César Ritz története mesébe illő, bár a befejezése már inkább a Grimm-fivérek sötétebb világába illene. A főhős nem egyszerűen a legkisebb fiú volt, hanem 13., utolsó gyerekként született egy kis svájci faluban 1850. február 23-án. Ugyan 12 évesen beadták egy jezsuita iskolába, hamar kiderült, hogy az elméleti tudás nem az ő világa, és két évvel később már egy közeli városka egy szállodájában dolgozott. Innen főnöke állítólag azzal küldte el, hogy az ifjú César

nem fogja semmire vinni a szállodaiparban, mert nincs meg benne az a különleges érzék, ami ehhez szükséges lenne.

A fiatalember az 1867-es párizsi világkiállítás körüli pezsgésben remélt új lehetőségeket találni, a francia fővárosban aztán fokozatosan küzdötte fel magát a legelőkelőbb társaságok látogatta éttermek főpincéri posztjáig, miközben fontos ismeretségeket kötött egyrészt az szállodaiparon belül, másrészt a felső tízezer, valamint a művészvilág krémjének körében. Kapcsolati hálójába pedig az 1873-as bécsi világkiállítás idején több uralkodócsalád tagjai is bekerültek.

A tehetsége emelte fölfelé

A 19. század utolsó harmada a turizmus igazi megszületésének időszaka volt, az európai társadalmi elit tagjai közül pedig sokan éltek ekkor szállodáról szállodára vándorolva, télen mondjuk a francia Riviérán, nyáron pedig a hűs svájci hegyek között töltve idejüket. Ritz 1873 telén csatlakozott e szezonális életet élőkhöz a nizzai Grand Hôtel éttermének menedzsereként, hogy aztán nyáron egy svájci szálloda igazgatójaként dolgozzon.

Itt már kezdte megmutatni azt a találékonyságot és elhivatottságot, amit elengedhetetlennek tartott egy elegáns hotel vezetőjeként: amikor egy téli napon elromlott az épületet fűtő kazán, tűzön átmelegített téglákkal és virágcserepekkel oldotta meg a helyiségek fűtését, ráadásul az egészhez olyan körítést rögtönzött, hogy a vendégek nem kényelmetlenségként, hanem izgalmas kalandként élték meg a dolgot.

A fenti eset idején a szálloda vendége volt a luzerni Grand Hotel tulajdonosa is, aki 1878-ban meghívta igazgatónak, közben Monacóban a hasonló nevű szállodában is felajánlották neki a vezetői posztot. Mindkét szálloda hamarosan Európa legjobb hírű intézményei közé került, Ritz ráadásul a bevételeket és a hatékonyságot is növelni tudta az alkalmazottak jobb motivációját biztosító rendszerével. Az 1880-as években egyre-másra kapta az újabb felkéréseket, egy időben tucatnyi luxusszállodát menedzselt szerte a kontinensen, ő maga pedig bőröndből, egy-egy helyen alig néhány napot töltve élt.

Soha ne mondj nemet

Ekkor már volt saját étterme és szállodája is, de ahhoz, hogy a maga elképzeléseit egy minden igényt kielégítő luxusszállodában valósíthassa meg, külső befektetőre is szüksége volt, aki Alfred Beit dél-afrikai milliomos képében érkezett meg. Első saját tervezésű hotelje Rómában nyílt meg, és rögtön átírta mindazt, amit a vendégek egy luxusszállodától elvártak: ez volt például az első hotel, amelyben minden szobához saját fürdőszoba tartozott, de Ritz a berendezést, a grandiózus közösségi tereket is elképesztő gondossággal tervezte meg, ahogy arra is odafigyelt, hogy az étteremben az éppen legdivatosabbnak számító gasztronómiai trendek szerint állítsák össze az étlapot.

A következő években egymás után nyíltak az újabb és újabb Ritzek Európában: 1898-ban Párizsban, 1905-ben Londonban, 1906-ban Madridban, mindenhol a lenyűgöző tökéletességgel és luxussal homályosítva el riválisaikat. Ritz sikerének alapja azonban nem a külsőségekben, hanem a hozzáállásban keresendő.

Soha ne mondj nemet, ha egy vendég kér valamit, még ha az a Hold is. Próbálkozni mindig lehet, és akárhogy is, később még rengeteg időd lesz elmagyarázni, miért kért lehetetlent

– szól egyik mondása, de ő volt az is, aki a híres alapelvet először megfogalmazta: „A vevőnek mindig igaza van!” Jelentős újítása volt az is, hogy felismerte, vendégei gyakran unatkoznak a nagy jólétben, ezért mindenféle programokat, kirándulásokat, bálokat, piknikeket szervezett nekik. Egyszerre volt képes odaadó, szinte uralkodóknak kijáró tisztelettel hajbókolni vendégei előtt, miközben úgy manipulálta őket, mint egy hisztis kisgyereket szokás.

Nagyon kényes volt a tisztaságra és a higiéniára, alkalmazottaitól is elvárta, hogy minden apró kis részletre odafigyeljenek, az utolsó kis sarkot is kitakarítsák. Főnöknek jóval nehezebb ember volt, mint vendéglátónak, és a 20. század első éveire, a hatalmas terhelés alatt a helyzet csak rosszabb lett, perfekcionizmusa mániákussággá súlyosbodott. Végül ő maga sem bírta az általa diktált tempót, és egy idegösszeomlás után 1902 után fokozatosan kivonult a vállalat és a szállodák vezetéséből, 1918-as halála előtt az utolsó tíz évben már el sem hagyta Svájcot. Cége, számos hotelje, és az általa meghonosított új normák azonban túlélték César Ritzet, akit már életében is „a szállodások királya, a királyok szállodása”-ként emlegettek.

The post Ő mondta először, hogy a vendégnek mindig igaza van first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu