Szovjet nyomásra hatalmas összegeket követelő, erőltetett haderőfejlesztés kezdődött Magyarországon az 1960-as évek elején. Az akkori népgazdasági adatokat nem lehet a maiakkal összevetni, mégis a szemléltetés kedvéért úgy képzeljük el, mintha most öt éven belül 20–25 ezer milliárd forintot terveznénk a honvédségre fordítani. Kádár János igyekezett visszafogni a költségeket, miközben természetesen teljesíteni kellett a Varsói Szerződés felé fennálló kötelezettségeinket. Attól félt, hogy a Rákosi-Gerő-féle vezetés hibájába esik, amikor az ’50-es évek kezdetén a féktelen hadi kiadások padlóra küldték a magyar gazdaságot.

Mindeközben hazánk külföldi hitelek szorításában vergődött, a külkereskedelmi hiány kiegyenlítése éves szinten a költségvetés 10 százalékát követelte, az erőszakos téeszesítés miatt pedig a mezőgazdaság is alulteljesített, még kenyérgabonából is behozatalra szorultunk. A ’60-as évek közepére a magyar gazdaság olyan mély recesszióba süllyedt, hogy már a pártvezetés is felismerte: valamit tenni kell, méghozzá sürgősen.

Ezzel zárult az előző rész sorozatunkból, amelyben történészekkel készült beszélgetések alapján foglaljuk össze Kádár János életét. A tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, „pletykák” felgöngyölítésére is. A folytatásban továbbra is Dr. Germuska Pál történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatójával beszélgetve

a sokat emlegetett 1968-as gazdasági reformokról, az odáig vezető nehézségekről lesz szó, illetve arról, miért féltették politikusaink hatalmukat a gazdaságirányítás megváltoztatásától.

Jobboldali elhajlás

Kezdésként lépjünk vissza néhány évet az időben történetünk jelenétől egészen 1957-ig, amikor is úgy tűnt, a hatalmat megszerző Kádár nagyon komolyan eltökélte a gazdaság rendbetételét. Nyilvánvalóan fontosnak tartotta a lakosság életszínvonalának emelését, a szegénység enyhítését, de azt se feledjük, az új elit tapasztalása szerint a Rákosi-korszak gazdasági mélyrepülése nagyban hozzájárult az „ellenforradalom” kirobbanásához.

Az ügy érdekében a pártvezetés ’57 elején Varga István közgazdász professzor vezetésével és több mint 100 szakértő bevonásával létrehozta az úgynevezett Közgazdasági Bizottságot. Feladatuk a magyar gazdaság rendbetételére és növekvő pályára állítására vonatkozó program elkészítése volt az apró részletektől egészen a rendszerszintű elemekig. Kifejezett optimizmusra okot adó lépés volt ez egyébként, hiszen a letartóztatások, a terror ellenére reményt adott, miszerint Kádár valami egészen mást fog csinálni, mint ami a múltban történt.

Április 30-án a kormány asztalára tették a javaslatcsomagot, amit Friss István közgazdász, az MSZMP Központi Bizottságának tagja még márciusban úgy kommentált, hogy remek, összefüggő program lett, de ki az, aki meg fogja valósítani

– mondja a 24.hu-nak Germuska Pál.

A választ az idő hozta el, méghozzá igencsak gyorsan: senki, a dokumentum már májusban asztalfiókba került. Komoly szerepe volt ebben a moszkvai vezetésnek is, amely hallani sem akart olyan megoldásról, hogy az egyes ágazatok, üzemek nagyobb önállóságot nyerjenek a központosítás, a tervgazdálkodás rovására. Márpedig a hozzáértők ebben látták a kiutat a Rákosi-féle gazdasági zsákutcából, az SZKP-ban azonban minden ilyesmit jobboldali revizionista elhajlásnak tekintettek, amit irtani kell.

A pártvezetés nem érzékelte a bajt

Hét évvel később azonban a magyar gazdaság ismét vagy még mindig a földön hasalt, sőt, egyre lejjebb csúszott a lejtőn, és mint már említettük, a politika lépéskényszerbe került. Valamit tenni kellett. Az MSZMP KB államgazdasági osztálya 1964 nyarán kapott engedélyt a pártvezetéstől a „gazdasági vezetés továbbfejlesztésére irányuló munkaprogram” létrehozására. Egy sor szakbizottság alakult mintegy 170 résztvevővel minisztériumokból, a nemzeti banktól, vállalatoktól, tényleg a lehető legszélesebb kört bevonva indult meg a gondolkodás a magyar gazdaság hatékonyabbá tételéről.

De miért csak 1964-ben, amikor már valóban kilátástalanná, fenntarthatatlanná vált a helyzet? Mert a legfelsőbb vezetés csak ekkor értette meg a probléma súlyát. Látták persze a bajokat, érzékelték a nehézségeket, de ezeket maga Kádár is a társadalmi ellenállással magyarázta, vagyis hogy a munkások és parasztok nem úgy végzik a dolgukat, ahogy elvárják tőlük.

Germuska Pál egyetért a Huszár Tibor történész monográfiájában megfogalmazott véleménnyel, miszerint Kádárnak fokozatosan nyílt fel a szeme. Ráébredt, hogy nem a közeggel van probléma, hanem az egész rendszer úgy, ahogy van hibás, rosszul működik, meg kell reformálni.

Nem volt pénzügyi vénája, a politikai irányítással törődött, a gazdasági ügyekbe nem szerette magát beleásni, ezeket Apró Antalra, majd Fock Jenőre bízta. Kádár maga csak a nehézségek hatására kezdett el ezen gondolkodni

– jegyzi meg a történész hozzátéve, hogy a legfelsőbb vezető „ráébredésétől”, 1964-től mintha két szálon futna tovább a történet.

Szabadulni akart a tehertől

Kádár János ekkor első titkárként és miniszterelnökként (akkoriban a Minisztertanács elnökének nevezték a pozíciót) egy személyben irányította a pártot és az államot. Mindezt kezdte már megterhelőnek érezni, főleg azután, hogy ’63-ban Magyarország kikerült a forradalom leverése miatti ENSZ-karanténból, a külkapcsolatok ápolása is hirtelen sokkal időigényesebbé vált.

Emellett érzékenyen érintette a Hruscsov–Brezsnyev váltás (1964 ősze) a Szovjetunió élén, amely nyomán egy ellene szervezett puccstól tarthatott, erre sorozatunk egy későbbi részében bővebben kitérünk. Előtte állt a gazdaságszerkezet átalakítása, mindezek okán pedig szükségesnek látta a hatalom újrarendezését.

Látjuk a törekvést, miszerint az ideológiai munkát és a politikai döntéseket a pártnak megtartva a gazdasági szervezést, irányítást rátestálja a kormányra, amelyből ki is lépett 1965. június 30-án Kállai Gyulának átadva a miniszterelnökséget. A keményvonalas kommunista utód kiválasztása nem volt véletlen. Kádár tőle szokatlan módon a politbürót megkerülve sakkjátszmába kezdett, terveiről kötetlen beszélgetéseken tárgyalt a Politikai Bizottság tagjaival – egy későbbi részben ezt is részletesebben áttekintjük.

Féltették a hatalmukat

A gazdasági reformokról, vagy ahogy hivatalosan nevezték, új gazdasági mechanizmusról készült nagyszabású tervekről 1965 tavaszán kezdődtek meg a tárgyalások a pártvezetéssel. Az alkotók Nyers Rezsővel az élen gyors eredményeket akartak, mielőbbi bevezetésük mellett érveltek, a döntésre hivatott PB-ülésen viszont elodázó döntés született: a politikusok hosszabban akarták tanulmányozni a javaslatokat. „A fejlődésben megtorpanás állott be” – így fogalmazott Kádár maga is ráébredve, hogy cselekvési kényszerbe került. A gyakorlatban azonban semmi nem történt, hosszas halogatás kezdődött.

Mi volt a probléma?

Az, hogy a politikai vezetés visszahőkölt, elkezdte félteni a hatalmát a gazdasági reformok következményeitől.

Nem mélyedünk el az új gazdasági mechanizmus javaslatcsomag részleteiben, hanem csak a lényegét mutatjuk meg nagyon tömörítve. A magyar gazdaság kommunista tervgazdálkodásra épült, ez azt jelentette, hogy belföldön és a KGST-n belül is 3–5 éves tervek szabályozták a termelést minden területen. Légből kapott példa alapján a babakocsi gyárnak kiadták, hogy gyártson 150 ezer kék és 150 ezer rózsaszín babakocsit. Ettől pedig a következő években nem térhetett el akkor sem, ha akár egy darabot sem tudtak eladni, és akkor sem, amennyiben zöld babakocsira viszont tömeges igény jelentkezett volna.

Ilyen körülmények között az üzemek töredéke lehetett üzletileg sikeres, ám az állam még ezek hasznát is elvonta, hogy a többségnél keletkezett veszteséget pótolja. Kommunista országban szó sem lehetett arról, hogy egy vállalat tönkremenjen, vagy a profitját felhasználva terjeszkedjen, önállósodjon, netán „túlerősödjön”.

A reformjavaslat gerince viszont épp ez volt: nagyobb önállóságot adott volna a gazdasági szereplőknek, hogy sokkal hatékonyabban működhessenek a kereslet-kínálat, vagyis a piac aktuális alakulása szerint. És ez nem tetszett a politikai vezetőknek, mert ha a felülről irányított, központosított, utasításos gazdaságot felváltaná egy közvetett szabályozórendszer, ezzel ők kontrollt veszítenek. Így aztán hosszas viták, egyeztetések indultak, a pártvezetés igyekezett fékeket beiktatni, körülbástyázni a hatalmát.

A proletár politikus

Egy évvel később, az 1966. május 3-ai PB-ülésen a reformokért felelős Nyers és csapata meglepődött a reakciókon, Kádár is úgy fogalmazott, mintha ott és akkor szembesült volna vele, milyen radikális lépések szerepelnek a csomagban: „Van olyan érzése az embernek, (…) mintha 12 hónappal ezelőtt összehívtunk volna 108 közgazdászt, hogy mint az állatorvosok, nézzék meg, hogyan lehet meggyógyítani a lovat. (…) Ez az ország nem kísérleti nyúl.”

Lekezelően fogalmazott, holott a párt rendelte meg a javaslatcsomagot, majd a folytatásból úgy tűnik, fenntartásait sokkal mélyebb források is táplálták: „Itt 20 évig a munkásosztály és a párt vezetett, nehogy most egyesekben olyan érzés keletkezzék, hogy most a közgazdászok veszik át az ország vezetését. És van néha ilyen benyomása az embernek, amit feltétlenül csírájában meg kell ölni.”

Kibújt belőle a proli politikus, akinek zsigeri ellenérzései vannak az értelmiséggel szemben

– jegyzi meg Germuska Pál.

A lényeget tekintve pedig Kádár egyszerű, de gyors lényeglátó képességgel rendelkezett, minden helyzetben meglátta a hatalmát veszélyeztető momentumokat. Egyfelől félt az ismeretlentől, néhány százalékos gazdasági növekedésért nem volt hajlandó „kockáztatni”, beleugrani az „ismeretlenbe”, másrészt határozottan tartott attól, hogy a tervgazdálkodás kiiktatásával az állampárt nem tudja a gazdasági szereplők feletti uralmat kézben tartani.

Fékekkel telerakott, de mély reformok

Június 8-án, a KB székházában rendezett záróértekezleten az egyébként mechanizmusbizottságnak nevezett testület tagjai és szakértői előtt aztán egyensúlyteremtő politikusi arcát megmutatva finomította korábbi kijelentéseit. Miközben köszönetet mondott a közgazdászok másfél éves munkájáért, a tudomány modern társadalomban betöltött szerepén is eltöprengett: „A tudományos igazság a gyakorlatban azonban soha nem érvényesül tökéletes pontossággal. Különösen áll ez olyan társadalomtudományi ágak képviselőinek tételeire, mint a közgazdaság-tudomány. Ezért a társadalomban olyan szereposztás van, hogy kellenek emberek, akik a kompromisszumokat megkötik. Lám, erre jók ezek a »pártbürokraták””.

Végül a politikai vezetők aggodalmát eloszlató fékek is a helyükre kerültek, ismét Kádárt idézzük: „körülraktuk mi ezt a reformot mindazon biztosítékokkal, amelyekre kötelezve vagyunk, és amelyek lehetségesek addig a határig, hogy ez azért mégis ténylegesen reform.” Az új gazdasági mechanizmus végül 1968. január elsején lépett életbe hivatalosan: a magyar gazdaság megszabadult a szigorú tervmutatóktól, és közvetett szabályozás alá került.

Kivéve a haderőt, a honvédelemben némileg érthető módon maradt az utasításos rendszer. Kádár az atomháborús félelmek ellenére korábban sem rajongott a magas hadászati kiadásokért, e véleményének ezúttal is hangot adott. A Politikai Bizottság 1967. november 28-i tanácskozásán Czinege Lajos honvédelmi miniszter expozéjára így reagált: „a néphadsereg szükségleteit úgy kell fedezni, hogy az a népgazdaság fejlesztését és a dolgozók életszínvonalát túl ne terhelje.”

Ekkoriban egyébként a brezsnyevi Szovjetuniót másolva minden csatlós ország gazdasági átalakításokkal kacérkodott, ám fontos kiemelni, hogy

a magyar reformok hatoltak a legmélyebbre, és folyamatos, táboron belüli ellenszél mellett születtek.

Uralkodóvá válik a szocialista tulajdon

Még egy lényeges, ám inkább elméleti jellegű döntés született ebben az időszakban, méghozzá a földtulajdon kérdésében. A parasztokat ugyan téeszekbe kényszerítették földjeikkel együtt az évtized elejére, a birtokok azonban jogilag megmaradtak magánszemélyek tulajdonában. A nagy dilemmát pedig az okozta, hogy a szövetkezeti tulajdon vajon szocialista tulajdoni forma-e, mert ha igen, akkor a téeszekre is érvényes a szigorú tervgazdálkodás. Hosszas ideológiai köröket követően 1966 végén sikerült dönteni: igen. Ezt rövidesen jogi lépés is követte: az 1967. évi IV. törvény alapján a szövetkezet szerzett tulajdont a használt földeken – azaz a gazdálkodók számára véglegessé vált a tulajdonfosztás.

Így aztán az MSZMP kimondhatta, hogy most már a magyar gazdaság döntő része társadalmi, szocialista tulajdonban van, minden szektorban uralkodóvá vált a szocialista irányítás.

Külső hatások és belső problémák mind hozzájárultak ahhoz, hogy az új gazdasági mechanizmus a legkevésbé sem vált sikertörténetté, de erről majd később. A folytatásban néhány rész erejéig visszatérünk a politika fősodrába, és az 1960-as évek hatalmi játszmáit, az elnyomás átalakuló módszereit vesszük sorra.

The post Kádárból kibújt a proli politikus first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu