Veregesse magát vállon az az olvasónk, aki térkép nélkül tudja, merre van Benin. Valljuk be, nem sűrűn gondolunk erre a országra, amely egyébként az afrikai kontinens nyugati részén, Nigéria szomszédságában található. Pedig a tavalyi Berlinale fődíjas filmje, a most nálunk is mozikba került Dahomey – Kik vagyunk? alapján lenne mit tanulnunk Beninről, sőt, Benintől. Végső soron a dokumentumfilmben felbukkanó emberek önismeretre vágynak, ők is azt szeretnék megérteni, mi az, hogy Benin.

A válasz nem magától értetődő. A huszadik század előtt a mai Benin nem létezett. Területének jelentős része háromszáz éven át a Dahomey Királysághoz tartozott, mielőtt a francia gyarmatosítók az egykor Francia Nyugat-Afrika néven ismert, összeharácsolt föderációhoz nem csatolták volna. A Dahomey Királyság régiós kereskedelmi – ne szépítsük, főleg rabszolga-kereskedelmi – központ volt, az európai utazók képzeletét magával ragadta a csupa nőből álló, amazonoknak nevezett katonai különítménye.

Ebből mára nem sok maradt. Illetve megmaradt néhány szobor Dahomey királyairól, amiket a franciák – élve a kínálkozó lehetőséggel és erőfölényükkel – magukkal vittek Párizsba. A film elején kéttucatnyit visszaadnak a több ezer eltulajdonított műkincsből, a történelmi jóvátétel e jelképes gesztusával indul Mati Diop filmje. Mi sem sokáig időzünk Párizsban. A Dahomey nagyobbik részében azt figyelhetjük, hogyan fogadják Beninben Béhanzin, Ghezo és a többi, egykori király istenalakká átfaragott szobrát. Dahomey hajdani fővárosában, Abomey-ben vitakört rendeznek a tárgyak elhelyezéséről, értelmezéséről és tágabb nemzeti jelentőségéről.

A Diop kamerája előtt felszólaló múzeumi szakemberek, politikusok és egyetemi hallgatók alapos és színvonalas, helyenként indulatos vitát folytatnak, felébresztve a vágyat mindenkiben, aki aggódva követi a Demeter Szilárd fogságába esett magyar közgyűjtemények sorsát, hogy bárcsak lennénk Beninben.

Egészen kalandos, sorsszerű véletlenek, egyéni érdekek és évszázados politikai konfliktusok mozgatta útja lehet a világ múzeumai között vándorló műalkotásoknak (kollégánk, Varga Zsuzsa legutóbb Gyarmati Jánossal, a Néprajzi Múzeum főmuzeológusával eredt egy ősi maja sztélé nyomába). Dahomey királyszobrainak esete első pillantásra egyszerűbb: a franciák annak idején elrabolták őket, és most, amikor már nagyon ciki lett tartogatni, visszaadják a beninieknek.

A filmben felvetett szempontok alapján mégsem egyértelmű, mit kellene tenni ezekkel a szobrokkal. Van, aki azt állítja, elfogadásukkal a Nyugat imázskampányához asszisztálnak és Franciaország nemzeti bűntudatát enyhítik. Mások szerint ezek a szobrok egész egyszerűen nem műtárgyak, hanem rituális szobrok. Nyugati gyarmatosítóik csináltak belőlük műtárgyakat, kiszakították őket az eredeti kontextusukból, megfosztották az erejüktől. Vagyis vissza kellene állítani mindet azokba a templomokba, egyszerre szakrális és hivatalos uralkodói terekbe, ahonnan elraboltattak. Olyan terek persze már nincsenek, mert azok egy másik világrendhez tartoztak, amit egyébként a mai benini polgárok sem szeretnének visszaépíteni. A dilemma tehát feloldhatatlan. Különben is, ki fogja idehozni a városi múzeumba a koldusszegény falusiakat, hogy megnézhessék a saját szobraikat?

Ezek a beszélgetések adják a Dahomey lényeget. Diop bármiféle magyarázat, a kamerába mondott történelmi gyorstalpaló nélkül mutat rá, hogy a mókás kinézetű, de tiszteletet parancsoló szobrok kérdése a benini nemzeti identitás lényegét érinti.

A gondosan kifaragott, mára kopottas tárgyak némán árulkodnak több évszázad történelmi bűneiről, és szegeznek elméletinek tűnő, de nagyon is komoly kihívásokat a jövő felé.

Merthogy a helyzet nem annyira világos, mint Benintől biztonságos távolságra látni szeretnénk. Diop képes árnyalni a „kizsákmányoló franciák” és „elnyomott afrikaiak” többé-kevésbé igaz, a történelmi valóságot mégsem teljesen fedő képét. Kiderül, hogy a Dahomey Királyság rabszolgatartó állam volt, a szobrok olyan királyokat ábrázolnak, akik maguk is gátlástalanul kihasználták és eladták saját népüket. Diopnak van mersze az erről szóló jelenetre rávágni a múzeum homlokzatát suvickoló munkások képét. Amiből mi leginkább annyit értünk meg, hogy a különböző pólusok megítélése nem lehet egyértelmű és elhamarkodott, mert a történelmi valóság mindig bonyolultabb, mint amilyennek látszik.

Akik igazán elvesznek ebben a nehezen átlátható, történelmi és identitáspolitikai labirintusban, azok éppen Ghezo meg Béhanzin, a sokat látott királyok. Mati Diop előző filmje, a Dakarban játszódó Atlantiak rögrealista kivándorlástörténetnek indul, amelyben aztán a kizsákmányoltak kísértetei szót kérnek maguknak, és megszállják az élők testét. A szenegáli–francia rendező – a szenegáli film klasszikusa, Djibril Diop Mambéty unokahúga – vonzódik a fantasztikumhoz és a spiritualizmushoz.

Ezért nem érheti meglepetésként a Dahomey nézőit, amikor a szobrok megszólalnak.

Pontosabban fon nyelvű, meglehetősen rezignált narrációs monológot hallunk, amelyben évszázados utazásukról, az őket körbevevő sötétségről, számkivetettségükről „beszélnek”. Érezhető, hogy haragszanak, de minimum neheztelnek.

Diop a szobrok eredeti jelentését és jelentőségét taglaló egyetemista lány mellé áll, amikor kísérleti megoldásával jelzi, Dahomey szobrai valóban nem a nyugati ízlés szerint sterilizált műtárgyak, hanem számunkra idegen rítusok kellékei, az időből kilépett, holt királyok testei. Holtaké, akiknek valójában az élőkkel van dolguk.

Dahomey – Kik vagyunk? (Dahomey), 2024, 68 perc.

The post Százharminc év fogság egy béketűrő királyt is kihoz a sodrából first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu