Én, aki az érkezésem napján még megrettentem a korán keléstől, óracsörgés nélkül felkeltem reggel fél hatkor. A nővérek kolostora annak a híres barlangnak a közelében épült, ahol Máriát az angyal meglátogatta, és a színtelen utcán én arrafelé igyekszem a lassan tisztuló, de még gyűrött ég alatt.

Száz méterrel lejjebb áll a kolosszális méretű, fehér színű Angyali üdvözlet bazilika, amely a legnagyobb templom a Közel-Keleten. 1960 körül építették egy XVIII. századi ferences templom helyére, ami a keresztes lovagok XII. századi katedrálisának helyén épült, amit egy V. századi bizánci kápolna helyére emeltek, ami korábban zsinagóga volt. Szóval a rossz szokásoknak múltja van… Sóhajtottam, ahogy közeledtem feléje: íme, egy újabb műemlék, amelyet ősi helyre építettek állítólag azért, hogy megvédje azt, ehelyett elcsúfítja, de tán tönkre is teszi. A Bibliából építkező tervezők miért nem találták fel a sajtbúra építészeti megfelelőjét? Egy levehető üvegkupola nem takarná el és nem is tenné tönkre azt, amit meg kell őriznie…

A homlokzaton egy idézet mutatja az esemény jelentőségét. „És az Ige testté lett és közöttünk lakott.” Ez itt tehát e felfoghatatlannak a helyszíne. A megtestesülésnek állít emléket. Tényleg be kellene mennem ide? Mit fogok még megtudni?

A homlokzatot díszítő, bazaltból készült Mária-reliefektől azonnal elfordulok. A felfoghatatlant nem lehet szemmel megragadni, csak az elmével. Egy kép sem mond annyit, mint az előbb idézett János szavai. Világszerte aratott művészi sikereik ellenére a festőknek, mozaikművészeknek és szobrászoknak sikerült egy szép Máriát és egy jóképű Gábriel angyalt alkotniuk, de hiába, ha a mesterművek felszínesek; inkább csak illusztrálják a misztériumot, semmint érzékelhetővé teszik, és ezáltal elbagatellizálják, éppen a lényegi tömörségét veszik el – vagy tán fel is számolják.

A hibáért ebben az esetben Lukács a felelős, aki a négy evangélista közül egyedüliként számol be az angyali üdvözletről. Szerinte Gábriel angyal meglátogatja a galileai Názáretben a szüzet, aki a József nevű ács jegyese.

„Örülj, kegyelembe fogadott!”, így köszönti őt, és kinyilatkoztatja neki, hogy gyermeket fog szülni, Jézust, a messiási királyt. Mária, aki még soha nem ölelt férfit, meglepődik. Az angyal azt mondja neki, hogy a Szentlélek száll reá, és a Magasságos ereje árnyékolja be őt, mert az Istennél semmi sem lehetetlen. Mária beleegyezik.

Az evangéliumok másik három írója semmi efféléről nem számolt be. Máté leír egy angyali látogatást, de az Józseffel történt: az angyal azt súgta neki, hogy ne tagadja meg Mária terhességét. Márk és János sem fáradozott a bevezetéssel, ők egyszerűen csak megerősítették a megtestesülést. Ó, az kétségtelen, hogy meglepte őket Lukács, ahogyan az anekdotájával lenyűgözi az embereket, de úgy döntöttek, inkább nem ismétlik meg. Nem arról van szó, hogy elfeledkeztek volna az angyali üdvözlet történetéről, hanem tudatosan mellőzték.

A kis Lukácska túl jól akarta csinálni.

Először is újrahasznosította Gábriel angyalt, aki Dániel könyvében Isten hírnökeként eléggé sokat dolgozott; az arkangyal révén Lukács át tudta venni a legendák szövegeit és össze tudta kapcsolni Jézust a bibliai hagyománnyal, hogy elhelyezhesse a jelen eseményeit a zsidó folytonosságban.

Ügyes, de kicsit erőltetett, nemde?

Másodszor, és főleg: Lukács a magyarázkodás veszélyes kísértésének engedett. De a misztériumot nem lehetséges megmagyarázni: el lehet mondani, ki lehet tenni a tűnődésnek, így lehetőség nyílik gondolkodni, érezni és hinni.

Végezetül Lukács inkább a természetfelettit részesítette előnyben, nem pedig az istenit, és ezzel eltért a misztériumtól, átalakította rejtélyek egész hálózatává. Olyan utakra vezetett, amelyek nélkülözik a lelki érdeklődést: az angyal, a szűz, a kinyilatkoztatott messiásság. Ha követjük a kis Lukácskát, akkor nem mindig könnyen érthető, és a kereszténységet lejárató vitákba keveredünk.

Kik ezek az angyalok, ezek a lények, akik egy ponton megjelennek a zsidók történetében, majd Mohamednél, s végül eltűnnek?

Egy szűz szülhet hús-vér gyermeket emberi sperma nélkül? Az anya és a fia eleve tudott arról, hogy rögtön a kezdetekkor egyértelműen messiási sorsot tulajdonítottak a fiúnak? Ez utóbbi pont azért zavar engem, mert ennek ellentmond a többi evangélium, hiszen azok a messiási sors fokozatos felismeréséről tudósítanak. Ha Lukácsra hallgatok, akkor nem értem, hogy Jézus miért maradt csöndben oly sokáig Názáretben, miért csak azután prédikált, hogy Keresztelő János kinyilatkoztatott neki? Fokozatosan bújt bele a szerepébe, s küzdött a sorsa felvállalásával, sőt még kételkedett is benne, hiszen a kereszten így kiáltott fel: „Istenem, miért hagytál el engem?” Ennek a kérdésnek egy regényt szenteltem L’évangile selon Pilate (Az evangélium Pilátus szerint) címmel, amelyben – anélkül hogy azt állítanám, az igazságot tárom fel fikciós történetben – leírtam azokat a szakaszokat, amelyeken Jézus keresztülment.

Óvatos vagyok a Mária-barlanggal is, ami fölé a bazilikát építették; tudom, hogy a megítélése vitatott, ráadásul előző nap megálltunk a Tiberiás felé vezető úton a Mária-kútnál, azon a helyen, amelyet az ortodox keresztények előnyben részesítenek az angyali üdvözlet helyszíneként.

Belépek a bazilikába, és a harmonikus betontengerben bezárulok, mint egy kagyló. Túl sok a kis Lukácska! János ide nem volt elegendő… Nem tetszenek a különböző országokból származó festmények, még kevésbé a templomhajóban lévő, hatalmas mozaikok. Ennél is rosszabb, hogy elriasztanak. Hogyan is adhatunk hitelt ennek a jelenetnek? Mi céllal festenek egy meghatározhatatlan nemű lényt egy tizenéves szűz fölé? Automatikusan becsukom a szememet. Amikor újra kinyitom, inkább nem merülök el abban, ami körülvesz, inkább arra törekszem, hogy megragadjam a megragadhatatlant, felmérjem a felmérhetetlent.

Megkezdődött egy olasz nyelvű mise. Hat óra harminc van.

Egy kör alakú helyiségben celebrálják az alattunk lévő szinten, amely olyan, mint egy altemplom; kovácsoltvas korlátok veszik körül, mint egy operaerkélyt, ennek mentén sorakoznak a hívek székei; a bíborvörös márványpadló közepén álló pap egy tiszta kőoltáron celebrál, amelyet a híres barlang bejáratát keretező oszlopok szegélyeznek. A visszhangos mennyezettel olyan az egész, mint egy színházi előadás, ami megragadó számomra. Lekuporodom a lépcső szélére, onnan követem a szertartást.

Nincs nagy kedvem az angyali üdvözletet ünnepelni; annál inkább a megtestesülést, ezt a lényegbevágó, felsőbbrendű misztériumot.

A dallamos olasz nyelv, akárcsak tegnap, üdévé teszi a liturgiát, felfrissíti az evangéliumokat, és életre kelti az imákat. Az „első alkalom” lendületével lefújja róluk az évszázados port, ami a mi francia nyelvünkből rakódott rájuk. A nyereséget nem is annyira az olasz adja, hanem az idegen nyelv hangzása, ez lehetővé teszi számomra meghallani azt, amit már nem hallok ki. A fordítás mindent letisztít. Nem új jelentést érzékelek, hanem a jelentést érzékelem újra. Ezért tartom hasznosnak a Biblia, különösen az evangéliumok meg-megújuló fordításait és friss változatait. Az állandó ismétlés, mormogás és rágódás következtében a szövegek értelmezhetetlenné válnak, kemény, száraz, áporodott klisékbe merevednek, amelyek már nem szólítanak meg senkit.

Éles, fülsértő, inkább visító, semmint éneklő hang hasítja át a csönd szövetét. Határozottan és erőteljesen elkülönül a többi hangtól, s a visszhangos tér miatt több percbe telik, mire észreveszem a hang forrását: egy húszas éveiben járó, markáns arcélű, fekete nővér az. A hangja olyan szélesen árad az orrán át, hogy kürtszóhoz hasonlít; süvítve törik meg a mennyezet boltívei alatt, s csikorog, mint köröm az üvegen. Meglepő, hogy a körülötte lévő társai közül senki sem inti le, vagy szól rá, hogy legyen diszkrétebb. Mennyire bosszantó! Ez a kellemetlen hang elvonja és szétszórja a figyelmemet. Megzavarni nem merem, de szenvedek tőle. Menekülésre kényszerít? Csoportunk már a reggelinél vár.

Mégis maradok, megszállottan bámulom ezt a fiatal nőt.

Azért maradok, mert felkavar. Nem tudatosul benne, hogy milyen hangerővel süvölt, szenvedélyesen kiadja magát. Soha nem hallottam még ilyen erős „áment”. Semmi félszegség. Csak lelkesedés. Váratlanul azt juttatja eszembe, mit is jelenthet a héber „ámen” szó: „Abban lelek támaszra, amit kimondtam.” Pár pillanattal később a Máriához intézett imája beleket, gyomrot, vaginát idéz, lelke által kivetül teljes nőiessége. Nem más, mint odaadás. Ő maga az odaadás.

Most már nem zavar. Csodálom és imádom. Hála neki, meg tudom ragadni a megragadhatatlant, megértem, hogy a mondatok, amik nem mondhatók ki szájjal, kimondhatók teljes testi valóval.

Az órámra nézek. Indulás, zarándoktársaim aggódni fognak.

Elmegyek…

S amikor kilépek az Angyali üdvözlet bazilikából, arra gondolok, hogy korábbi meggyőződésemmel ellentétben valóban találkoztam egy angyallal: afrikai, egy nő, talán Gabrielle a neve, és neki van a legellenállhatatlanabb, legszebb, leghangzatosabb, legrútabb hangja, amit valaha hallottam.

Ahogy megérkezem a társaimhoz, és lehuppanok az ülésemre, máris indul a busz.

A Tábor-hegy felé tartunk.

A busz elején helyet foglaló Guila részletezi az aznapi programot.

Előző nap kerültem izraeli idegenvezetőnk, Guila hatása alá. Ragyogó nő.

Kékesszürke szemét egy drágakő-kereskedő is megirigyelné; a folyamatosan gyémánt- és türkizkék fényben szikrázó tekintete nagylelkű, jóindulatú, gyöngéd lélekről árulkodik. Ennek a bőven áradó, pazar szépségnek része a dús, hosszú, ezüstösszőke haja is; de bárhogyan is próbálja befogni, megkötni, megfegyelmezni, a lázadó tincsek vadul ellenállnak minden próbálkozásnak, úgyhogy folyton egy büszke hajzuhatag auráját veszi körbe. Guila a héberen kívül kifogástalanul beszél arabul és franciául, igaz, ez utóbbit keményen ejti a két másik nyelv miatt. Családja – amelynek párizsi tagjai eléggé híresek Franciaországban – marokkói eredetű, édesapja az 1950-es években, röviddel a köztársaság megalapítása után döntött úgy, hogy Izraelben telepszik le.

Mint sokan, ő is számos történetet hordoz magában, a sajátját, a szüleiét, és ezen túl az őseiét. Olyan történeteket, amelyek olykor vidámak, gyakran nem azok, és amelyek nem homogének. E burjánzásban neki is úgy kellene döntenie, hogy a külvilág számára leegyszerűsíti saját magát egyetlen identitásra, de ő erre nem hajlandó. Egyszerre izraeli, marokkói, zsidó, arab érzelmű, ateista, de hatással volt rá a kereszténység is. Régész végzettsége révén egyforma távolságot tart a jelentől és a múlttól: egyszerre mozog az idő különböző rétegeiben, benne él Dávid Júdeájában éppen úgy, mint Jézuséban, a rómaiakéban, a bizánciakéban, az oszmánokéban és a cionistákéban. Ez nem könnyíti meg viszonyát a jelenlegi izraeli–palesztin helyzethez, ehhez a tragédiához, amely ugyanazon területen állít szembe egymással különböző legitimitásokat, és amelyre később még visszatérek.

Amint megláttam Guilát, éreztem, hogy közel kerül hozzám. A barátságban is létezik szerelem első látásra. Ennek a kölcsönösségét azonban ellenőrizni kell…

Ebben az órában a Tábor-hegy felé tartunk, én pedig a Bibliámat tanulmányozom.

A Tábor-hegy olykor földi, máskor mennyei hely, az Ószövetségben politikai, az Újszövetségben teológiai töltete van. A Tóra szerint időszámításunk előtt héberek és kánaániták közötti harcok folytak ott, és az előbbiek győzelmével végződtek, akik később uralmuk alá vonták ezt a térséget. A kereszténység szerint ez Jézus színeváltozásának a helye: ennek a csúcsáról ment föl a mennybe az Isten Fia, csatlakozva Mózeshez és Illéshez – kíséretükben feljutott az égboltra, míg három apostol, Simon Péter, Jakab és János a hegy lábánál maradt. A göröngyös úton, amely a Táborhoz vezet, a hely szelleméről és szimbolikájáról elmélkedem, amely horizontális a zsidó, és vertikális a keresztény hagyománnyal.

Ahogy közeledünk a hegyhez, jót szórakozom a bibliai turizmuson.

Az evangéliumok nem említik a Tábor nevet, „magas hegynek” írják, ami alapján nem lokalizálható. Van olyan hagyomány, amely a színeváltozás helyszíneként a Szíria és Libanon közötti határhegyet, a Hermont jelöli meg. Mindkét esetben a magaslaton van a hangsúly: a Tábor egy síkvidék közepén emelkedik, és társtalansága miatt tűnik magasabbnak, mint a galileai hegyek, holott mindössze 588 méter magas; ami a Hermont illeti, a 2814 méteren lévő, havas hegycsúcsa lenyűgöző a közeli völgyekből szemlélve.

Úgy vélem, a Hermon mellett több bizonyíték szól. Passzol a tanítványok mozgásához, valóban szükséges a megmászásához – amint az evangéliumokból kikövetkeztethető – felszerelés, sátor, azaz ott tábort kell ütni, ellentétben a Tábor-heggyel, amelynek tetején állatok is legelészhetnek, ráadásul abban a korban egy teljes római helyőrség állomásozott rajta – vicces hely a mennybemenetelre, nem?

A kereszténység első évszázadaiban Tábort még figyelmen kívül hagyták. Jeruzsálemi Cirill i. sz. 348-as odaérkezése után kezdik a színeváltozás helyeként emlegetni, majd ezt hivatalosan is eldönti a 6. század végén a pápa által Szentföldre küldött, keresztény hitre tért Stridoni Jeromos. Ez egy alapelv és egy hiba eredménye volt. Mi volt a hiba? Máté evangéliumának téves olvasatáról lehetett szó: ahelyett hogy ezt olvasták volna: „Jézus eltávolodott tanítványaival egy hegyen”, azt olvasták, hogy „Jézus elment tanítványaival egy távoli hegyre”, így ugyanis a választás már a Tábor-hegyre eshetett. Mi volt az alapelv? Miután az emberi tudat irtózik az ürességtől, kellett egy konkrét hely Jézus mennybemenetelére, hiszen az is jobb, mint a semmi – így a zarándoklat minden állomása teljesíthető.

A busz megáll a hegyoldalban, ahonnan máris fenséges a kilátás. A sofőr azt javasolja, hogy aki szeretné, fejezze be a túrát gyalogosan; aki nehezen mozog, azt a busszal felviszi a csúcsra.

Kipattanok a buszból, és megyek a napsütötte aszfalton fölfelé, a mezőkkel és legelőkkel átszőtt tájban, amit beleng a finom, pasztellszínű pára, miközben az irrealitás pora elül a messzi horizonton.

Áldott Tábor! A tetejét minden évszázadban műemlékekkel borítja el az ember, míg tölgy- és pisztáciafákkal szegélyezi lejtőit a természet. Talán Jézus is keresett itt fát az apjával, Józseffel, az asztalossal? Názáret mindössze nyolc kilométerre van… Ez az ötlet feltüzeli a fantáziámat, és élvezem, ahogy a képzeletem belevarázsolja alakjukat az erdő labirintusába.

Utam végén, egy virágos ösvény után elém tárul a ferencesek elegáns, keskeny bazilikája, amelyet 1919-ben építettek ide Antonio Barluzzi, a tehetséges olasz építész tervei alapján, aki arra áldozta az életét, hogy román stílusjegyekkel gazdagítsa a Szentföldet. E bazilika esetében a Stridoni Jeromos idejében divatos román-szír stílusból kölcsönzött építészeti elemeket, ügyes utalás, hiszen a halála után szentté avatott Jeromosnak, a fordítónak, az írásmagyarázónak, a papnak köszönheti a Tábor-hegy a hírnevét. A homlokzatot két ikertorony keretezi, belül két oldalhajót alakítottak ki a főhajó mentén, hiszen Jézus is Mózes és Illés társaságában emelkedett föl Istenhez, erre a hármasságra épül a teljes alkotás, egészen a figurákig. A belső térben egy lépcsősoron fény vibrál, az égbolt fénye az, amelyet fölerősít a mozaikok aranya, aranyszínű hangulatot teremtve itt, ami nem az európai értelemben vett gazdagságot jelképezi, hanem a napot, a fénylő, örömteli, áldásos csillagot. A pálmafákkal és a kék tollazatú pávákkal díszített kereszténység ismét a vallás keleti gyökereiről tanúskodik.

Ami a színeváltozást illeti, az rettenetes üzenetet közvetít: Jézus elmegy. Kihasználhatta volna halhatatlanságát, hogy velünk legyen a mai napig. Ehelyett inkább eljött közénk, majd elhagyott minket: ami maradt utána, az az üzenete. Érjük be ennyivel.

Így próbálok tenni én is, megpróbálom beérni ennyivel, akár több millióan körülöttem, és előttünk is milliárdok.

De olyan nehéz…

Éric-Emmanuel Schmitt: Jeruzsálem kihívása – utazás a Szentföldre

Fordította: Kácsor Zsolt

Helikon, 2024

The post „Jézus elmegy. Kihasználhatta volna halhatatlanságát, hogy velünk legyen a mai napig. Ehelyett inkább eljött közénk, majd elhagyott minket: ami maradt utána, az az üzenete. Érjük be ennyivel” first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu