Egy kicsit úgy érzem magam, mint utoljára 2011 körül, amikor a második Fidesz-kormány két ormótlan felszántás és kultúrharc között, tőlük szokatlanul vékony hangon felvetette, hogy lehetne – ha nem is tandíj, de – valamiféle különleges képzési hozzájárulás a felsőoktatásban. A tandíj szót előzetesen ők kenték össze azzal, amivel össze szokás, pedig simán érvelhető konstrukció, pláne jobbról: egyetemi képzés nem jut mindenkinek; akinek jut, az a magyarországi mobilitás mértékét ismerve eleve nem alulról indult; és borítékolhatóan többet is fog keresni az átlagnál. Miért kéne ezt mindenkinek állnia, miért nem csak a legjobbakét, akik remélhetőleg mindannyiunkat gyarapítanak majd? Elég ezt összekapcsolni egy brit típusú diákhitelrendszerrel, ahol a tandíjra felvett kölcsönt csak egy adott jövedelmi szint fölött kell törleszteni kezdeni, és máris van egy hunyorgás nélkül is igazságosnak tűnő rendszerünk.
Aki nem emlékszik az ennek részleteiről szóló vitára, az ne a memóriájában keresse a hibát:
a felvetést gyorsan elvitte a szokásos hisztérikus keretezés,
és a Fideszt már az első kétharmada során sem érdekelte, hogy hatalomstratégián túl bármi távlatosra vagy felelősre használja az erejét, legalább a ciklus elején beleállva kényelmetlen, de hasznos átalakításokba. Három további kétharmaddal később persze már a felsőoktatásnak sem az a legnagyobb problémája, hogyha valaki eltalálja az érettségit, utána az én pénzemből hallgathat hat évig szabad bölcsészetet – ha úgy vesszük, ebben haladást értünk el.
Ez a fejfogós érzés mostanság a vasúti pályaudvarok ügyéről jut naponta eszembe, miután az Építési és Közlekedési Minisztérium (ejtsd: Lázár János) grandiózus pótcselekvéssel váltaná be a nevébe kódolt ígéretet/fenyegetést: a négy nagy budapesti és három nagy vidéki vasúti pályaudvar magántőkével közös átépítésével, újraálmodásával. A londoni St. Pancrast 2007-ben adták át, a bécsi Hauptbahnhofot 2014-ben, a prágai központin egy éve dolgoznak: a globális periféria-fejlesztési szabályok alapján tényleg mi jönnénk. Ha bárki járt az említett, felépült példákban vagy bármelyik nyugati társukban, nem kell magyarázni, mennyire más dimenzió, amikor nem azt kell eldönteni, hol legyen a szemetes, hanem, hogy hol legyen a Burberry bolt.
Egy ideális világban legfeljebb az volna a kérdés, eleve hogyan lehetett a Westendet meg a Köki Terminált a sínek mellé és nem köré építeni. A mi világunkban kicsit mások a kérdések. Miért a semmiből és ilyen határidővel kerülnek elő ilyen lehetőségek, amik 99 évre döntik el az adott pályaudvarok jövőjét? Mi ez a rohanás, ha az én teljes felnőtt életemben oké volt a töredezett, hullámos betont kerülgetni a Nyugatiban? Mit gondoljunk arról, hogy az az erő, ami átokkal vonta be a PPP konstrukciókat – ezek az autópályaépítéstől a kollégiumépítésig tartó tengelyen radikálisan eltérő mértékben voltak ténylegesen kártékonyak –, és amely nem is értette a kérdést, miért kéne magántulajdonban lennie egy repülőtérnek, most ciklikusan újra beleszeret a magántőkébe? Miért csak magyar befektetők jöhetnek szóba? Miért mernénk mindannyian előre leírni három vezetéknevet? Ha lesz a Déliben Starbucks, attól eltűnnek a lassújelek? Tűnnek egy frászt, de talán meleg lesz, amíg előkerül a vonat – azon meg rövid az élet dohogni, hogy kinek megy a bérleti díj.
(Idevágó meglátás egy eheti szerkesztőségi értekezletről, ahol Molnár Dávid szerkesztő kollégám meghosszabbította a félig teli pohár életérzést Bicskéig: amikor késik a vonat, ugyanannyi pénzért több időt tölthet el rajta a szerencsés utas.)
Így kezdődik ma reggel kiküldött heti hírlevelünk, a 24/7, amelyben ezután még elmélyülős és szórakoztató olvasmányokat, videókat és podcastokat ajánlunk hétvégére válogatva, továbbá összegyűjtjük a hét sorozat- és filmkritikáit is a hátradőlős kikapcsolódáshoz. Itt iratkozhatsz fel, ha jövő héten már te is kéred!
The post Egy beváltott fenyegetés: kinek jók a pályaudvar-építések? first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
