2022. február 24-én reggel a többszörös díjnyertes, nemzetközileg jegyzett harkivi építész, Olha Kleitman szakmai körútra érkezett Kolumbiába. A repülőről leszállva szembesült a hírrel: Oroszország lerohanta Ukrajnát, zárul az ostromgyűrű szeretett városa körül. Sarkon fordulva megvette az utolsó jegyet egy Európába tartó gépre 1700 euróért, és három nap múlva hazaérkezett, majd a testvére segítségével adománygyűjtésbe kezdett az ukrán katonák felszerelésére.
Akkor Harkiv északi részén már heves utcai harcok dúltak, egy szpecnaz (orosz különleges erők) kommandó egészen a belvárosig jutott, mire végeztek velük. A májusig tartó ostrom során a folyamatos ágyútűzben és rakétacsapásokban civilek százai haltak meg, az egykor kétmilliós nagyvárosból valóságos exodus indult nyugatra.
Bezárt betegek
Ebben a környezetben figyelt fel Olha egy problémára, amivel akkor még senki nem foglalkozott: kerekesszékes barátnője tapasztalata szerint az ostrom kezdetekor a szociális munkások, a rokonok és az ápolók is elmenekültek – önellátásra képtelen emberek ezrei maradtak magukra az otthonaikban. Így találtak rá 170, fogyatékkal élő, magára hagyott emberre. A gyakran ágyhoz kötött betegekre Olha elmondása szerint olykor úgy kellett rátörni az ajtót, mert a menekülő rokonok rájuk zárták a házat, és elvitték a kulcsot.
Hamar kiderült, hogy pár tucat önkéntessel nem lesz kapacitásuk arra, hogy az otthonaikban ápolják őket: így egy elhagyott munkásszállót béreltek ki adományokból a város nyugati, gyárakkal tűzdelt szélén. Oda költöztették az eleinte csak Harkivból, később Donyeckből és Luhanszkból is érkező lakókat.
Jelenleg 47 lakója van az úgynevezett Nagy Családnak, közülük 25-en teljesen ágyhoz kötöttek. 15-en viselik a gondjukat három műszakban – többségében egykori tanárok, óvónők vagy varrónők, akik a háború kitörésekor elvesztették a munkájukat. A távoli frontvonal állandó, mély durrogásánál van egy még nagyobb problémájuk: pénzbeli támogatást egyre kevesebbet kapnak, azt is csak külföldről, jórészt az Egyesült Államokból.
Pedig Olhának nagy tervei vannak. Színes, precízen elkészített épületterveket húz elő a fiókjából.
Ez az álmom, a képeken látható modern intézmény. Itt én is szívesen élnék a férjemmel öregkorunkban
– mondja nevetve. Az egykori munkásszálló akadálymentesítése mellett az udvart is szeretné egy tipikus kelet-ukrán falu kertjévé varázsolni. „Az ablakokra hamarosan falusi zsalugáterek kerülnek” – meséli.
A legtöbb gondozottunk kis faluban született. Az itt lakók nagy része pedig mostanra a második gyermekkorát éli. Jót tesz nekik, ha az emlékekből ismerős tapintású felületek, szagok, hangok, veszik körül őket. A kutyák is ezért vannak.
Nemrég nyitottak egy kertre néző fedett teraszt, ahol tyúkok, kakasok és libák sétálgatnak egy kis tó körül. Olha lábai körül három terápiás kutya sertepertél, a sarokban egy kályhában tűz pattog.
Miközben mesél, egy fejkendős, matuzsálem korú néni szuszogva, nagy nehezen felül a közelben egy lócára. Amikor végre helyet foglal, az odasündörgő labradort olyan szakavatott mozdulatokkal hessegeti el, ahogyan az csak falun szokás.
Lassan ebédidő van: a parányi konyhában minden nap 60 emberre főznek. „Mintha minden nap lakodalom lenne” – mondja Olha.
Az ebédlőből visszatérve az ágyán ülve rádiót hallgat Szerhij a két szobatársával. Vonásain látszik, egykor jóképű férfi volt, de az élete balszerencsés fordulatainak nyomait már nem lehet eltüntetni az arcáról.
„Dolgoztam gépészként, favágóként, szüretelőként” – meséli. Mindkét lába, illetve a bal kezének az ujjvégei is hiányoznak. Egy munkahelyi balesetben vesztette el még 2015-ben, az ültetvényt permetezve a testére került a súlyosan mérgező anyag. „Nem volt pénzem a kezelésre, hogy eltávolítsák a szövetekből a mérget” – magyarázza, mi vezetett végül a két láb és a kéz egy részének elhalásához, majd amputálásához.
The post „A lábad ugyan már nem, de a tesód mindig veled lesz” – így élnek egy harkivi otthonban a háború idős árvái first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
