Az 1956-os forradalom leverése után a Kádár-rendszer ledarálta a magyar társadalom ellenállását, restaurálta a kommunista hatalmat, majd az 1960-as évek elejére nagyjából lezárult a megtorlás és a Rákosi módszereivel, erőszakkal végigvitt téeszesítés. Itt engedtük el a Kádár János életét bemutató sorozatunk politikai szálát, hogy néhány rész erejéig Kádár nőügyeit emeljük a középpontba. Bemutattuk jelen tudásunk szerint első – és talán egyetlen – barátnőjét, Steiner Piroskát és meglehetősen furcsa kapcsolatukat, illetve hosszabban kitértünk későbbi feleségével, Tamáska Máriával való megismerkedésükre, majd közös életük egyes részleteire.

A folytatásban visszatérünk a kronológiához, Dr. Germuska Pál történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatójával beszélgetve a gazdasági nehézségekről, elsősorban az erőltetett hadseregfejlesztésről lesz szó,

amelynek elszálló költségeinek Kádár igyekezett határt szabni.

A cél lehagyni Amerikát

Az erőszakos téeszesítés nyomán a sikerpropaganda az agrárium modernizálását harsogta, az MSZMP Központi Bizottsága pedig 1961-ben deklarálta: a mezőgazdaságban uralkodóvá váltak a szocialista termelési viszonyok. A valóságban azonban a parasztság többsége a termelés visszafogásával és az ágazatból való meneküléssel válaszolt, mintegy egymillió ember hagyta el addigi megélhetését, és költözött városokba a kolhozosítás következményeként.

Mindezek okán már 1961-62-re olyan élelmiszerhiány keletkezett Magyarországon, hogy még a kenyérgabonát is importálni kellett. Részben a Szovjetunióból, ám miután ők sem tudtak eleget adni, részben Nyugatról, dollárért

– mondja a 24.hu-nak Germuska Pál, majd hozzáteszi: ez az egyetlen tény önmagában remekül példázza a téeszesítés „sikereit”.

Mindeközben a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) vezetősége grandiózus terveket vázolt fel robbanásszerű fejlődésről, amellyel a kommunista rendszer húsz év alatt minden területen utoléri, sőt lehagyja az Egyesült Államokat. A prioritást természetesen a haderőfejlesztés élvezte, a Szovjetunióban nagyívű fegyverkezés folyt, amelyből a csatlós államok sem maradhattak ki. A Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testülete, azaz a szocialista országok pártvezetői ’61 márciusában nagyszabású modernizálási programot indítottak, amire blokkszinten is hatalmas összeget, 2,8 milliárd rubelt irányoztak elő a következő öt évre. Nem sokkal később a berlini fal felhúzásával és a kubai rakétaválsággal a hidegháborús verseny új szintre kapcsolt, a fegyverkezési kényszer brutális terhet helyezett a kis kelet-európai országokra.

Tíz nap alatt Franciaországba

Az 1960-as évek elején hazánkban is zajlott hosszú távú, 15-20 évre előre tekintő tervezés, ám a nagy szovjet álmokat itthon azért jóval óvatosabban fordították és kommunikálták. A fejlett szocializmus építéséről beszéltek, a hazai propagandában a történész megfogalmazásában „a kommunizmus mennyországa még nem került kézzel fogható közelségbe”.

Kádár János okkal féltette az egyébként is gyenge magyar gazdaságot a hadügyi kiadásoktól, lelki szemei előtt megjelenhetett a Rákosi-korszak gazdasági összeomlása, az emberek teljes elszegényedése, amit maga is részben az „ellenforradalom” egyik okaként tartott számon. Kibúvó azonban nem akadt, 1961 elejétől Magyarország is kénytelen volt egy sor rendkívüli intézkedést bevezetni, amelyek sokakat az ötvenes évek elejére emlékeztettek.

Háborús időszakra vonatkozó jogszabályokat alkottak, a példa kedvéért légoltalmi gárdákat hoztak létre. Változtak a mozgósítás előírásai, új honvédelmi törvényt írtak, és újra komoly szerepet kapott a minisztertanácson (ez volt valójában a kormány) belül 1952-ben létrehozott szűkebb kabinet, a Honvédelmi Tanács. Sőt, három ilyen testület is létesült:

ha az első számút alkotó csúcsvezetők atomcsapás következtében elhaláloznak, a második, ezek halála esetén a harmadik Honvédelmi Tanács intézkedett volna védelmi ügyekben.

A fele sem volt tréfa, a szovjet stratégiai rakétacsapatok 1961 májusától már azt gyakorolták, hogyan mérhetnek elsőként nukleáris csapást Nyugat-Európa mintegy 100 célpontjára. Ezzel párhuzamosan megindult volna a Varsói Szerződés egyesített hadereje, amely a tervek szerint az ötödik napon átlépi Hollandia és Belgium határát, a tizediken pedig már Franciaországban masírozott volna.

A szekér se boruljon fel

Ebben a helyzetben Moszkva szigorú elvárása volt hazánk felé a Magyar Néphadsereg készenlétének és csapásmérő képességének fokozása, ami erőltetett modernizálással és természetesen egyre több kiadással járt.

A magyaroknak és Kádár Jánosnak nem volt játéktere, meg kellett csinálni

– emeli ki Germuska Pál.

Egyedül a tempóval lehetett „ügyeskedni”, magyarán azzal, milyen módon és milyen áldozatok árán teszünk eleget a szövetségesi kötelezettségeknek. A belügyi és hadügyi adminisztráció ugyanakkor nem fogta vissza magát, ’62 áprilisában grandiózus országmozgósítási tervet tett a Politikai Bizottság elé. Kádár János azonban – aki a háborús felkészülés jegyében 1961 szeptemberétől ismét ellátta a kormányfői feladatokat is – igyekezett visszahűteni a lelkesedést. A mozgósítási terv PB-vitáján, 1962. április 19-én így fogalmazott:

„Ennek a rendezésnek az is célja volna, hogy egyrészt határt szabjunk az emberek számának, illetve megakadályozzuk, hogy ebben az országban mindenki a végén már »M”-tervet [mozgósítási terv – a szerk.] készítsen. Másik célja, hogy határt szabjunk a tervezési munka mértékének, annak, hogy meddig megy lefelé, mert az se cél [sic], hogy itt félmillió ember mozgósítási tervek készítésével foglalkozzék. Azt akarjuk, hogy világos, normális mozgósítási tervek legyenek, melyeket évenként utána igazíthatunk. Egyrészt tehát kellenek »M”-tervek, másrészt van polgári élet is a világon, és nem lehet, hogy a közületek fele örökké »M”-tervek készítésével foglalkozzék.” (Bővebben ide kattintva olvashat a szűkebb témáról.)

Konkrétabban fogalmazott szeptember 18-án, miután a Politikai Bizottság (PB) heves vitát követően hozzájárult a haderőfejlesztés újabb lépéseihez: személyesen figyelmeztette Czinege Lajos honvédelmi minisztert, hogy

korábban mindig „megnéztük, bírjuk-e úgy, hogy a népgazdaság szekere se boruljon fel”.

A két, egyedi „kádári stílusban” megfogalmazott gondolat veleje, hogy elismeri: a haderőfejlesztés, a létszámemelés elkerülhetetlen, eleget kell tenni a szövetségesi kötelezettségeinknek, de ésszel kell csinálni, nem szabad érte mindent feláldozni. Miért vélekedett így? A történész szerint Kádár nem akart második Rákosi lenni, igyekezett elkerülni a zsákutcát, ahol az ’50-es évek elején Rákosi és Gerő egy gigantikus fegyverkezési programmal gyakorlatilag tönkretette a magyar gazdaságot.

Próbált egyensúlyt teremteni

Moszkva egyre többet követelt, gyorsabb eredményeket és nagyobb ráfordítást, amit a magyar kommunista vezetés egy része szolgaian végre is akart hajtani. Mások viszont, köztük Kádár János igyekeztek ezt visszafogni, ám a szovjet nyomás miatt nem sok sikerrel. 1963 nyarán külön jegyzőkönyvet kellett aláírni a néphadsereg létszámának emelésére ’65-ig 112, ’70-ig pedig 122 ezer főre – a kiindulópont 1957-ben 50 ezer katona volt.

1963-ban Magyarország 52 milliárd forintot irányzott elő haderőfejlesztésre a következő ötéves terv (1966-1970) keretein belül – úgy, hogy előző évben hazánk nemzeti jövedelme (NMP) 157 milliárd forint volt, vagyis annak egyharmadáról volt szó. A manapság használt bruttó hazai termék (GDP) mutatója a gazdaság több komponensének teljesítményét méri, mint a szocialista országok által használt NMP, azonban hogy mégis érzékelhetőek legyenek az arányok:

mintha a következő öt évben 20-25 ezer milliárdot költenénk a hadseregre.

Az egyéb gazdasági hatékonysági problémák mellett a haderő modernizálására fordított hatalmas összegek jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy 1964-65-re teljesen befékezett a magyar gazdaság. A költségvetés várható deficitje miatt már ’63 decemberében takarékossági programot kellett indítani, ’64 januárjában pedig a Néphadseregnél, a Belügyminisztériumnál és a többi fegyveres erőnél is meghúzták a nadrágszíjat.

Amikor viszont 1965 tavaszán már valóban élesben tervezgették a II. ötéves tervet, a Honvédelmi Minisztérium mégis 49-50 milliárdot irányzott elő. Ismét Kádárt idézzük:

„Végső fokon az az alapkérdés, […] hogy a hadsereg és az ország egy, nem lehet elválasztani. Ha a hadsereg szükségletei olyan mértékű anyagi eszközöket igényelnek, ami negatív [sic], aláásná az ország gazdasági potenciáját [sic], következésképpen politikai alapjait, akkor miféle harcképességet képvisel ez a hadsereg?”

Kádár János tehát fontos mérséklő tényezőként lépett fel, próbált egyensúlyt teremteni a szövetségesi elvárások és az ország gazdasági teljesítőképességének megőrzése között.

Gazdasági krízishelyzet alakult ki

A hazánk lehetőségeit messze meghaladó haderőfejlesztési kényszer mellett ugyancsak kevésbé ismert, de a gazdasági teljesítményt jelentősen rontó tényezőként jelentkezett az állandó külkereskedelmi hiány. Létezett ugyanis akkoriban az úgynevezett külkereskedelmi árkiegyenlítési rendszer, ami nagyon röviden azt jelentette, hogy az állam lefölözhette az exportot és az importot. Magyarán ha valaki olcsón tudott árut behozni, vagy drágán sikerült külföldön eladnia, akkor az állam elvonta a haszon jelentős részét. Ezeket a pénzeket viszont a kevésbé sikeres cégek exporttámogatására és importjának finanszírozására kellett fordítani.

A baj akkor következik, amikor a kettő aránya elcsúszik, és Magyarországon ez történt: az 1960-as évek első felében a költségvetés 10 százalékát vitte el az árkiegyenlítési rendszer

– fogalmaz a történész.

Hiába a hruscsovi vízió, miszerint 20 éven belül beköszönt a kánaán, bármerre nézünk, sokasodó bajokat látunk. Lezárult az agrárium átalakítása, a nagyüzemi mezőgazdaság azonban nemhogy nem bizonyította felsőbbrendűségét, hanem kenyérgabonát kellett importálni. A külkereskedelem tartósan hatalmas hiányt termelt, miközben a katonai kiadások óriási forráselvonást jelentettek a gazdaság más részeiből.

Hazánk 1957-ben jelentős tőkeinjekciót kapott a szocialista országoktól, de a további hiteligényt már az ezernyi belső problémával küzdő Szovjetunió sem tudta kielégíteni. A kapitalista országokhoz kellett fordulni, a mai, hosszú távú hitelezés azonban nem létezett a korszakban, exporthitelek és rövidtávú kölcsönök pörögtek. A nyugati eladósodás egyre nagyobb méreteket öltött, és 1964-65-ben kulminált, ekkor a tőketartozás 65 százalékának visszafizetése hat hónapon belül volt esedékes.

Mindezek együtt az évtized közepére krízishelyzetet eredményeztek: a magyar gazdaság recesszióba süllyedt.

Valamit mindenképpen lépni kellett, hatékonyabbá kellett tenni az egész rendszert, és így jutunk el az 1968-as gazdasági reformokig. Erről szól majd sorozatunk következő része.

The post Így készült Kádár az atomháborúra first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu