volt, és sokáig egy kicsit olyan volt itt az életem, mint Disneyland a való világhoz képest: élhettem az úgynevezett popsztár- vagy ismertember-életet. De ahogy szinte mindenütt, úgy Magyarországon is nagyon nehéz a zenéből stabil jövőt építeni, nagyon kevés embernek sikerül olyan szintre eljutni és ott tartani a dolgot, és ez egy csomó mindennel jár, amiben én béna vagyok, és nincs kedvem hozzá, nem azért lettem zenész, hogy ezekkel foglalkozzam. Úgyhogy egyszer csak azt éreztem, hogy nagyjából elértem a plafont abban, amit én itt el tudok érni. Meg az is benne volt a döntésemben, hogy húzott vissza a szívem Írországba. Ott születtem, világítótornyot láttam a hálószobámból gyerekként, hiányzott a sziget, az ottani életvitel, az az élhetőség. Itt Magyarországon gyakorlatilag egy huszonöt éven át tartó őrületes buli volt, tényleg nagyon-nagyon jól szórakoztam, de egy picit vissza kellett szállni a bolygóra. Így visszamentem a szigetre.

Varga Jennifer / 24.hu

Mondta, hogy voltak olyan dolgok ebben a karrierben, amelyekben bénának tartja magát, és nem szívesen csinálja. Mik ezek?

Interjút adni például.

Na, jól nézünk ki…

Komolyra fordítva: amíg csak beszélgetünk, addig a nagyon szívesen, de amint fotós érkezik, vagy videó készül, azonnali stresszforrássá változik a helyzet. Illetve a folyamatos közösségimédia-jelenlét tőlem nagyon-nagyon távol áll, hogy azt nézzem folyamatosan, hogy melyik görbe hogy alakul, meg mit hányan lájkoltak. A tévét még nehezebben bírom. Ezek szükségesek a „celebség” fenntartásához, én viszont ezeket nem élvezem, nem is csinálom jól, és úgy általában teljesen elrontják a napomat.

Ezek a feladatok lettek többen huszonöt év alatt, vagy inkább ön változott meg?

Biztos én változtam meg, mert emlékszem, hogy amikor nagyon beindult a karrierünk a Robival, akkor rengeteget voltunk reggeli műsorokban, meg úgy általában sokat jöttünk-mentünk. Aztán egyszer csak ott találtam magam egy ilyen műsorban úgy, hogy térdig álltam a Balatonban egy tűzoltóruhában, hogy valami nagyon jópofa képet tudjanak csinálni az interjúhoz. Akkor azért elgondolkodtam, hogy vajon ezért kezdtem-e el gitározni annak idején.

És arra jutott, hogy nem.

Hát nem. Mostanra viszont pont egy olyan szerencsés helyzet alakult ki, hogy mivel most már nem létszükséglet nekem a zenélés, ezért akkor jövök, amikor igény van rá, meg amikor nekem van rá igényem – mert azért néha az egómnak hiányzik, lássuk be. És ha ilyen van, akkor tudok jönni, nagyon jó körülmények között, nagyon jó zenészekkel együtt muzsikálni. És aztán visszamegyek a csendbe.

Varga Jennifer / 24.hu

Ha jól tudom, ez a csend úgy néz ki, hogy polgári munkahely, home office, tengerparti séták a kutyával. Ide vonult vissza az elől, hogy Magyarországon ott volt a kényszer – egy interjúban fogalmazott így –, hogy bebizonyítsa, még mindig releváns tud lenni. Pedig amikor elköltözött, akkor azért nem úgy nézett ki a helyzet, hogy üres nézőtér előtt adott érdektelen koncerteket. Úgy érezte, hogy nem tud már újat mutatni?

Volt bennem ilyen is. Amikor külön váltunk Robival, akkor csináltam egy szólólemezt, ami nekem nagyon-nagyon tetszett, pont az a lemez volt, amit én akkor csinálni akartam, de az embereket nem igazán érdekelte. Szóval erre is megorroltam egy kicsit. De ettől függetlenül is nagyon jellemző, hogy egy zenésznek egy köre van, amikor fel tud tűnni, és nagyon sokáig aztán abból táplálkozik. Csinálhatsz X új lemezt, az csak a rutin. Mondok egy példát: tavaly elkezdtem új dalokat írni, és a kolléga, aki segített a promócióban, kapott olyan választ, hogy az, ha valakinek új lemeze jelenik meg, önmagában nem érdekes. Mi van még? Az nem elég, hogy belerakod a szíved-lelked egy új nótába. Nagyon magasan van az ingerküszöb, és akkora zaj van – nemcsak itt, hanem mindenhol –, és annyira kiabálni kell, ha bármit is szeretnél elérni, ha valaki komolyan veszi, akkor ezt muszáj. És én annyira nem veszem komolyan.

Mégis, hazát és életmódot cserélni azért hat a személyiségre, főleg, ha ilyen éles a váltás: híres ember és hétköznapi ember között.

Az segített, hogy Írországban soha nem voltam híres. Azért is szerettem oda mindig kimenni, mert ott senki nem figyelt, senki nem tudta, ki vagyok, és az mindig is nagyon jól esett.

Mert itt azért elkezdett egy idő után kialakulni valamiféle üldözési mániám, és még ha ez valószínűleg csak a fejemben volt is, akkor is úgy éreztem, akármit csinálok, valaki mindig figyel. Írországban soha nem is zenéltem, egyetlen fellépésem sem volt ott. És ez így van jól. Vannak, akik tudják, hogy volt Magyarországon ez a karrierem, főleg ott élő magyarok, de én magamtól nem hangoztatom, még a munkahelyemen sem tudják.

Varga Jennifer / 24.hu

Érdekes ez, mert zenész barátokat, vagy a saját kedvenc zenészeimet figyelve is azt látom, hogy azért az egy drog, hogy valaki színpadon áll, és kapja ezt a végtelen sok szeretetet. Enélkül azért, gondolom, meg kellett tanulnia élni.

Igazából nekem ez nem esett nehezemre. Illetve eleinte, amikor kimentem, akkor nagyon sokat jártam vissza, koptattam a Ryanairt két-három évig, és majdnem ugyanannyit koncerteztem, mint előtte. De persze biztosan meg is változott bennem valami: huszonöt évig zenélni minden nap, akármennyire izgalmas és szép, abból, ahogy bármiből, munkahely lesz egy idő után. És nem lehet minden egyes koncertet százötven százalékon égve csinálni. Ez látszik minden egyes sokat turnézó zenekaron, hogy egy idő után ez csak a negyedik buli lesz a héten, és megcsinálod a show-t, meg felszívod magad, de – ezt sok külföldi zenekaron is látom –, hogy egy idő után ez is egy meló. Amit nehéz összeegyeztetni azzal, hogy a közönség meg lehet, hogy azon az egy alkalommal fog látni abban az évben, és neki azt kell kapnia, hogy ez élete egye, neked meg közben egyszerűen csak kedd van. Érdekes harc ez, ami sokszor oda vezet, hogy az ember ehhez vagy ahhoz nyúl a koncertek előtt, hogy ő is úgy érezze, hogy ez egy szuper extra különleges nap. Az a része is fárasztó volt, folyamatosan házibulizni tizenöt évig, annak azért ára van.

Nem beszélve arról, hogy mennyire utáltam már a mikrobuszozást. Megőrültem tőle. Hajnali 3-kor kikötni valami benzinkúton az M3-on, és száraz virslit enni… Nem annyira romantikus az a rockkarrier, mint ahogy azt sokan gondolják. Vagy lehet, hogy csak én vagyok ilyen morcos így ötven felett. Nekem mindenesetre elmúlt ennek a varázsa.

Nem beszélve arról, hogy szeretek úgy élni, hogy azt érezzem, hogy mennek előre a dolgok, ezzel szemben a turnézásban egyszer csak azt éreztem, hogy ez már nagyon sokszor volt. Mert hiszen gyakorlatilag ugyanazokat a helyeket lehet újra és újra körbe játszani. És akkor ehhez jön az a harc, hogy az ember próbáljon valami újat mutatni – miközben valójában az emberek nem az újra kíváncsiak, hanem az It’s Your Life-ot akarják hallani. Ami egy szuper dal, de…

Volt a távozásában része a magyarországi közhangulatnak?

Maximálisan volt. Elkezdett nagyon nem tetszeni a légkör, ami úgy látom, hogy azóta sem javult. Folyamatosan harci állapotok vannak, és barátok vesznek össze olyan dolgokon, amiken nem kéne. Emlékszem, egyszer lejöttem kora reggel valamiért a Bakáts utca és a Lónyay utca sarkához, ahol reggelente mindig dugó van, és láttam, hogy egy nő munkába menet ül az autójában, és veri a kormányt, és torka szakadtából ordít – neki így indul a napja kora reggel. Nyilván nem fair ezt Budapestre vagy Magyarországra kenni, de érezhetően feszültek voltak az emberek, és úgy látom, hogy most is azok.

Varga Jennifer / 24.hu

Most viszont a szülőhazájában él, ahol, feltételezem, még sokkal inkább megérintik a közügyek, és hát a politika sehol nem egy nyugodt terep.

Nem, de Írországban nagyon máshogy van jelen. Ott még mindig jellemző például, hogy a nemzeti csatorna, az RTE adja a híradót este, és mindenki nézi, és nagyjából lehet tudni, hogy az van, amit ott látunk – vannak objektív hírek, és létezik objektív igazság, és az emberek erről tudnak, és beszélnek.

A politikusok számon kérhetők, és a politika nem csak arról szól, hogy azt tolom át, amit én szeretnék, hanem konszenzust kell elérni, meg kell győzni egymást, vannak valódi viták, ahol ellentétes érdekű pártok is bevonhatók ügyekbe, ha az adott dolog tényleg jó az országnak.

Miközben sok helyen, például az USA-ban is, ugye, csak két oldal van, az egyik ezt mondja, a másik az ellenkezőjét, Írországban viszont még vannak közös pontok, van párbeszéd, értelmes vita, vannak olyan parlamenti szavazások, ahol nem mindenki a saját pártjának megfelelően szavaz, és ez jó az országnak. Lejjebb is van a hőmérséklet van sokkal. Nyilván vannak ott is botrányok, csak valahogy kevésbé heves az egész, és vannak következmények, ha valaki belebukik valamibe, az másnap magától lemond – egész más a légkör.

Érdekes, hogy a fizikailag is közel lévő, elmérgesedett brit politika nem fertőzött át Írországra.

Pedig, ugye, Írországnak a brexit hatalmas katasztrófa, az észak-ír határ miatt is, meg a kereskedelem miatt is. Nem sok Boris Johnson-rajongó van Írországban jelenleg.

Kicsit beszéljünk a közelgő Félúton koncertről. Most már, ugye, nem csak ötven, de ötvenegy is elmúlt – érezte ezt a félúton-dolgot? Készített leltárt, visszatekintést?

Őszintén? Nem. Inkább poén volt ez. Amikor elkezdtünk először beszélni erről a koncertről, akkor az első promóanyagoknál azt kezdték el odaírni, hogy életműkoncert. És az nekem nagyon nem tetszett, mert vannak emberek, akik jelentősen többet tettek le az asztalra, mint én, mégsem volt még életműkoncertjük. Másrészt annak van egy zárás-hangulata is. Aztán az egyik barátom mondta egyszer, hogy félúton. És ez nagyon megtetszett – már csak azért is, mert akkor, ugye, feltételezzük, hogy legalább százig ki fogom húzni – most már százkettőig.

Varga Jennifer / 24.hu

Ha visszanéz, az, ahogy zenél, változott az évek során?

Nagyon. A zenei karriert mint olyat nem is tartom már fontosnak, marad inkább egy nagyon jó hobbi. Nem gondolok karrier szinten a zenére egyáltalán. Nem is nagyon írok zenét, és nem is nagyon tetszik, amit írok. De az olyan amúgy is, hogy van jön, vagy nem, vagy jó, vagy nem, az nem rajtam múlik, és voltak már ilyen hullámok. Ha van bennem valami, ami kikívánkozik, és az úgy jön ki, hogy az értelmes, és én büszke vagyok rá, akkor csinálom, de nem foglalkoztat különösen, mert nem kell. Megint csak senki nem függ tőlem, én sem függök a zenéléstől, nem tartozok senkinek semmivel, azt csinálom, ami jön.

Szóval, ha van egy szabad délutánja, akkor nem feltétlenül a gitárral ül le pöntyögni valamit.

Nem, sőt. Mászkálok a kutyával, nagyon szeretek olvasni, filmet nézni, és csomó csodaszép hely van a környéken, így, ha van egy szabad nap, akkor általában irány be az autóba, és megyünk nézni valamit, általában valamilyen partot, mert azért mindannyian mániákusan szeretjük a partokat. A zene helye más, abban mostanában, amit nagyon élveztem, hogy a nyáron kevertem néhány projektet. Azt imádom csinálni, nagyon nekem való folyamat, ülök két hangszóró között, le van húzva minden, és tudom, hogy minden csatornán van egy csoda zenésznek a csoda terméke, és csak fel kell tolni, és megtalálni a helyüket, meg kell építeni belőlük egy házat, aminek van mélysége, magassága, szélessége, csinálni egy képet a semmiből, és hallgatni nyolc-tíz órán vagy két napon keresztül, ahogy egyre jobban áll össze, és kezd hömpölyögni… az egy csoda folyamat. De ezt sem hajtom. Ha valaki épp csinál valamit, és épp beszélünk róla, vagy valaki olyan hangzást szeretne, amit én tudok, akkor azt nagyon nagy szeretettel csinálom.

Tényleg minden válaszában arról beszél, mennyire nem hajlandó már versenyezni, kepeszteni, az élre törni.

Volt nekem is olyan, persze, amikor elkezdtem a ’90-es évek elején a Tom-Tom Stúdióban dolgozni, hogy ott álltam vicsorító foggal, hogy na majd én megmutatom, hogy én mennyivel jobb vagyok mindenkinél. És emlékszem, ment a nagy fejtegetés a fiatal hangmérnökök között, hogy mi mennyivel jobban tudjuk a szakmát, mint „az öregek”, és erre Dorozsmai Peti mondta mindig, hogy gyerekek, ez teljesen mindegy, volt már ilyen-olyan pergő sound, nem azon múlik: ha jó a dal, akkor az megtalálja a maga útját. És persze, az ember akar jó pergő soundot csinálni, de egy idő után rájön, hogy nem ez a legfontosabb.

Varga Jennifer / 24.hu

A versenyszellemet, meg azt a folyamatos önpromót, amit annyira nem szeret ebben a világban, egy fiatal zenész meg tudja úszni? Vagy kizárja egymást a zenei siker és a mentális egészség?

Nem lehet megúszni. Legalábbis én úgy látom, hogy azok tűnnek fel, akik ezt jól tudják meglovagolni. Hallottam egy borzalmas számot nemrég: naponta hatvanezer dal kerül fel a Spotify-ra. Naponta. Ebből hogy tűnsz ki? Azért azt nagyon akarni kell, felvenni a versenyt napi hatvanezer dallal… de az egyébként is mindig jellemző volt a zenei karrierre, hogy valami komoly hiányt vagy neurózist mutat az, hogy valaki fel akar menni a színpadra, és kinyitni a szívét idegeneknek.

Mintha meg kellene ahhoz öregedni, hogy ez a neurózis valami élhető állapotnak adja át a helyét. A Depeche Mode például beéri négyévente egy turnéval, a frontember Dave Gahan meg jógázik, gyereket nevel és kutyát sétáltat, de ehhez át kellett esnie egy sokkélményen, jelen esetben azon, hogy csaknem belehaljon a heroinozásba.

Ez az, amiről már beszéltünk: szinte velejárója ennek az életmódnak, hogy meg kell csinálni az átlagos keddből azt a szuperkeddet, és ezért ehhez vagy ahhoz nyúlni. Nekem mázlim volt, nem csúsztam ebbe bele, megúsztam a heroint meg ezeket a kemény dolgokat, de az tény, hogy benne van a pakliban, hogy próbálsz varázst csinálni minden egyes nap, amit gyakorlatilag nem lehet. Szerencsém van azzal is, hogy nekem nem volt ilyen nagy sokkélmény, hanem fokozatosan jöttem rá, hogy ez a világ, ez az élet már nem passzol hozzám, így nem kudarcélménnyel jöttem ki ebből az egészből. Nem belebuktam, hanem elkezdett más életszínvonal, más életvitel érdekelni – és így tökre boldogan tudtam továbbmenni.

Ha már félúton – mi a terv a következő félre?

Ezzel a kérdéssel bajban vagyok. Mert így ötven körül elkezd az ember fejében megjelenni, hogy ez már a B oldal, és nem igazán tudom, hogy mi legyen a terv. Hajós András beszélt arról valahol, hogy egyszer csak elkezd az ember azon gondolkodni, hogy mivel töltse az időt, mi az, ami előre visz, és nem csak egy lassú hátradőlés. És egyelőre nem igazán tudom. Nézegetek érdekes munkalehetőségeket Írországban, ahol el lehetne kezdeni a kormánynak dolgozni a kultúra terén, fiatal művészeket, művészeti ágakat támogatni – vannak ilyen pályázatok, és erről még nem tudok semmi biztosat, de ilyesmiben lenne kedvem részt venni, nagyon is, ettől most eléggé csillog a szemem. A zene meg marad hobbi.

The post Jamie Winchester: Felvenni a versenyt napi hatvanezer új dallal, azt nagyon kell akarni – én már nem akarom annyira first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on LinkedInPin on Pinterest