Mostantól csak akkor beszéltek, ha megszólítanak. A büdös szátokat az »Uram” hagyja el először és utoljára. És amikor, leánykáim, eltávoztok majd a szigetemről – feltéve, hogy túlélitek a kiképzést –, fegyverek lesztek, a halál lelkészei, akik háborúért imádkoznak. De addig okádék vagytok, a Föld söpredéke! Nem is emberi lények, csak fegyelmezetlen és hasztalan puhatestűek. Kemény vagyok, de igazságos. Itt nincs faji előítélet: nem nézem le a niggereket, a bipsiket, a digókat, az olajos képűeket. Itt mindannyian egyenlően értéktelenek vagytok!
– ezekkel a gyengéd szavakkal üdvözli a barakkban felsorakozó újoncokat Hartman őrmester Stanley Kubrick háborús filmklasszikusában, az Acéllövedékben. Aztán jön még egy feleselésért kiosztott gyomros és némi fojtogatás, csak hogy biztosan átmenjen az üzenet.
Ahogy sok filmrajongónak, nekem is az efféle jelenetek alapozták meg az amerikai tengerészgyalogságról alkotott képemet: fegyelem, (ön)sanyargatás és hierarchia mindenek felett, a kiképzőtábor pedig valami olyasmi, mint egy végtelenített tornaóra a szívatósabb fajtából, ahol fekvőtámaszozásnál, kötélmászásnál és sárban kúszásnál csak őrmesteri arcba üvöltözésből van több. Joggal merül fel persze a kérdés, hogy az efféle hollywoodi ábrázolások vajon mennyire fedik a valóságot. A választ megbízható forrásból, Billtől, egy sokat látott amerikai ex-tengerészgyalogostól kaptam meg, aki ez irányú érdeklődésemre katonás tömörséggel felelte: teljes mértékben. A filmekben is látott kíméletlenség célja persze szerinte nem a szadizás, hanem hogy minél többen túlélhessék majd az éles helyzeteket, ahol már nincs lehetőség a hibázásra. Ő maga is újoncok százait képezte ki annak idején, és nem bánt velük kesztyűs kézzel:
Kemény voltam, néha nagyon kemény. Régen rossz, ha a háborúban ébredsz rá, hogy nem kaptál megfelelő felkészítést. Amíg nem áll készen valaki, nem küldhetjük terepre, mert önmagát és a többieket is veszélybe sodorhatja. Inkább tehát pokollá tettük az életüket a kiképzés alatt, hogy ott már megállják a helyüket
– mondja az amúgy kifejezetten szelíd modorú Bill, akit teljes nevén William Mehdi Thomasnak hívnak, és összesen 25 évet és 10 hónapot töltött el a tengerészgyalogság kötelékében. Ezen negyed század alatt megjárta Irakot, Afganisztánt, a dzsungelt és a Katrina-sújtotta New Orleanst is, volt dolga tankkal, helikopterrel és vadászrepülővel, egy ponton pedig olyan magas beosztásba került, hogy már több mint ezer katonáért felelt a harctéren és azon kívül is. Mi azonban nem a Közel-Kelet valamelyik konfliktuszónájában ismerkedtünk meg, hanem az utcánk végén található kávézó teraszán, a budapesti agglomeráció egy csendes szegletében. Beszélgetésbe elegyedve hamar kiderült, hogy Bill nem átutazóban jár errefelé, hiszen immár több mint tíz éve él családjával Piliscsabán, ahol én is. Hogy miért telepszik le egy világlátott amerikai veterán épp a Pilisben, arra később még visszatérünk, de érdemes a sztorit az alapoknál kezdeni, vagyis onnan: milyen megfontolásból dönt úgy egy floridai tinédzser, hogy tengerészgyalogosnak áll?
Dzsungelharcot is tanult
Bill esetében az utóbbi kérdésre nem kell sokáig keresni a választ, náluk ugyanis a katonai pálya családi hagyomány. Már az apja is a különleges erők, a „zöldsapkások” tagja volt – őket küldi az USA a világ távoli pontjaira, ha különösen kényes szituációt kell megoldani. A gyerekek aztán követték a szülői mintát, Bill fivérei sorra csatlakoztak a különféle haderőnemekhez. A középiskola vége felé közeledve, számára már nem is volt igazi dilemma, hogy apja és fivérei nyomdokaiba lépjen-e. De azért nem akart teljesen a kitaposott ösvényeken járni, és keresett egy módot, hogy beleszője a saját egyéniségét is a családi tradícióba:
Azért választottam végül a tengerészgyalogságot, mert ott még senki nem szolgált a családból. Egyik bátyám a légierőtől került a sereghez, egy másik a seregtől a haditengerészethez; tehát minden haderőnem megvolt már, ezt az egyet leszámítva. Úgy voltam vele, hogy legyünk egy kicsit egyediek, így csatlakoztam a tengerészgyalogsághoz
– meséli Bill, aki mindössze tizenhét éves volt akkor.
Főszabály szerint ugyan be kell tölteni a tizennyolcat a jelentkezéshez, de szülői engedéllyel lehet korábban kezdeni. Bill nem akart várni a gimi végéig, fél évvel hamarabb letudta a tanulmányait. Így a barátai még bőven az iskolapadot koptatták, amikor ő már megkezdte a kiképzést a Parris Islanden, azon a dél-karolinai támaszponton, ahova a legtöbb újonc tengerészgyalogos kerül. Szerinte amúgy önmagában az a tény, hogy katonacsaládban nőtt fel, még korántsem készíti fel az embert arra, hogy mi vár rá a belépés után. A többiek sztorijait hallgatni mindig más, mint saját jogodon átélni a dolgokat. A tengerészgyalogságról pedig még sztorizni sem tudtak igazán a családtagjai, hiszen ő volt az első, aki ezt választotta.
A kiképzőtáborról Bill tárgyilagosan csak annyit mond, hogy tényleg kíméletlen volt, de ezért a mai napig hálás. „A fegyelmezettség és a fizikai erőnlét terén is egy életre lefektette az alapokat. Ráállított a helyes útra, hogy ne csináljak túl sok hülyeséget.” Mosolyogva teszi hozzá, hogy zöldfülű tengerészgyalogosként azért így is elkövet az ember egy-két baklövést, de az igazán nagyokat szerencsére segített elkerülni az a szemlélet, amit kaptak.
Persze nem lehet minden helyzetre Dél-Karolinában felkészülni, hiszen egész más harcolni a sivatagban, a fagyos északon vagy épp a trópusokon. Bill meg sem próbálta felsorolni mindazon országokat, amelyekben megfordult pályája során – Norvégiától Japánig vagy épp Új-Zélandig rengeteg kiképzésen és gyakorlaton vett részt a közel-keleti bevetéseken túl. Ezek célja sokszor az, hogy hozzászokjanak a szélsőséges környezeti viszonyokhoz. Kérdésemre, hogy melyik volt ezek közül a legdurvább, némi gondolkodás után az okinavai élményeit említi, ahova dzsungelharcot ment tanulni. Aki nem élte át, az szerinte el sem tudja képzelni, milyen nyomorult állapot, amikor hetekig élsz az osztagoddal a dzsungelben, ahol 37 fok van, a páratartalom pedig 100 százalék felettinek érződik, napról napra szaporodnak rajtatok a csípések és horzsolások, közben pedig olyan feladatok vannak, mint az éjszakai navigáció. Ilyenkor öt ember az osztagból összekötözi magát egy kötéllel, és így indulnak neki, hogy megtaláljanak egy kijelölt helyet a sötét őserdőben. „Lámpát nem használhattok, az kötél pedig azért kell, mert ha valamelyikőtök rossz helyre lép és lezuhan egy szikláról, akkor a többieknek kell megtartaniuk.” Bill szerint ez is csak arra mutat rá, hogy a kiképzés tényleg nem játék, hanem véresen komoly dolog: időben ki kell derülnie, hogy az emberek bírni fogják-e a fizikai és az érzelmi terhelést, ami vár rájuk.
A hús-vér Amerika Kommandó
A tengerészgyalogság mindenesetre nem vádolható azzal, hogy ne szóltak volna előre. Bill falán is ott díszeleg az őszinte toborzási poszter, amelyen egy alacsony kiképzőtiszt mászik bele a nála jóval magasabb közlegény arcába, fölötte pedig nagy betűkkel hirdeti a felirat: „Nem ígérünk rózsakertet.” A már említett Acéllövedék hitelessége is részben abból fakadt, hogy a rettegett Hartman őrmestert alakító Ronald Lee Ermey nem színész volt, hanem valódi kiképzőtiszt, aki filmes karrierje előtt számtalan újoncot „tört be” a tengerészgyalogság számára.
Kubrick eredetileg csak tanácsadóként kérte fel őt a filmhez, ám teljesen lenyűgözte Ermey azon képessége, hogy akár órákon át képes üvöltve szitkozódni anélkül, hogy egyszer is önismétlésbe bonyolódna. Az utolsó pillanatban döntötte el, hogy Ermeyre osztja a szerepet, és még azt is megengedte neki, hogy a szövegei jelentős részét maga improvizálja, amire nem nagyon akadt példa a híresen kontrollmániás rendező életművében. Az ikonikus szerep révén Ermey Hollywood egyik kedvelt karakterszínésze lett, több mint hatvan filmben tűnt fel, és még a Toy Storyban is ő adta a hangját a kis zöld játékkatonák parancsnokának. Nem csoda, hogy tengerészgyalogosok generációi rajongtak érte. Bill fel is felidéz egy esetet a kétezres évekből, amikor épp Afganisztánban voltak bevetésen, és Ermey meglátogatta az egységüket: a katonák sorra készítették vele az olyan képeket, amelyen ugyanúgy fojtogatja őket, mint szegény Pile közlegényt az Acéllövedék nyitójelenetében.
Az efféle hülyéskedés amúgy szerves része a katonalétnek Bill szerint, mert segít leereszteni a gőzt. Amikor a helyzet épp nem igényelt teljes összpontosítást, ők is állandóan ugratták egymást fiatal tengerészgyalogosként.
Összecsomóztuk a bakancsban alvó társunk cipőfűzőjét, hogy ébredés után hasra essen, és ehhez hasonlók. Egyszerre voltunk felelősségteljes felnőttek, és csak egy csapat kölyök, akik próbálják elterelni a figyelmüket mindarról, ami körülöttük zajlik, és nem gondolni a holnapra. Felállítottunk egy projektort és a homokzsákokból épült falra vetítettünk magunknak idétlen filmeket, mint például az Amerika Kommandó, amit többször is megnéztünk
– mondja Bill, és a 2004-es bábvígjáték iránti rajongását nyomatékosítja a bekeretezett mozis plakát a falon. Érdekes lehetett amúgy a Közel-Keleten harcoló katonaként hahotázni a South Park alkotóinak vitriolos akciófilm-paródiáján, ami épp az USA világcsendőri túlkapásait gúnyolta. Ezzel kapcsolatos észrevételemre Bill nosztalgikus hangvételben reagál: szerinte húsz évvel ezelőtt még nem vettek mindent annyira komolyan az emberek. Szabadabban lehetett viccelni, annak kockázata nélkül, hogy mindenki azonnal megsértődik.
A kertvárosi házban persze korántsem csak a filmes és toborzási plakátok utalnak Bill katonai múltjára: a nappalit inkább a szanaszét heverő gyerekjátékok uralták érkezésünkkor, de a garázs és az emelet tele volt relikviákkal a tengerészgyalogos korszakból. Zászlók, kardok, rangjelzések, kitüntetések és fényképek mindenfelé, amerre nézünk.
A fotókon az ifjú Bill hol díszegyenruhában, hol a sivatagban, harci járművek előtt pózol, ugyanazzal a nyugodt elszántsággal szegezve tekintetét az objektívbe, amivel ma is. Az egyik képről kiderül, hogy az első harci bevetésén készült, a 90-es évek eleji Öbölháborúban. Egy páncélos zászlóaljjal helyezték őket Irakba, ott élték át a bevonulást és a háború rövid időszakát.
The post „Régen rossz, ha a háborúban ébredsz rá, hogy nem kaptál megfelelő kiképzést” – hogy köt ki egy amerikai tengerészgyalogos a Pilisben? first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
