A gazdasági világválság és visszaesés idején – ami az Amerikai Egyesült Államokban 1929-től egészen 1941-ig eltartott – jellemzőek voltak a hosszasan elnyújtott táncversenyek, amelyek néha hetekig is eltartottak. A résztvevők elsősorban a pénzdíjért szálltak versenybe, de sokan egyszerűen az ingyen szállás és étkezés miatt, amit erre az időszakra biztosítottak a gyakran szegény és éhező benevezetteknek.

Elérő szabályok voltak érvényben, de általában megkövetelték, hogy a táncolóknak mindig mozogjon a lábuk, időnként rövid pihenőket azért beiktathattak.

Az egyik 1930-as chicagói táncmaratonon például a verseny 145. napján még mindig 9 pár vonaglott a parketten.

Néhányan – köztük például June Havoc, aki később Broadway-sztárként futott be – „professzionális” táncmaratonisták lettek, akik képesek voltak arra, hogy a rövid szünetekben egy pillanat alatt elaludjanak. A Sydney Pollack által rendezett 1969-es A lovakat lelövik, ugye? című film, Jane Fonda és Michael Sarrazin főszereplésével, nagyjából valósághűen mutatja be, hogyan is zajlottak a tipikus táncmaratonok. Ennek fő oka, hogy a film alapjául szolgáló, azonos című regényt az a Horace McCoy írta, aki a világválság idején éppen egy ilyen táncos szórakozóhelyen dolgozott kidobóként.

A versenyeket fizető nézők kísérték figyelemmel, amiből a showműsorok szervezői busás haszonra tettek szert, s ez jól jelzi, mekkora igény volt a magukat megalázó emberek botladozásainak bámulására. Az eseményeket bőven érték kritikák amiatt, hogy lealacsonyítók és kegyetlenek, sőt gyakran fizikai és mentális összeomlással járnak. Ezt a film is jól szemlélteti, amikor az egyik táncosnő hisztériás rohamot, a másik idegösszeomlást kap, a végén pedig garantált a tragikus befejezés.

Az 1930-as évek végére lejjebb csengett a táncőrület, sok amerikai városban be is tiltották a maratoni tánccirkuszt.

The post Az éhezők viadalai voltak az amerikai táncmaratonok first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu