A nemrég százötvenedik születésnapját ünneplő Budapest utcái és terei ma is folyamatos változásban vannak: épületek tűnnek el, hogy újak kövessék őket, a belvárosban hosszú ideje ásító foghíjakon jobb-rosszabb beépítések válnak valósággá, az ipari örökség sokszor szörnyű állapotú példái pedig nyom nélkül íródnak ki a városképből.

Ennek a – természetesen szerencsés megmeneküléseket, illetve szép felújításokat is magában foglaló – folyamatnak a legfontosabb epizódjairól Ismeretlen Budapest című sorozatunkban mi is beszámolunk, kevés szó esik azonban a századforduló, a két világháború köti időszak, a szocializmus, vagy épp a rendszerváltást követő évek hasonló történéseiről, illetve terveiről.

Pedig volt ám belőlük bőven: az Erzsébet híd pesti hídfője miatt a pesti városháza mellett a belváros egy részétől búcsúzhattunk el, a harmincas évek derekán a Tabán tűnt el a Gellérthegy lejtőiről (helyén sosem született modern fürdőváros), a kilencvenes években pedig megindult Belső-Erzsébetváros, illetve Józsefváros házainak rohamos eltűnése. Az előbbi esetben végül a hirtelen kiadott műemléki védettségek állták útját a pusztításnak, utóbbinál azonban igen kevés fék maradt, így a társasházépítések, valamint a Corvin-sétány és a Magdolna-negyed építésekor visszafordíthatatlan károk is érték a kerületet.

Egy hasonló, de jóval grandiózusabb terv Erzsébetváros épületállományát is hosszú évtizedeken át fojtogatta, de végül jórészt tervasztalon maradt, hogy aztán a Rákosi-érában egy több tömböt érintő bontási tervként szülessen újjá. Ma ezt mutatjuk be.

A történet kezdetéhez több mint százhúsz évet kell visszautaznunk az időben – az Andrássy út és a Nagykörút miatt magára teljes joggal elegáns metropoliszként tekintő Budapest egy politikusa, a város fejlesztéséért felelős Fővárosi Közmunkák Tanácsa (FKT) mellett az erzsébetvárosi képviselő-testületben is jelen lévő Morzsányi Károly ugyanis 1902-ben úgy érezte:

Erzsébetvárosnak saját sugárútra van szüksége, ami Erzsébet királyné nevét viselhetné.

A férfi nyilvánvalóan a mai nyomvonalát alig néhány évvel korábban elérő, azonnal nyüzsgő útvonallá vált Wesselényi utca, illetve a 19. században szinte mindvégig Pest főutcájának tartott Király utca tehermentesítését akarta ezzel elérni, szavai azonban sokáig süket fülekre találtak.

Különböző koncepciótervek persze születtek a témában, Budapest vezetése azonban csak 1908-ban kezdett foglalkozni a témával, az első hivatalos javaslatukat pedig két hosszú évvel később juttatták el az FKT-nek: szerintük az ideális megoldást a Dob utca, valamint az abból nyíló kisebb útvonalak – nyilvánvalóan a házak jó részének lebontásával járó – szélesítése jelentené.

Az ötletet a főpolgármester támogatta ugyan, rövidesen azonban valami egészen mást találtak ki: a Főpolgármesteri Hivatalnak ma is helyet adó egykori Károly-kaszárnya lebontását, majd a terület egy új városházával való beépítését tűzték ki célul. Az új hivatal több osztályát a Károly körút túloldalán, a Rumbach Sebestyén, a Király, illetve a Dob utca által bezárt területre kívánták helyezni, így adta magát az ötlet, miszerint

mi lenne, ha a város új szívéből mindkét irányban, a Ferenciek tere (akkor Kígyó tér) felé, illetve a Damjanich utca nyitányáig egyaránt egy huszonöt méter széles sugárút futna?

A Közmunkák Tanácsa ezen végül sokat finomított, így az új városháza álma néhány évre elfelejtődött, de az új útvonal a Városliget felé tartó hosszabb szakaszának megépítését nem vetették el. A terveket azonban elsöpörte az első világháború.

Az Erzsébet sugárút ötletét végül kitűnő érzékkel épp az első nagy gazdasági világválság kitörésének évében, 1929-ben porolták le, és az FKT és a főváros néhány hónap alatt a pontos nyomvonalat is kijelölte, így 1930-ban elindulhatott a Károly körút felőli grandiózus nyitány megtervezésére kiírt pályázat, aminek részleteit korábban részletes cikkben mutattuk be.

Az első díjat ekkor a harminc métert átívelő boltívet álmodó Árkay Aladár kapta, az építési engedélyig jutó tervek azonban szinte mindent Wälder Gyula több társával együtt végül nem díjazott, de megvásárolt rajzcsomagjából emeltek át. Ennek két nyomós oka volt: egyrészt az immár Madách sugárút nevet viselő projekt előrehaladása a válság miatt lelassult, az 1932-ben elhunyt Árkaytól pedig épp Wälder vette át a tervezés feladatát, aki szinte kizárólag a saját korábbi ötleteire hagyatkozott.

Időközben a terv megvalósításának gátat jelentő tizenhét házat is lebontották, köztük a pesti zsidóság történetének egyik legfontosabb állomását, a köznyelvben leginkabb Judenhof, azaz Zsidóudvarként emlegetett Orczy-házat, aminek bérlői II. József 1783-as türelmi rendelete után szinte azonnal zsidó családok és kereskedők lettek. A ház város lett a városban, hiszen saját iskolája, lakászsinagógája, borpincéje, rituális fürdője, kóser kávéháza és vendéglője, gyógyszertára, illetve kóser mészárszéke volt, így a száznegyven lakószobában élőknek szinte ki sem kellett lépniük az utcára ahhoz, hogy elintézzék a dolgaikat.

A mai Madách tér, illetve az azt körülvevő házak munkálatai végül 1937-ben indultak el, az első lakók pedig 1938 karácsonyát már az új otthonaikban tölthették. Az épületegyüttesnek Wälder csak a külső arcait álmodta meg, az egymástól a látszat ellenére teljesen elkülönülő házakat építtető cégek, szövetkezetek, nyugdíjpénztárak és intézetek ugyanis mind más építészt bíztak meg a belsőépítészeti részletek, a lépcsőházak, illetve a lakásalaprajzok kidolgozásával.

A nagy sugárút-álmot végül a második világháború törte ketté – az út tervezett szélességét előbb tizenkét méterre csökkentették, majd gyorsan még erről is megfeledkeztek –, így a téren áthaladva, a ma egy irodaházzal lezárt Madách Imre úton már csak néhány világos kőburkolatú modernista társasház fogadja a járókelőket, a Rumbach Sebestyén utca sarkán pedig csak az ötvenes évek végén lebontott régi beépítések helyén születtek meg a tégláikkal a szomszédokhoz hasonulni akaró OTP-társasházak (ép. Gulyás Zoltán, 1959-1962).

A tervezett nyomvonalon végigsétálva vannak persze további jelei annak, hogy az építtetők, illetve az állam egyaránt számolt a projekttel. A Dob utca a Klauzál tér sarkánál álló házainál az utca egy rövid szakaszon például hirtelen kiszélesedik – az új nyomvalat itt két modernista ház, a Dob utca 46/A., illetve az egykor Seress Rezsőnek, illetve Presser Gábornak is otthont adó 46/B. jelzi:

A Körúton túl pedig ott a Postaigazgatóság (ép. Rimanóczy Gyula, 1939) egykori Horthy-freskós otthona, ami stílusában, illetve méreteiben is illeszkedni akart a tervhez:

De ne szaladjunk előre a mai állapotokig, hiszen Budapest százkét napos ostromát követően, a romokból lassan talpraállni próbáló fővárosban újra csak előkerült Belső-Erzsébetváros revitalizálásának ügye, hiszen az itt álló, többségükben 19. századi gyökerű épületállomány szörnyű műszaki állapota, valamint komfortnélkülisége komoly szálka volt a főváros és az ország vezetésének szemében.

Az újjáépítést koordináló Fővárosi Közmunkák Tanácsát ekkor a két világháború közti modernizmus fontos építésze, a Napraforgó úti kísérleti lakótelep egyik épülete mellett a nemrég megújult Walter Rózsi-villát, a II. kerület több csodáját, valamint az egykori pestújhelyi kórház egy részét is jegyző Fischer József (1901-1995) vezette, aki egy 1946 áprilisában előadásában kijelentette: az ostromban elpusztult 35 ezer otthon több mint kétszeresére növelte a lakáshiányt, így a tanács a 75 ezres hiány tíz év alatt való megszüntetését tűzte ki célul.

A Népszava az építészt idézve (1946. ápr. 25.) leírta: nem az a cél, hogy a fővárosból nagy falut alakítsanak, hanem a lakás céljaira a mai formájában alkalmatlan centrumot át kell rendezni, ennek pedig a Belső-Erzsébetváros utcáira készített koncepcióterv lehet az egyik legfontosabb állomása.

Fischer a lap szerint elmondta: a Rumbach Sebestyén, Wesselényi, Kis Diófa, Nagy Diófa és Király utcák, valamint a Klauzál tér által határolt – szinte a teljes zsidó gettót magában foglaló – 15 hektáros terület „avult, szűk utcáival, sötét bulvarjaival területfellazítás útján” alakulna át, így a születő új beépítések 89 helyett mindössze 33 ezer négyzetméteren terpeszkednének, a lakásszámok növelésének, illetve a jó alaprajzoknak köszönhetően azonban mégis másfélszer több (168 ezer helyett 250 ezer m²) lakótér jöhet létre.

A változás ugrásszerű változást mutatna az élhetőségben, hiszen a korábbi 12 helyett annak több mint hétszerese, 87 ezer négyzetméternyi zöldterület venné körbe a lakókat – tette hozzá.

A programról a következő hónapokban számos sajtóhír számolt be: a Világ például helyesen rámutatott (1946. máj. 14.) arra, hogy az elszórva felépítendő házakat körbevevő zöld parkok létfontosságú munkát végeznének el, hiszen a port mielőbb meg kellene kötni a belvárosban. A meglátást itt még nyilvánvalóan nem a maihoz hasonlító közlekedési viszonyok, hanem a szén- és fatüzeléssel járó füst, illetve az abból kiváló, a napfény 20-30 százalékát elnyelő por indokolta.

Fischer – aki úgy érezte, hogy egy új lakásban az a legkevesebb, hogy minden embernek jusson legalább egy szoba – az ősz folyamán a Fővárosi Közgyűlésben is felszólalt, lassan pedig egyre inkább kikristályosodtak a tervek, amiket a Vár keleti és nyugati lejtőit, a Vízivárost, illetve a gyógyfürdők területét érintő rendezéssel párhuzamosan akartak valóra váltani.

A Közgazdaság (1946. szept. 15.) szerint a helyzet városszerte szörnyű volt, hiszen

Budapest belvárosi telkeinek 25 százalékán ma is rozzant viskók állanak, az Erzsébetváros legsűrűbben lakott, legértékesebb helyein visszariasztó nyomortanyák veszélyeztetik a közegészséget. Ezzel ellentétben a kültelkeken siralmas eleganciájú, 5-6 emeletes bérházak hivalkodnak. A város határain belül és kívül óriási területeken a közművek, a közigazgatás költségeinek és a szegény emberek megtakarított filléreinek mérhetetlen pocsékolásával családi házaknak csúfolt, rosszul épített kunyhók ezrei csúfítják el a környéket.

A szerzőnek egy meglepő, de működőképesnek látszó javaslata is volt a témában: a telekadómentesség eltörlését, sőt, a telekértékadók fokozatos emelését javasolta, így az üres földdarabok tulajdonosai vagy az azonnali beépítéssel, vagy egy tőkeerős befektetőnek való eladással tudtak volna kibújni a családi kasszán egyre nagyobb lyukat vágó összegek befizetése alól.

A lap három héttel későbbi számában (okt. 6.) ilyenekről már nem esett szó, a Közmunkák Tanácsa egy Erzsébetvárossal kapcsolatos ötletét mutatta be: a munkák mielőbbi megindítása érdekében arra gondoltak, hogy a lebontandó házak, illetve az üresen, vagy kihasználatlanul álló telkek tulajdonosait kényszerszövetkezetbe tömöríti, a tagok pedig akkora tulajdonrészt kapnak majd a születő házakból, valamint lakásokból, amekkora értéket az eredeti házuk vagy telekrészük jelentett.

A kezdőtőke előteremtésére is megvolt a tervük: a létrejövő szövetkezet szerintük eladhatná a lebontott házak anyagát, az ebből befolyó összegeket pedig a munkák megkezdésére lehetne felhasználni.

A modernista építészből a háború után szakíróvá és egyetemi oktatóvá lett Major Máté a Budapest folyóirat hasábjain (1946/5.) méltatta a parkoló autóknak is teret adó, a 20,5 méter szélesre szűkített Madách sugárút, illetve az új, a Klauzál vagy a Kis Diófa utca nyomvonalát követő 13 méter széles Ádám utca köré csoportosuló tervet: írása szerint a harcok előtt minden hektáron 450 embernek adott idejétmúlt, „sem a korszerűség, sem az emberhez méltó élet követelményeinek” eleget tenni nem tudó otthont, a környéken a jövőben azonban már 700 ember élhet ugyanakkora területen, mégpedig modern, korszerű, napos, és persze jó levegőjű lakásokban.

Ez a beépítés magasságának az eddigi alig háromemeletes átlagról nyolc emeletre növelésével volt elérhető. Ilyen beépítés mellett bőven maradt hely az újjáépített terület szélein modern üzletekre, kávéházakra, éttermekre (a […] földszintes részekben s ezek feletti terraszokon) és az élénkebb járműforgalomra, míg bent a tömb belsejében csönd, szemet nyugtató zöld park nyújt enyhet a fáradt pesti dolgozónak. Itt óvoda, napközi és csecsemőotthon is épülhet a tömb gyermekeinek elhelyezésére, úgy, hogy meg sem kell közelíteniök a forgalmas és veszélyes útvonalakat

– írta.

A legfeljebb tizenkét emeletes házakat magukban foglaló koncepció részleteiről a Tér és Forma (1946/1-3.) számolt be: eszerint a Rumbach Sebestyén, illetve a Kazinczy utcai zsinagógák, valamint a Madách tér már álló házai talpon maradtak volna, a negyedet pedig üvegbetonnal fedett sétányokkal, valamint azok felé nagy kirakatokkal forduló, galériás üzlethelyiségekkel akarták igazán nagyvárosivá tenni.

A lap szerint a FKT Fischer mellett Benkhard Ágostot, Granasztói (1946-ig Rihmer) Pált, Hönsch Lászlót, Málnai Lászlót, illetve a később öt évre bebörtönzött Perczel Károlyt magában foglaló tervezőcsapata nem érte volna be ennyivel: a sétány feletti teraszokra éttermeket és kávéházakat álmodtak, a Rumbach zsinagógának pedig a Hősök Temploma irányából nagy, árkádos előteret akartak biztosítani, hogy a szép épület hosszú idő után végre érvényesülhessen.

A mérnökök a terület másik fontos zsinagógáját is ugyanilyen módon akarták láttatni, sőt, úgy gondolták, hogy mellette egy mozit vagy kultúrépületet lehetne emelni, míg a Klauzál téren áruháznak kellene állnia.

A főútvonalaktól távol eső belső parkba játszóteret és óvodát is vizionáló álom a Klauzál térről nőhette volna ki magát, a lezárását követően pedig akár 10 587 fő juthatott volna lakáshoz – olvasható a következő bekezdésben.

A Község a következő év elején (1947. jan. 1.) egy fokkal valóságszagúbb írásban mesélt a tervről, hiszen hozzátette:

Ha vannak is szkeptikusok és mosolygók, akik mindezt álmodozásnak tartják és a jelen gazdasági körülményekre apellálva mindezt megvalósíthatatlannak tartják, ez a városrendezők munkáját semmiben sem befolyásolhatja, mert nem kétséges, hogy az újjáépítés meg fog indulni és nekünk akkorára már kész tervekkel kell rendelkeznünk.

A sajtót ezt a lehetőséget nem igazán vette tudomásul, így az év során olyan pozitív szalagcímek követték egymást, mint a Világé (1947. márc. 8.):

Hamarosan persze ideje volt szembenézni a valósággal: a társadalom problémáira érzékeny magyar újságírók egyik legjobbja, Nádor Jenő röviddel 1947 karácsonya előtt (dec. 21.) a Népszavában megjelent cikke szerint a felszabadulás óta mindössze 1099 lakás épült, ami az egyéb célú helyiségekből született 204-gyel, valamint a helyreállított 13039-cel együtt sem mutatja azt, hogy a szégyen-lakótelepként emlegetett területek helyét új beépítések foglalják el, a méltatlan környezetben élők pedig jobb helyre költözhessenek.

Ennek okát az ország gazdasági helyzetében látta, ami nyilvánvalóan igaz is volt, a szerző azonban kiemelte: a városrendezők és építészek nem adják fel, a tervezés halad, az anyagi források rendelkezésre állásakor pedig a munkák is elindulhatnak.

Ez végül is éppen így történt, hiszen a következő években egyetlen szót sem lehetett hallani a projektről – a csendet végül Major Máté törte a Művészettörténeti Értesítő egy 1955 végi számában törte meg, aki a Budapesti Városi Tanács, illetve a Magyar Építőművészek Szövetsége közös vitaestje nyomán arra jutott, hogy egyöntetű elutasítás övezi a projektet, így nincs is értelme nekifutni.

Másfél évvel később aztán mégiscsak újra lendületet vett a főváros, hiszen a foghíjtelkek beépítését célzó programban megint csak felmerült a Dob utca szélesítésének, illetve a Madách térrel való összekötésének ötlete – visszahozva a köztudatba a két világháború közti sugárút-álmot –, de csak azért, hogy a terv ismételten csak viharos sebességgel tűnjön el egy aktakupacban.

A Földrajzi Értesítő 1958-ban már egyértelműen butaságként tekintett az ötletre, hiszen a lap egyik szerzője, a geológus dr. Vagács András kezdeti utópisztikus elképzelésként emlegette, majd kijelentette: az ötvenes évek végén a tervezők már a reális lehetőségekkel hozzák összhangba az egészséges elképzeléseket, az eredményt pedig a kor számos épülő, vagy már átadott lakónegyede tükrözi.

Belső-Erzsébetváros hibáit persze a következő évtized embere is jól látta: a Népszabadság hatvan éve (1964. feb. 14.) például feketén-fehéren leírta, hogy a negyed zártudvaros épületei, illetve függőfolyosóra nyíló lakásai annyira korszerűtlenek, hogy „fenntartásukat legfeljebb gazdasági kényszer indokolja”, Budapest további túlzott növekedése pedig nemkívánatos, így a már beépített kerületek átépítésére van szükség.

A Budapest magazinban (1968/4.) a kor egyik legfontosabb építészeti szakírója, Granasztói Pál által közölt gondolatok aztán hirtelen már egészen más jövőképet mutattak:

Itt […] persze a gettó emlékétől nem lehet szabadulni, de attól az érzéstől sem, hogy nyilván nem véletlenül volt, lett éppen ez a gettó. Valami bezárkózás, beszűkülés, csaknem elsötétülés van itt. A keskeny Dob utca például — akár a volt Király utca — kezd műemléki ízűvé válni: méretei, arányai finomak, sok egyszerű, figyelemreméltó kis klasszicista bérház van itt. A Dob utca Pest urbanitásának egyik rétege. […] Átjáróházak, csaknem keletiesek, bazárszerűek, mint a Gozsdu udvar, meg a különös, kihalt, sötét keresztutcák — a Síp utca, Laudon utca —, itt-ott a falak mentén osonó, szinte bujkálónak, megrettentnek tűnő alakok. Furcsa szagok. Valami ódonság, különösség, elmúltság, s mégis, jelenvalóság. Ha teljesen újjáépülne s egészen másként — valamit elveszítenénk, akár az egykori Tabánt. Mindinkább hiszem, a városok megújulásának szükségességébe vetett hitem ellenére, hogy ilyen városrészek lebontása, újjáépítése esetén kíméletre volna szükség.

A negyed teljes eltűnését jó eséllyel persze nem a főváros, vagy az állam véleményének megváltozása, hanem a háború után ott élők ideiglenes áttelepítésének megoldhatatlansága, illetve a pénz- és munkaerőhiány gátolta meg – tudhatták meg ekkor a téma iránt érdeklődők.

Részleges átépítési álmok persze továbbra is születtek: Fiala István 1970-ben diplomatervét szentelte a témának, 1973-ban pedig a főváros által felkért BUVÁTI többek közt ezeket a tömböket is szerepeltette a rekonstrukciós javaslatcsomagjában, ahol kijelentették: a terület jó részét nem érdemes felújítani, a fennmaradásra alkalmas részek pedig már megmenekültek.

A belső városrészek rekonstrukciójához legkésőbb az ötödik ötéves tervben kísérletként hozzá kell látni, mert csak így szerezhetünk megfelelő tapasztalatokat ehhez a munkához. Ugyanis ez rendkívül bonyolult feladat, meg kell találni a legcélszerűbb építési technológiákat, a legjobb szervezési formákat, összehangolni a bontást, a felújítást, az új létesítmények építését és a megmaradók átépítését egyaránt

– olvashatták az emberek a Népszabadságban (1974. jan. 17.), a fejlődés reménye tehát újjáéledt.

A BUVÁTI Preisich Gábor vezette tervezőcsoportjának ötleteire aztán több tanulmányt összevetve, illetve a tömböket vizsgálva Schwarzuk Ágnes és Szenczi Ottó reagált (Műszaki Tervezés, 1975/11.): a két szakember rámutatott arra, hogy Belső-Erzsébetváros Budapest egyik legértékesebb adottságokkal rendelkező területe, a negyven üres telek, a számtalan látszó tűzfal a sok raktár és üzleti vállalkozás, az ebből adódó teherautó-forgalom, illetve a sűrű beépítés azonban szinte élhetetlenné teszi.

A szükséges munkákat több ütemre bontották – első lépcsőként négy tömbre fogalmaztak meg olyan javaslatokat, mint

• az újabb parkolóhelyek már álló, illetve tervezett új épületek alagsoraiban, valamint a földszintjeik egy részén való kialakítása,
• a tömbbelsőben a lakók mindegyike által elérhető zöldfelületek kialakítása,
• a bontások, illetve a földszintek átalakítása után nagy, összefüggő területek, illetve újabb átjárók létrehozása,
• fényben úszó lakások építése, valamint a bontásokkal a megmaradók több fényhez juttatása,
• valamint a nem parkolóként hasznosítandó földszinti terekből minden lakás eltüntetése, majd azok üzlethelyiségekként, illetve irodákként való használata.

A felmérések során kiderült, hogy a családoknak ekkor mindössze 10 százaléka élt 1920 után épült házban, ennek fényében pedig nem meglepő, hogy a lakásállomány 17 százalékát feltétlenül bontandónak, 43 százalékát pedig a szükséghez képest bontandónak, azaz határesetnek találták – derült ki a szakmának szóló Városépítés (1975/1.) című lapból, ami a méretekre is rávilágított: ezek szerint az egyszobás lakások 40, a kétszobásak szintén 40, a háromszobásak pedig 13 százalékot tettek ki a nagy egészből.

A helyzet nyilvánvalóan nem volt tehát rózsás (egyszobás otthonból például csak 20 százalékra lenne szükség), a harmadrészt (32 százalék) nyugdíjas, és csak tizedrészt értelmiségi (11 százalék) lakók ezt azonban nem igazán érezték, hiszen háromnegyedük (74 százalék) igenis szeretett a fejlesztést és modernizációt rég nem látott negyedben élni. Ennek oka a tanulmány szerint az elhelyezkedésből származó előnyök mellett a megszokás volt, a visszajelzések azonban mégsem voltak mentesek a kritikától.

A bontási munkák apróbb részei ezután ugyan megkezdődtek, a terv valóra váltása rövidesen azonban teljesen leállt – ellentétben Józsefvárossal, ahol az Illés, Práter, Szigony, illetve Baross utcák által körülzárt területen a hetvenes évek derekán 1963 lakást bontottak el, majd azt kettő híján azonos mennyiségű újjal pótolták.

Az emberekben az álmokat eközben a média tartotta életben: a Magyar Hírlap 1976-ban (jan. 8.) újságírója például arról álmodott – pedig ekkor erről már szó sem volt igazán –, hogy a bontások után létrejön a Madách Imre út, aminek mentén áruházak, szállodák és közintézmények fognak születni, előttük és mellettük pedig parkok, terek, iskolák, óvodák és bölcsődék foglalnak majd helyet.

Az ügyet ezután az Osskó Judit által készített kultikus Unokáink is látni fogják egyik első, 1978 elején készült adása mutatta be, a nagy mértékű bontásokról szóló ötletek rövidesen azonban elhaltak, a következő évtized pedig a felújítási álmok jegyében telt.

A Fővárosi Tanács a véglegesnek gondolt koncepció 1979-es elfogadásakor úgy gondolta, hogy a rehabilitáció körülbelül húsz évet vesz majd igénybe, 1999-ben azonban a Budapestre érkező turisták mégsem egy kellemes, élhető kerületrészt találtak ott. Köszönhető volt ez annak, hogy a rendszerváltás utáni első években a nagy munkák semmit sem haladtak, rövidesen pedig sorra tűntek fel a színen az erzsébetvárosi ingatlanpanama különböző fontos alakjai, akik főként Hunvald György polgármestersége alatt szereztek, vagy épp adtak el zömében rossz állapotú ingatlanokat.

Az ezredforduló körüli években épp ezért számos érték tűnt el, másokat pedig csak a hirtelen védetté nyilvánítás óvott meg attól, hogy egy halom tégla, illetve hulladék legyen belőlük. A műemléki státusz több esetben persze nem segített: jó példa erre a Király utca 40. sorsa, ami hosszú pusztulás után végül önmagával végzett, helyét pedig egy kívülről nézve ikertestvérnek tűnő, de nem túl minőségi utód foglalta el.

Erzsébetváros belső részének állapota most, 2024 végén is komoly problémákkal küzd: a romkocsmákként, illetve szórakozóhelyekként hasznosított kisebb-nagyobb ingatlanok állapota sokszor kétségbeejtő, az önkormányzat pedig ugyan hosszú idő után visszaszerezte a Király utca közel kétszáz éves házhármasát, majd a felújításába is belekezdett, a széles körű értékmentés azonban a kerület, illetve a lakóközösségek szűkös anyagi lehetőségei miatt nem tud végbemenni.

The post Az elmúlt száz évben többször is lebontották volna Belső-Erzsébetváros egy részét first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu