2024. július 14-16.

Macska a szemközti ház ereszén, fájdalmasan nyávog. Erősen világosodik, kelet felé már piros az ég, kellemes kánikulai hajnal, a Festetics-kastély tornyának keleti oldala enyhe bíborban.

Miskolc, délután kettő, 35 fok. Szürke ég, észak-nyugat felől mennydörgés. Szikszó, a szokásos Hell-űrbázis, a körforgalomnál feketeribizli-illat. Két hét alatt harmadszor ugyanazon a határon. Olyan, mintha folyamatosan rá- meg ráemelnék ugyanarra, mintha újra próbálkoznék, újra nekifutnék. Hátha most sikerül. De micsoda? Beharapom a szám.

Kassa mellett el, Eperjes mellett el. Benzinkút. Jókora szürke felhő felé tartok, már megint. Az alagút előtt 31, utána 28 fok. Pihenő, kávé. Szél. Jobbra látszik a Sáros, hat napja voltam a tetején, mögötte északon kiszakadt egek, földet nyaló eső. Ej hajj, mi vár mindjárt, a Branyiszkói-hágón? Még erősebb szél. Legalább megszáradok egy perc alatt, ez itt, a hátamon még az M3-ason összeszedett víz volt. A benzinkút pillanatnyi közösségének közös tudása, ügyünk ez az érkező vihar, mindenki ebben van, ez most a világ középpontja. Nincs már Kossuth rádió, marad a zene.

Elszáradt a sárga rózsa
Nem jött senki el, hogy kidobja
Dana-dana-don, ki az ablakon
Dana-dana-don
Nem él már, nem is szép, halott rég
Dana-dana-don, de látni akarom
Dana-dana-don (…)

Régen elszáradt a sárga rózsa
Jönne már egy lány, hogy kidobja
Dana-dana-don, ki az ablakon
Dana-dana-don
Bevallom, nincs erőm, hogy kidobjam
Dana-dana-don, látni akarom
Dana-dana-don

Az autópálya a hágó alatt megy egy alagútban, nem ott, amerre barátaink, Petőfi és Kerényi mentek 1845. május 2-án. Olyan jó volna minél előbb Lőcsére érni, de biztos bűntudatom lenne, ha magam mögött hagynám az eredeti szakaszt, főleg mert fontos helyet érint. Kis vívódás után kiteszem az indexet, aztán csak megtalálom a régi főutat. És igen, egyértelműen szűkül a tér, amelyen keresztül megyek, és egyre összébb zár mellettem a két oldal: ez bizony a hágó. A tetőn megállok, de nincs semmi érdekes, valami kis emlékmű az út mellett. Sűrűek a lombok, sűrű és vizes a levegő: lefelé menet nem látok be jól a Szepességbe, pedig tudom, hogy innen igazán gyönyörű.

A Branyiszkói-hágó a ’48-49-es szabadságharcnak is fontos helyszíne volt, még ha maga az ütközet nem is volt akkora, mint amekkora a következménye. Guyon Richárd a Szepességből próbált áttörni Eperjes és Kassa felé, de császári seregek tartották a tetőt. Második támadásra sikerült visszavonulásra kényszeríteni őket, és így megnyílt az út (az ekkor éppen Lőcsén bálozó) Görgei serege előtt, a magyar sereg a Hernád völgyén kijutott az Alföldre, és így kezdődhetett el a tavaszi hadjárat.

A branyiszkói csata előtt Guyon szónoklata így szólt: Vorwärts dupla lénung, rückwärts kartács schiessen. Előre dupla pénz lesz, visszafelé kartács. És így is lőn: Guyon tényleg lövette hátulról a visszavonulókat. Az ütközetben kitüntette magát egy Erdősi Imre nevű, fiatal tábori lelkész, aki szlovákul biztatta a friss szlovák zászlóalj katonáit. Tábori lelkészi keresztje ma a Kelet-Szlovákiai Múzeumban van, Kassán.

Petőfi bezzeg látta innen a Szepességet, látta Szepesvárt, melynek egykor bíboros termében született Zápolya, látta a Tátrát, és mégis, míg patkót cseréltek az egyik lovon, ő gondolatban az Alföldön kattogott egy szép, hosszú leírásban. Lelke rajta, nekem valahogy nem jutott eszembe itt az Alföld.

Szepesvár mindenhonnan nézve lenyűgöző. Közép-Európa legnagyobb vára, és minden irányból úgy is viselkedik.

Nemhogy a tájat uralja, de aki látja, úgy érzi, ez egy még nagyobb táj ura. Aki fel akarja fogni a kiskirályok, a vidéki királyságok világát (bár a Szapolyai család felemelkedése időben távol esik a Csák Máté-időszaktól), elég ránéznie Szepesvárra. Ezek itt tényleg királyok voltak, ezekkel még a legfőbb király is jóban akart lenni. Aztán amikor úgy alakult, ők ültek a központi trónra. Petőfiék nem mászták meg a romokat, legalábbis nem adott róla leírást. Csodálkozom, hogy nem mentek fel, ő annyira fanatikusan szerette a várakat. Diákkorában még listát is írt azokról a várakról, amelyeket meg akart nézni. Az is furcsa, hogy az Eperjes környékiek közül csak a sárosiban járt, miközben ott maradt megmászatlanul Kapi vára, Sóvár, Sebes vára, Abos vára, hogy csak az igazán közelieket említsem.

Szepesvár alatt Szepesváralja, zápor. Szinte nem is lehet olyan képet készíteni, amibe ne lógna be a várhegy.

Lőcséig útba esik még Szepesgörgő, a szászból lett magyar, cipszer Görgeyek fészke, ide mindenképpen el akartam jönni, mert van egy különleges sír a templomkertben. Mennyire más volt a régi Magyarország!

A nemesi címmel elvileg hadviselési kötelezettség járt, és nézzünk csak egy példát, milyen volt ez a gyakorlatban: a görgői sírban három Görgey-testvér nyugszik egymás mellett: a 32, 28 és 24 éves Constantin, Arisztid és Béla a hazájuk védelmében estek el 1916-ban és 1918-ban. Ketten ráadásul 1918. december 5-én, ugyanott. A dátum különösen érdekes, hiszen ekkorra már véget ért az első világháború. A Zsolna melletti falu (Trencsénkutas) és a dátum világossá teszi, hogy a betörő cseh csapatok ellen harcoltak, és mivel ez nem a Szepességben van, hanem jóval messzebb nyugatra, még azt se lehet mondani, hogy a birtokaikat védték.

Elképzeltem mai mágnásainkat, politikai és gazdasági vezetőinket a középszinttől kezdve a tetejéig, ahogy a nagyfiukkal együtt elesnek egy honvédő háborúban. Mert ugye az a duma, hogy ott lennének a Corvin-közben, fegyverrel a kézben. Megnézném, milyen az, amikor tényleg sáros lesz a vadonatúj katonai egyenruha, amit a Facebook-poszt kedvéért vettek fel, hogy hosszan nézzenek benne a (békeidei) határ irányába.

Hol lennének aznap, amikor tényleg menni kell?

A mohácsi csatában a sokat szidott magyar elit színe-virága elesett. Tényleg a legnagyobb hatalmú emberek – az igazán nagy valakik közül csak az maradt életben, aki nem volt ott.

Zrínyi Miklós, a kor leggazdagabb és legfontosabb magyarja a téli hadjárat során ugyanúgy a lován aludt mínusz húsz fokban, mint a közlegényei.

A vezekényi csatában négy Esterházy-fiú esett el. Csány László, a csúnyán lelépett Kossuth kormánybiztosa az összeomlás után lényegében jelentkezett a kivégzésre. Nem mondom, hogy meg akartak halni és fel akarták áldozni magukat, nyilván mindenki meg akarta úszni. Viszont ha olyan helyzet adódott, amiben annak is megvolt az esélye, hogy felhalmozott vagyon és megszerzett hatalom ide vagy oda, le kell tenniük az életüket: nem futottak el a sors elől. Mindezek a példák ráadásul ott álltak példaként a legutolsó közlegény előtt is, és az egyik fő üzenete az volt, hogy kétségtelenül léteznek közös ügyek.

Amikor a Corvin-közben való legénykedésről legénykedik egy vastag, kötött pulcsikhoz szokott tenyészpolitikus, nyugodtan jusson eszünkbe a három Görgey sírja.

Gondoltam, teszek még egy kört Görgőn, mielőtt továbbmegyek Lőcsére. Kíváncsiságból behajtottam egy nagyon díszes kapun. Egy kis kastélyudvarra értem. Semmit nem tudtam róla. Magántulajdonnak tűnt, tartottam valami hirtelen feltűnő kutyás őrtől, de semmi. Egy kör a lepattant kastélyudvaron, irgalmatlan eső. Kíváncsiságból kiszálltam, és befutottam a főbejárat kapualjába. Lépcső vitt fölfelé, odafent égett a villany, az üvegajtón túl valami hall-szerűségre láttam. Fiatal lány feküdt hanyatt egy kanapén, a kezét maga fölé tartva telefonozott. Kis nyári szoknya, piros-fehér vízszintes csíkos. Bekopogtam, felpattant, ajtót nyitott. Hatalmas, barna szemek. Kérdeztem, mi ez a kastély, ő azt mondta, nem tud jól angolul, mondtam neki, hogy én se, mire mutatta, hogy akkor mehetünk. Angol-szlovák keveréknyelv, kis zavar, bűbájos volt. Azt mondta, ez a Csáky-kastély, és hogy a Csáky család német. Végigvezetett a tereken. A kastély kifosztott, lényegében üres, bútor alig. Kicsit mintha a múlt héten mentek volna el az oroszok (pardon, tudom, szovjetek), csak éppen nincs felszedve a parketta. Pedig más történt: mint utólag megtudtam, a Csákyak mindent kimenekítettek Bécsbe, ott van például a teljes családi képtár. A könyvtárszoba teljesen üres, csak a könyvespolcok. Némelyik helyiségben csak egy ágy és a kandalló, némelyikben ennyi se.

Ember sehol, ketten voltunk az egész kastélyban. Kápolna. Csigalépcsők, félhomályos folyosók, követtem ezt a tüneményt, és nem voltam benne biztos, hogy nem jelenést látok. Biztosan nem él ez a lány. Aztán szinte váratlanul megfordult előttem a folyosón, és azt mondta, ennyi volt. A kastély többi része nem látogatható.

Kifelé az egyik ajtórésen réges-régi, kék, festett porcelán vécécsésze. Megengedi, hogy benézzek és befényképezzek egy nagyon elegáns, famennyezetes helyiségbe. Aztán finoman elbocsát. Közben elállt a vihar is.

Lőcsei Tesco. Elérzékenyülök egy, a párkapcsolati létezéssel összefüggésbe hozható termékkategória polca előtt.

Mise a főtéri templomban, leghátsó sor. Sok család, sok gyerek, sok fiatal, sok nő. Beugrik Sándorka kesergése: Lőcsén igen sok szép fiatal leányzó szívecskéje dobog… de nem a magyar nyelvért, s ezért, bármi szépek, nem méltók, hogy róluk többet szóljak. Pedig a sok szép fiatal leányzó nem egy, a magyartól idegen kultúra szülötte volt: talán volt köztük olyan is, aki rémségesen öreg öregasszonyként megérte, sőt ott állt a megrendült lőcsei tömegben, ahogy a bevonuló cseh hadsereg katonái ledöntik a tér északi végében álló 48-as honvédszobrot.

Nyelvismeret nélkül is megyek a liturgiával, működik a Vatikán-franchise, de amikor elhangzik, hogy köszöntsétek egymást a béke jelével, nem fog velem senki se kezet. Ilyen velem még nem fordult elő. Másra se tudok gondolni, mint hogy valami hiba van bennem, hogy valamit elrontottam, és most rajtam a fókusz, kivet magából ez a közeg.

Mért, talán nem rontottam el valamit nagyon? Mégis mit keresek itt? Megérdemlem.

Thurzó-sírkő a falban, a templom levegőjében pedig egy teljesen más kor illata, Szapolyaiak, pallosjog, a magyar nemesi világgal szembeszállni képes cipszer városi polgárság. A szepességi szászok, a cipszerek a régi Magyarország egyik nagy története. Az 1100-as években érkeznek a környékre, saját etnikai autonómiát is élveztek, ami mögött az is állhatott, hogy fontos eseményekkor legtöbbször a magyar kormányzat mellé álltak (vagy behódoltak neki). Az országosan ismert nemesi családok közül a Berzeviczyek és a Görgeyek jöttek közülük. Aztán a második világháború után elmentek vagy elvitték őket, a maradék pedig feloldódott a csehszlovák évtizedekben.

Egy ekkora nagy templom, egy ekkora nagy mű mutatja a város valamikori fontosságát, erejét, nagyságát. Lőcse saját városi hadsereget tudott kiállítani, és megütköztek a rivális Késmárkkal. Ma egy 15 ezres városka nagyon messze van egy olyan kortárs mű megalkotásától, mint akár csak ez a templom. Nem tudna olyan hatalmas és egyedi sportcsarnokot építeni, főleg önerőből, ami ehhez a templomhoz mérhető teljesítmény. Meg minek. Ennek a városnak a mai funkciója semmi több, mint hogy meglegyen. Hogy meg lehet nézni, mi épült régen.

A mai város gondnok a saját magát bemutató múzeumban.

A világ örökségének megőrzése és bemutatása – ez az a nagyság, amit a mai kor erre a közösségre rótt.

Törődés az olyan emberek emlékével, sírjaival és műveivel, amilyeneket ez a mostani város már képtelen adni a világnak. Olyanokéval, akik bányákat adtak-vettek, embereket irányítottak és használtak ki, dolgoztattak, tartottak el, épületeket emeltek, trónviszályokban vettek részt, hadsereget pénzeltek. A mai Lőcse lakói még jobban alattvalói a régi nagyságoknak, mint a régi közemberek. A történelemben is létezik az energiamegmaradás törvénye, és a mai Lőcséből még mindig a régiek ereje árad.

Amikor Petőfi Sándor járt itt, Lőcse összes lova kint dolgozott a földeken. Vajon mennyi taxija lehet egy ekkora városkának?

A szállásom csoda, a főtér sarkától vagy a harmadik épület, reneszánsz lakóház. A ház minimum négyszáz éves, a belső ajtók is száz fölöttiek, mégis tökéletesen zárnak. Mintha A fekete város (film) egyik belső forgatási helyszíne volna. Üzenetek hazulról, incselkedés. Este a főtéren foci-Eb, mindenki az angolok ellen szurkol.

Reggel körüljárom az evangélikus temetőt, egy lakótelep és annak garázssora mellett találom, a városfalon kívül. Rengeteg a német és magyar sír, a magyar sírok száma meglep. Kicsit magányos vagyok, téblábolok a városban: Kostelnikné Zwilling Asztrid, akit mindenki ajánlott, napok óta nem veszi fel a telefont. Pedig a szám is stimmel. Igazán sajnálom, hogy nem találkozunk, ő talán az utolsó lőcsei magyar, aki csukott szemmel is el tudja (tudná) nekem mutogatni a főtér összes házát. Megnézem a Hazajáró c. sorozat lőcsei részét (amiben éppen ő beszél a városról), összeolvasok egy kávé mellett mindent, amit a napokban töltöttem le, régi könyvek pdf-jei stb. Elindulok Késmárk felé, útközben felhívom Scheirich Lászlót Poprádon. Azt mondja, szívesen kalauzol. Odafele valami erdőszélen egyedül legelész egy elkóborolt bárány.

Egy Csütörtökhely (mondd sokszor és gyorsan egymás után: Spišský Štvrtok) nevű falu előtt bukkan fel először a Magas-Tátra a horizonton. Mivel tudom, milyen közel vagyok, félreállok a faluban, nem akarok azonnal odaérni. Leparkolok a világhíres Szapolyai-kápolnától alig száz méterre, de csak a hegyet nézem. A főútvonal egy szabályos dombra fut, mögötte szimmetrikusan a Tátra kakastaréja.

Jó, hogy csak én tudom egyedül, hol vagyok.

A Tátra alatti Poprádon egyszer körbejárom a kicsike központot, mire Laci bácsi megérkezik. Orsóalakú tér, természetesen. A környék kisvárosai közül az 1910-es népszámlálás alapján Igló mellett itt volt arányában a legtöbb magyar (1/3), de gondolom, nincs semmilyen összefüggés azzal, hogy éppen Poprádot duzzasztották fel lakótelepekkel ötvenezresre. Ebédelni megyünk egy közeli helyre. A nyugdíjas csillagász (és hegymászó!) Scheirich László Léván született, a Lomnici-csúcson lévő csillagvizsgálóban dolgozott negyven évig. Most lesz nyolcvan éves, azt mondja, Léván ő volt az utolsó csecsemő, akit magyarul anyakönyveztek. Elmegyünk hozzá a város szélére, keres nekem egy könyvet. Amíg keresi, letesz pár dolgot elém az asztalra. Például egy jókora, fekete-fehér fotóalbumot. Beragasztott fotók, arról, hogy milyen volt a Tátra tetején. Karácsonyfa 2500 méter magasan, nyakig hóba ásott ember, bolondozás, kenyérdagasztás a konyhán.

Mindenkinek bajusza van. És közben mesél. Sok mindent vizsgált a pályája során, napkitöréseket, napfogyatkozásokat, itt is, a Szaharában is, máshol is.

Az obszervatórium dolgozói turnusokban voltak odafent. 1973-74 körül leszakadt a felvonó, és mivel akkor is fel kellett jutni dolgozni, ez bizony hegymászással járt. Minden alkalommal. Két könyvet írt, Emberek, sziklák, századok és A mi Magas-Tátránk címmel.

Kérdezte, van-e valaki Késmárkon, aki bemutatja a várost. Mondtam a nevet, ismerte, fel is hívta, de sajnos nem volt neki alkalmas. Felcsillant a szeme, és tényleg felcsillant a szeme: akkor segítek én! Úgyhogy irány Késmárk. Baloldalunkon a Magas-Tátra, mint egy egy óriási szörny. Laci bá sorolja a négy-öt híresebb csúcsot, újra és újra elsoroltatom vele, élvezi, hogy mondhatja, egy-két perc után már én is el tudom őket mondani helyes sorrendben (már nem). Késmárk előtt azt javasolja, menjünk el most mégis a város mellett, föl, északra, tovább, megmutatna pár dolgot, Késmárk ráér visszafelé.

És ezzel máris letértünk Petőfi útjáról.

Még mindig nem jó a klíma, le van húzva az ablak, hogy túléljük az utazást. Kéri, hogy húzzam fel, mert nem hall semmit. De az enyémet is húzzam fel. Azt mondja, egész életében hideg helyen dolgozott, nem fél egy kis hőségtől. Hát jó.

Kérdezem, a szlovák történészek tudnak-e magyarul. Azt mondja, a legjobbak igen, de inkább a német nyelv az, ami szinte kötelező. Ugyanakkor egy-egy budapesti levéltárazás, ha pl. Szlovákia közlekedéstörténetét kutatja valaki, tulajdonképpen megúszhatatlan.

Nagyőr az első állomás, a valamikor Lengyelország felé vivő országút mentén, ahol a szépen helyreállított Mednyánszky-kastélyt nézzük meg. A kastély egy gótikus vár alapjaira épült, az pedig egy kolostorra. Szép, szép, de nincs sok kedvem hozzá elsőre, nem is nagyon tudom, hol vagyok. A Szapolyai-familiáris Varkoch-ok birtoka volt, és őutánuk, az 1500-as évektől kezdve egész a huszadik századig ugyanaz a rokonság tartotta a kastélyt, néhányszor nőágon át, de ugyanaz a brancs. Reneszánsz, betegesen reneszánsz kastély, ha akarom, inkább várkastély, de ha akarom, középkori vár, zavarba ejtően egyszerű és nagyszerű épület. Négyzetalapú várudvar, várkút, kis kávézó, kedves személyzet. Az utolsó nemesi lakója, Czóbel Margit (a parkban lévő sírján Margita Czóbelová) 1972-ben halt meg. Báró Mednyánszky László festő legteljesebb kiállítása működik benne. A kastély vendégkönyvébe Thököly Miklós késmárki bíró 1601-ben az alábbi bejegyzést írta latinul: Utálni a világot, senkit sem utálni, utálni önmagát s utálva önmagát utálni: ez a négy legyen áldott.

A Mednyánszky-kiállítás olyan, amilyennek lennie kell, ami a képanyagot illeti. Ami viszont értelmezhetetlen, és egy kávé mellett Laci bával is beszélgetést provokálok róla a várudvaron:

a világon semmiféle utalás nincs arra, hogy Mednyánszky magyar volt.

Nem alapbeállítódásom, hogy Szlovákiára mint néhány tévedésből és orvul elcsatolt vármegyére gondoljak, nem az van, hogy lépten-nyomon keresem az igazolást valamiféle rögeszmére, és azt hiszem, aki ilyen, az jobban teszi, ha ott marad a huszadik században. De amit a nagyőri Mednyánszky-kiállításon tapasztaltam, ritka immunreakciót váltott ki belőlem:

a kiállítás után simán felmásztam volna valami régi szoborra egy magyar zászlóval, hogy Clemanceau-t szidjam üvöltve.

Egyetlenegy infotábla, egyetlenegy képaláírás, semmi… még a valakiket (a kor magyar nevű valakijeit) ábrázoló festmények alatt is szlovák fonetikájú nevek, a hosszabb, leíró részek is, amelyek szlovákul és angolul olvashatók, minden, minden olyan, mintha. Mintha nem is. Nem arról van szó, hogy a ‘Mednyánszky László: magyar’ tételmondatot vártam. Értem azt is, hogy itt művészet a lényeg, olyan művészetről, aminek nem nyelve, nem alapanyaga, nem állítása a nemzet, de azért mégis csak, Jézusmária, a huszonegyedik században vagyunk, jó messze a magyar határtól, szóval nincs sok esély arra, hogy magyar tankok lepik el az utcát, és mégis, mégse.

Így is, úgy is forgattam magamban a kérdést, és arra jutottam, a legtisztább, ha pusztán csak szakmaiatlanságnak tartom ezt az egészet.

Fortyogásomban két festmény akasztott meg. Az egyik a vár építtetője, a 17. századi Horváth-Stansics Gergely portréja, aki komoly humanista és iskolaalapító volt – az őt ábrázoló képalkotáson mégis egy szerencsétlen lényt látunk. Ezt biztos nem Mednyánszky festette, a világon semmi se stimmel szegényen: haspók ember, mintha gerincferdülése lenne, apró a feje, nincs nyaka, a kézfeje nagyobb, mint a feje, az egyik erősen deformált, a jobb mutatóujja másfélszer akkora, mint a többi, a bal kézfejét nem is tudtam értelmezni. Idomtalan, szerencsétlen várúr. A másik egy kislány, az utolsó várúrnő, akit irgalomból meghagytak itt a világháború után megöregedni, Czóbel Margit. Átütő erejű.

Stancsics uraság és Czóbel bárónő csak megakasztanak, és ami kihoz, az egy újabb hús-vér fekete lány ebben az újabb kastélyban: a szlovák idegenvezető. Vajszínű blúz, rövidnadrág és papucs. Minden rezdülése figyelemreméltó.

Van velünk egy szlovák házaspár, így megyünk végig a kiállításon, Laci bácsi végig fordítja, amit a lány mond. Miután kiértünk a várudvarra, az árkádok alá vonult telefonozgatni.

Toporc. Egy másik legendás, sőt: az igazán ősi Görgey-fészek. Téesztelep. A telep fura dísze egy középkori kastély, ebben született Görgei Artúr. Az eredeti kőkapu még megvan. Hajj, hogy Bessenyei Ferenc azt mondja A fekete város tetszőleges részében, hogy Preszton, fogass be Toporcra…! És most Toporcon állok, a Görgey-kastély udvarában, és azt nézem, ahogy Scheirich László elérzékenyül. Ugyanis elkezdték a felújítást. Azt mondja, hihetetlen, amióta él, ez a kastély olyan volt, mint ami halálra van ítélve.

A nyolcvanéves csillagász mint egy gyerek, nézi, nahát, közelebb megy, nézi, nahát, hátrébb jön, nézi, én pedig nézem őt. Elmegyünk a temetőhöz, de zárva. Meg akarja mutatni a család saját sírkertjét. Szó szerint lebeszélnem kell róla, hogy ne másszon át a magas kapun.

Utólag megnézem, mit kellett volna látni. Például egy gránittömböt a sírkertben, amire Görgey Albert versrészletét vésték.

Vándor! Ha állsz e sírhantok tövében

És lelked száll múlt romjai felett,

Emlékezzél egy 800 éves múltra,

Mely elviharzott e család felett.

Emlékezzél e csendes temetőben

Szabadságért harcoló hősökre,

Emlékezzél e szép hazát e földet

Imádva féltő büszke ősökre!

Eke kasza nem volt idegen tőlük,

De ha kellett, úgy fegyvert lett belőlük!

Könnyű szívvel áldoztak vagyont, életet,

hízelkedőn kegyelmet sosem kértek.

És ha már ez a híres család… amikor a hetvenes években Lőcsén forgatott a filmes stáb, Kostelnikné Zwilling Asztrid közlése szerint megérkezett az akkor még élő Görgey Lili néni, Albert gróf felesége, és mutatott egy eredeti levelet, amit Mikszáth Kálmán írt. Ez egy válasz volt, amiben az író reagál az idősebb Görgey Albert levelére. A gróf szóvá tette a történeti hitel kérdését: eleve a lefejezést, és főleg a kort, amiben játszódik – mert ha van történeti magva a legendának, a Lőcse-Görgey-viszály, pontosabban ez az eset a 16. század közepén történt, nem a Rákóczi-korban. Mikszáth szinte ars poetica-szerű válaszában ezek a mondatok álltak: Nem valamely család igaz történetét akartam papírra tenni, hanem egy kornak az igazi levegőjét. Azt akartam, hogy az olvasó visszaringatva érezze magát abba a korba. A család igaz története közömbös az író előtt, még maga a történelem is.

Podolin. Aprócska főtér, mintha az egész település a főtérből állna. Mintha a környéken valami központból osztották volna a terveket: gótikus templom, különálló, pártázatos-pártakoronás toronnyal.

Piarista rendház és iskola, négy évig járt ide Krúdy (emléktábla az oldalán, olvashatatlan magasságban a főút mellett), a bécsújhelyi szökés után Rákóczi Ferenc is bujdosott a kolostorban.

2011-ben 2 magyar lakosa volt. A legendája túlnőtt rajta, vagy inkább a legendája alá kicsinyedett, mintha Podolin rég kiesett volna a történelemből.

Megyünk tovább fölfelé a Poprád völgyében, fáradni kezdek. A cél Ólubló, a vár, de megállunk előtte egy sörre. Jókedvű beszélgetés. SMS-ek hazulról.

Mi történne, ha elmennék, de úgy igazán el, egyenesen előre?

Ritkuló jelzések hazulról. Ilyen az öregedés?

Laci bá bezzeg nem öregedett meg, ő fáradhatatlan. Az autóban továbbra is hatvan fok, leparkolunk a vár alatt. Nagyot sóhajtva felnézek, elképesztő a hőség. Laci bá nélkül nem mennék fel, de szégyellem azt javasolni, hogy hagyjuk ki. Felmászunk. Fürge. Bírja. Nyolcvan éves. Nem értem. Alig ötven méterrel a várkapu alatt is elérhetetlennek tűnik a cél. Ő csak megy fölfelé. És a lublói vár még semmi ahhoz képest, amikor az obszervatóriumhoz kellett felmásznia. A vár Nedec mellett az északi határ őre volt, itt raboskodott egy ideig a huszonéves Benyovszky Móric. A határmenti Lubló, ellentétben például Iglóval, jól jött ki a lengyeleknek való elzálogosításból. A svéd-lengyel háború idején ide menekítették a lengyel koronázási ékszereket is. Vártorony, csigalépcső, felmászunk a legtetejére. Ezt a bizonyos Benyovszky-rabságot (ami addig tartott, míg hősünk meg nem szökött) jó vastagon tárgyalják a vár tereiben. Pedig sokkal érdekesebb a kápolna (a bejáratnál papok magyar nyelvű sírjai), ahol az 1809-ben a poroszok által beolvasztott ősi koronaékszerek másolatát őrzik. És ami még érdekesebb: a panoráma, meg amit amögé lát az ember. Az alattunk folyó Poprád bő tíz kilométer múlva lengyel földre ér.

A közös Késmárkra már nem marad idő, Laci bát visszaviszem Poprádra. Odafelé a jobboldalon a Tátra fölötti felhőket úgy töri át a koraesti napfény, mintha egy giccses szentkép háttere volna. Fekvő kép, vászon, sorozatgyártott.

Szentpéterúri nagyszüleimnél, a szobában, a kanapé fölött, kék-rózsaszín ruhás női szent ül egy mezőn, keze ügyében páratlan számú galamb, mögötte éppen ez a mesékben létező hegy a fényáttöréssel.

Ami feltűnik visszafelé: a Szent László-kultusz. Szent László itt, Szent László ott, Szent László minden templomban és szoborfülkében.

Érzelmesen elbúcsúzunk a belvárosban, Laci bá biciklire pattan. Késmárkon késő este kétségbeesett étteremkeresés. Halott az egész. Pedig nagyrendezvény volt nemrég, még nem heverte ki a város, a főtéren még állványok. Reggel ugyanott, a főutca végén, a Thököly-vár kapuja előtt Thököly-szobor, a prospektusokban Thököly-minden.

A kapu két oldalán két félelmetes pestisszobor.

Átjutok, egy kövér macska dörgölőzik hozzám. A hóhér macskája? A várkápolna zárva, féltérdre állva belesek a kulcslyukon, úgy vagyok pár percig. Magas oltár koronás főkkel. Viszont: állnak! Százhetvenkilenc éve ugyanis úgy volt, hogy a Thököly-vár legépebb része a kápolna, bár ebben is már hanyatt fordulva hevernek a földön a szentek és angyalok.

Minden várban ugyanaz a múzeum. Ó, régi dicsőség, meddig kell még elviselnünk téged?

Keszthely – Miskolc – Lubló – Miskolc – Keszthely, 1343 km.

A köröshegyi völgyhíd után nem sokkal meglátom a Keszthelyi-hegységet, alig 400 méter a teteje. Édes kis fatornyos hazám.

Szálinger Balázs: Mintha repülnék (Petőfi nyomán Felföldön)

Magánkiadás, Szálinger Balázs, 2025

The post Szálinger Balázs költő egy kanapén heverő lányra lelt a görgői kastélyban first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu