A 34. amerikai gyalogsági hadosztály, a „Red Bulls” katonáinak már az is nagy eredmény volt, hogy feljutottak a Monte Cassino-i hátságra. E sziklás magaslat eléréséhez a csapatok 1944 januárjában átjutottak egy három kilométer széles, elárasztott völgyön, amely tele volt ellenséges aknákkal, a németek pedig tökéletesen belátták a terepet a völgy fölé magasodó hegyekről.

Az idő hideg, nedves és lehangoló volt, az amerikaiak útja átvezetett egy alaposan szétlőtt, töltésre épített úton, amely tökéletes célpontot nyújtott az ellenséges tüzérség számára. Az egységek aztán átkeltek a Rapido-folyó medrén, amelyen harckocsikkal lehetetlen volt átjutni, majd bevették magukat a dombok és vízmosások útvesztőjébe, amelyek a föléjük magasodó fennsík alsó részeit szabdalták. Végül aztán csúszkálva felkapaszkodtak a két gerincig, amelyek átszelik Monte Cassinót.

Február 6-ára a „Red Bulls” három ezredéből az egyik, a 135. gyalogezred 2. zászlóalja kőhajításnyi távolságba küzdötte magát az 593-as magaslathoz, egy sziklás kiemelkedéshez az egyik ilyen gerinc végén, amelyet az amerikaiak „Kígyófej-gerincnek” neveztek el. A németek heves ellentámadást indítottak, hogy kivessék őket állásaikból, hogy aztán a „vörös bikák” ellentámadásba menjenek át. Szuronyokat felcsatolva, csípőből tüzelve mozogtak sziklától szikláig, s megpróbáltak előre jutni az egyre lazább és kövesebb terepen, a keskeny gerincen. Mindenhol golyók süvítettek és pattogtak a köveken, aknavetők lövedékei és kézigránátok robbantak, a levegőt megtöltötték a repeszek és a kövekből lerobbanó, halálos, tűéles törmelékek.

A „vörös bikák” jöttek ki győztesen a harcból, noha az 593-as magaslat továbbra is az ellenség kezén maradt, szinte gúnyosan hívogatva a szövetséges katonákat. Az amerikaiak mostanra már belátták a Monte Cassinó-i hátság túloldalát, amely egyenesen a Liri-völgyre – és ami még lényegesebb, a 6-os útra, az ókori Via Casilinára, az északra vezető főútra – nézett. Ha elérnék ezt az utat, az az egész német Gustav-vonal – az Itáliát a Tirrén-tenger partjától, a Garigliano-folyó torkolatától az Adriába futó Sangro-folyó torkolatáig átérő német védelmi állásrendszer – áttörését jelentené, és tárva nyitva lenne az út az innen nagyjából légvonalban 120 kilométerre északnyugatra fekvő Rómáig.

Súlyos árat fizettek

Ennek alapján joggal merül fel a kérdés: ha idáig ilyen jól mentek a dolgok, miért lett ez a csata ennyire véres, hogyan veszthettek a szövetségesek legalább 55 ezer embert? Ezért részben a nehéz terep és a borzalmas időjárási viszonyok okolhatók; a tél nagy részében heves esőzések áztatták a környéket. De annak ellenére, hogy nyilvánvalóan rettenetes volt itt harcolni, jó okok szóltak amellett, hogy mégis ezt kellett tenni – de a sajnálatos vezetési hibák nélkül a veszteségek mértéke jóval alacsonyabb lehetett volna.

Az Itáliai-félsziget ellen 1943 szeptemberében indított szövetséges inváziónak négy fő célja volt: Olaszország végleges „kiütése” a háborúból; német csapatok elvonása a keleti, illetve a hamarosan megnyitandó nyugati hadszíntérről; Róma elfoglalása; és végül, de talán legfőképpen, megszerezni az ellenőrzést az Olaszország „sarkantyújánál” található foggiai légibázis-komplexum felett, ahonnan a nehézbombázók tovább növelhették volna a szorításukat Németország körül, bevetésekre repülve a Harmadik Birodalom déli részeire is.

A négyből három célt nem sokkal a Nápolytól délkeletre, Salernónál történt első, szeptember 9-ei partra szállás után elérték. Azonban 1944 elejére Róma még mindig nem volt a szövetségesek markában. Közben azt is szem előtt kellett tartani, hogy a németek – akiknek több hadosztályuk volt Itáliában, mint a szövetségeseknek – nehogy visszavegyék annak szeptemberi elfoglalása után Foggia környékét. Prioritás volt tehát egy legalább 80 kilométeres biztonsági pufferzóna létrehozása Rómától legalább 80 kilométerre északra. Ezért küzdöttek tehát 1944 elején olyan hevesen a szövetségesek azért, hogy áttörjék a hegyekben húzódó védelmi vonalakat, és megtisztítsák az utat Róma felé.

Mire a „Red Bulls” egységei az 593-as magaslat felé közeledtek, a német erőknek már komoly veszteségeket okoztak a Mark Clark vezette amerikai 5. hadsereg soknemzetiségű csapatai. A heves támadások annyira megtizedelték a Monte Cassinó-i hegyvonulatot védő német 44. Hoch und Deutschmeister hadosztály állományát, hogy a harcképes katonák száma 800-ra csökkent a teljes, 15 ezres létszámról. Ez a magas veszteségarány megmagyarázza, hogy – figyelembe véve a körülményeket és a csapataik által tapasztalt nehézségeket – az amerikaiaknak viszonylag könnyű volt feljutniuk a hegy tetejére.

Ugyan eddig a pontig a németek nagyon hatékonyan védekeztek, ekkor már szinte minden magas rangú német parancsnok Itáliában úgy gondolta, ideje visszavonulni. Az ország északi részén, a Pisát és Riminit összekötő vonalon hegyek összefüggő vonulata képzett természetes védelmi vonalat. Ekkor már bőven zajlott ezen az új vonalon a védelmi állások kiépítése, és itt az utánpótlási vonalak is rövidebbek lettek volna, az állások pedig jobban tarthatók.

A Führer makacssága

Hitler azonban nem volt hajlandó feladni területet – és olaszországi főparancsnoka, Albert Kesselring tábornagy kész volt mindent megtenni a Führer óhajának teljesítéséért. Az eredmény a gyalogsági hadosztályok elképesztően rossz felhasználása volt: az egységeket elválasztották egymástól, ide-oda küldözgették, betömve a lyukakat és a repedéseket a fronton – miközben borzalmas veszteségeket szenvedtek el. A beérkező erősítések főleg idősebbekből és tinédzserekből álltak, akik kevés kiképzéssel rendelkeztek.

Akármennyire hibás is volt a németek hozzáállása, a Monte Cassinó-i csapatok komoly erősítéseket kaptak.

A sebtében a frontra dobott egységek között ott volt a 90. páncélgránátos hadosztály és az 1. Fallschirmjäger (ejtőernyős) hadosztály. A parancsnokság átvételére pedig Erns-Günther Baade tábornok, egy tapasztalt és tehetséges tiszt érkezett, Baade azonnal sokkal hatékonyabbá alakította Monte Cassino védelmét. Két, összekapcsolt védelmi körvonalat hozott létre, amelyek egy nyolcashoz hasonlatos formát öltöttek, és a két kör az 593-as magaslatnál találkozott. Ez azt jelentette, hogy amennyiben ezt esetleg elfoglalták volna, két oldalról lehetett tűz alá venni, így a védőknek jó esélyük volt azonnal vissza is foglalni.

Az 593-as magaslat védői között ott volt Rudolf Kratzert őrnagy és a 3. ejtőernyős ezred általa vezetett 3. zászlóalja, az egység csak 236 emberrel érkezett Monte Cassinóhoz 1000 helyett. A „vörös bikák” újra és újra megpróbálták elfoglalni a magaslatot, a párhuzamosan futó Fantom-hátat és a Colle d’Angelót. Minden alkalommal visszaverték őket.

A völgyben az amerikai parancsnokok úgy vélték, hogy még egy roham elég lehet – de fogalmuk sem volt Baade védelmi rendszeréről, és nem látták, hogy ezek a keskeny dombhátak hogyan csatornázzák be a támadókat. Ahelyett, hogy egy széles frontvonalon támadtak volna, és túlterhelték volna az ellenséget, az amerikaiak százfős vagy még kisebb egységekben próbáltak előrearaszolni a puszta sziklákon, miközben lekaszálták le őket az aknák, a gránátok és a géppuskagolyók.

A „vörös bikák” lassan kifogytak az erőből. Válaszul a szövetséges hadseregcsoport parancsnoka, Harold Alexander tábornok felállította az új-zélandi hadtestet, amelybe a 2. új-zélandi hadosztály, a 4. indiai hadosztály és a 78. brit hadosztály katonáit vonta össze. Az egység vezetését az új-zélandi altábornagyra, Bernard Freybergre bízta, a rendelkezésre álló rangidős hadosztályparancsnokra, aki már Tunéziában is vezetett egy hadtestet.

Politikai érzékenységek

Ahogy Clark tábornok gyorsan rá kellett döbbenjen: Freyberg jóval magasabb polcra került, mint kellett volna. Azonban az 5. hadsereg parancsnokának politikai érzékenységek miatt meg volt kötve a keze, az új-zélandiak a brit koronához tartoztak, és a háborúban jóval erejükön felül teljesítettek. A harci szellemmel is akadtak problémák.

Freyberg hiányosságainak nem kellett volna gondokat okozniuk, hiszen a 4. indiai hadosztályt vezető Francis Tuker vezérőrnagy kiváló képességekkel rendelkezett, és pontosan az a katona volt, aki biztosíthatta volna azt a fajta stratégiai gondolkodást, ami Freybergből hiányzott. Tuker Freyberg előtt érkezett a frontra, és gyorsan felismerte, hogy az egyetlen racionális döntés a Monte Cassinó-i hátság elfelejtése, és helyette egy északibb támadási irány kijelölése. Ott ugyan magasabban fekvő, de szélesebb, vízmosásokkal, hasadékokkal és keskeny gerincekkel kevésbé szabdalt, szélesebb terep kínálta magát. Amelyet ráadásul jóval kevésbé védtek is a németek. Tuker ezen felül azt javasolta, hogy hajtsanak végre egy átkelést a Rapidón, ott, ahol a texasiak már egyszer megpróbálták, de ezúttal megfelelően megtervezett tüzérségi támogatással (amit a texasiak megmagyarázhatatlan módon nem tettek meg).

Freyberg lelkesen támogatta ezeket a javaslatokat – aztán beütött a katasztrófa. Tukert ledöntötte a lábáról a reumatoid arhtritis (egy rendkívül súlyos autoimmun betegség) rátörő rohama, és kórházba kellett szállítani. Tuker stratégiai látásmódjától megfosztva a könnyen befolyásolható Freyberg a 2. amerikai hadtest parancsonkának, Geoffrey Keyes tábornoknak, illetve a „vörös bikákat” irányító Charles ‘Doc’ Ryder tábornoknak a hatása alá került, akik mindketten megkérdőjelezték Tuker elképzeléseit. Egyikük sem járt a hegyen, és nem ismerték a frontvonalon kialakult helyzetet. Freyberget meggyőzték, hogy folytassa a támadást a hegytetőn.

Amikor Tuker értesült erről az irányváltásról, felkászálódott a kórházi ágyáról, és személyesen próbálta meg jobb belátásra bírni Freyberget, de süket fülekre talált az új-zélandi tisztnél. Tuker rámutatott a nehézségekre, amelyeket az egységek számára a keskeny gerinceken való támadás okoz, és azt javasolta, hogy a német védelmi állások áttörésének egyetlen módja egy elsöprő, az egész hátság ellen két-, illetve négyezer fontos (nagyjából 900, illetve 1800 kilogrammos) „bunkerromboló” bombákkal végrehajtott légitámadás lenne.

Ez szükséges lenne a 6. században alapított, ősi bencés apátság magas és vastag kőfalainak lerombolására is. Az apátság a hátság túlsó végén magasodott a táj fölé, és a szövetségesek úgy vélték, egy német megfigyelőpont bújhat meg a falak védelmében. „Az ezerfontos bomba – közölte Tuker Freyberggel a beszélgetés után küldött feljegyzésében – szinte semmilyen hatást nem érne el ez ellen.” Négymotoros nehézbombázókra, nem pedig vadászbombázókra van szükség, a bombázást pedig gondosan össze kell hangolni egy azonnali gyalogsági támadással, amely közvetlenül utána indul.

Pusztító félreértés

Tuker sokkolni próbálta Freyberget, hogy az visszatérjen az eredeti tervéhez. Ehelyett az új-zélandi parancsnok Clark parancsnoki állása felé vette az irányt, ahol légitámadást kért az apátság ellen – egymotoros, Curtiss P-40-es vadászbombázók által szállított ezerfontos bombákkal.

Clark érthető módon ellenezte, hogy az apátságot – számára legalábbis – minden különösebb ok nélkül lerombolják. Ráadásul az apátság felbecsülhetetlen történelmi emléknek számított, és a szövetségesek igyekeztek magukat felszabadítóként, nem pedig pusztító vandálokként beállítani. Clark Alexanderhez fordult, aki Freyberget támogatta.

Semmilyen koordináció nem volt a légi és a szárazföldi erők között. A stratégiai légierőnek volt egy időjárás-ablaka, illetve egy szünete a máshol végrehajtott akciók között, így hát gyorsan átrepültek a csatatér felett, ledobva néhány ezerfontos, de főleg ötszázfontos bombát – jóval kevesebb rombolóerővel, mint amit Tuker szükségesnek gondolt.

Igaz, az apátság megsemmisült: a helyén omladozó törmelék maradt, és több száz civil holtteste, akik a falak között kerestek menedéket.

De nagyon úgy néz ki, hogy egyetlen német sem halt meg a támadásban.

Vad tél

Az ezután a németek által a tengerparton, nagyjából Cassino és Róma között félúton, Anzio térségében, február 16-án indított ellentámadást – a Horgász-hadművelet – a szövetségesek megállították. Ez is jól mutatta, hogy milyen nehéz ezen a barátságtalan terepen sikeres offenzívát indítani egy kemény tél idején. Alexander ezért úgy döntött, hogy kivárja a jobb időt a következő támadásával, és hogy a főként Olaszország adriai partján harcoló 8. hadsereget az 5. mellé felsorakoztatva, a légierejével nyomás alá helyezi a német utánpótlási vonalakat, majd egy széles frontszakaszon, elsöprő túlerővel indít támadást, amikor sikerül elég erőforrást összevonnia.

Alexandert azonban meggyőzték, hogy még egyszer tegyen kísérletet Monte Cassino és az alatta fekvő város elfoglalására. Az eső három héten át zuhogott, úgyhogy a támadás március 15-e előtt nem indulhatott meg. Freyberg még mindig a helyén volt – ezen Clark, bármennyire is zavarta, nem tudott változtatni, a szövetséges belső politikai játszmák miatt. Ezúttal Freyberg amellett kardoskodott, hogy Cassino városát semmisítsék meg azokkal a bombákkal, amelyeket Tuker a hegytetőn javasolt bevetni. A város elpusztult, de ahelyett, hogy a bombázás után azonnal elsöprő erejű harckocsi- és gyalogsági kötelékeket küldött volna az elfoglalására – ahogy Clark utasította –, Freyberg néhány zászlóaljnyi erővel, óvatosan tapogatózva nyomult be egyetlen irányból a városba. Az éjszaka folyamán a németek erősítést kaptak, és ezzel el is veszett az esély arra, hogy gyorsan keresztülsöpörjenek a városon a szövetségesek. Helyette véres felőrlő harcok következtek a romok között.

Ezután a fiaskó után az új-zélandi hadtestet végre feloszlatták, Freyberget pedig a tűzvonaltól biztonságos messzeségbe helyezték át. A tavasz beköszöntével a talaj keményedni kezdett. Alexandernek sikerült két hadseregét egymás mellé sorakoztatnia, és azzal a létszám- és eszközfölénnyel, amelyet mindig is vágyott, május 11-ének éjszakáján megindította a Diadém-hadművelet fedőnevű offenzívát. Monte Cassino május 18-án esett el, a 2. lengyel hadtest katonái első csatájukban foglalták el. A lengyelek voltak azok, akik első rohamuk kudarca után végül megfejtették a német nyolcas alakú védelem titkát is.

Miután Monte Cassino elesett, a stratégiai fontosságú Liri-völgy – és ezzel az út a fővárosba – megnyílt, a szövetségesek pedig gyors ütemben haladtak észak felé. Róma június 4-én került a kezükre.

A Diadém-hadművelet nagy szövetséges győzelem volt, amely megmutatta, mit lehet elérni, ha az égbolt tiszta, a talaj száraz, a parancsnokoknak pedig van idejük terveket kovácsolni és alaposan felkészülni. Mégis: a korábbi kudarcok, és különösen a szétbombázott kolostor, valamint a földdel egyenlővé tett város képei uralják az olaszországi hadjáratról kialakult képet napjainkban, és nem a D-nap előtt két nappal kivívott hatalmas győzelem. Az igazi tragédia az, hogy a hadjárat történetének e sötét foltjait könnyedén el lehetett volna tüntetni.

A teljes cikk Litván Dániel fordításában a BBC History magazin márciusi számában található.

The post Tévedésből bombázták le az évezredes kolostort first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu