A Comedy Centralon debütál március 7-én az új műsorod, a TOP LESZ, amelyet a nagy visszatérésedként hirdetnek. Ez csak részben igaz: a tévé képernyőjére valóban hosszú idő után térsz vissza, ám ezt a műsort már láthatták azok, akik követnek.

A TOP LESZ-szel két évig turnéztam, ez bizonyos értelemben valóban egy visszatérő est volt a pályafutásom során, mert előtte volt egy hosszabb kihagyásom, aminek több oka volt: részben történt egy magánéleti változás az életemben, ami miatt nem tudtam, hogyan legyek úgy őszinte a közönséggel, hogy közben ne ugorjam át ezt a témát. Másrészt pedig meg kellett találnom az egyensúlyt a forgatókönyvírói és előadói ambícióim között.

Egy humorista számára milyen jelentőséggel bír az, hogy az élő fellépéseken túl a képernyőn is feltűnik?

Számomra a tévéképernyő csupán egy reklámfelület, viszonylag ritkán és csak önző okokból használom. Elsősorban a közönségnek lépek fel, de örülök, ha rögzítésre kerül egyik-másik estem, mert így azokhoz is eljut, akiknek egyébként személyesen nem lenne lehetőségük megnézni.

Ezentúl többször fogsz tévés szereplést vállalni?

Nem vágyom a tévéképernyőre. Ha van olyan estem, amit közönség előtt már nem akarok előadni, és úgy gondolom: rögzítésre már alkalmas, valamint van tévécsatorna, amelyik igényt tart rá, akkor nekik odaadom és örömmel veszem, ha leadják.

Említetted a magánélet vonalat. Korábban nyíltan beszéltél a válásodról és az azzal kapcsolatos nehézségekről, ezek a tapasztalatok, élmények visszaköszönnek az előadásodban. Hogyan csatornázod be ezeket a fellépéseidbe, ez egy bevett módszer a humoristáknál?

Nyilván nem akarok valamennyi humorista nevében nyilatkozni, mert nincs nálam a bölcsek köve. Én nagyon sok személyes dologról beszélek, mert ennek a műfajnak számomra fontos része, hogy áthassam az előadást a személyemmel, gondolataimmal, élményeimmel. Gyerekem van, anya vagyok, férjem van, vagy épp elváltam – ezek kapcsolódási pontok. Olyan dolgok, amelyek valószínűleg egyszer mindenkinek szembejönnek az életében. Elváltként nem tudnék úgy beszélni, mintha férjnél lennék. Nem tudok arról beszélni, hogy ejtőernyővel ugrottam ki valahonnan, ha még sosem csináltam. Biztos valakinek megy, de nekem nem. Nem tudok olyanokról mesélni, aminek nincs semennyi valóságalapja, mert én alapvetően a valóságomat forgatom ide-oda, abból próbálok szórakoztató tartalmat kreálni, ez pedig csak akkor megy, ha én magam is látom ezeknek a helyzeteknek a fonákját.

Hol van az a pont, amikor egy nehéz helyzetből már képes vagy poént gyártani? Egyáltalán eljön ez?

Nem gondolom, hogy minden tragédiát színpadra kell tenni és meg kell énekelni. De mivel én korábban is beszéltem a gyerekeimről, a házasságomról, a családomról, azt gondolom, hogyha ez a dolog felrobban, vagy már nincs többé abban a formában, amiben azt korábban tálaltam, akkor nem elegáns az, ha nem teszek erről egy árva megjegyzést sem, vagy átugrom, mintha nem lenne, mert az hazugság. És az nekem nem megy jól.

Neked mikor jönnek el ezek a pillanatok?

Nem tudok erre konkrét határidőt mondani, ez egy lélektani pont: amikor el tudom tolni magamtól annyira és tudom úgy kezelni, hogy ebből ne egy siránkozás vagy egy nagy közös bánkódás legyen, hanem közös szórakozás.

Van ennek bármiféle terápiajellege? Segít, ha ki tudod beszélni a nehézségeket a közönséged előtt?

Nem hinném, hogy a közönséggel gyógyíttatom magam. Nyilván azért lépek fel többszáz ember előtt, mert az a típusú személyes siker, amit a közönség visszajelzése jelent, az tölt, erőt ad, és persze gyógyít is. De ez nem célja az előadásnak, hanem pozitív hozadéka, ha úgy tetszik: ajándéka. Ha a közönség nevet, az természetesen az előadóra is hatással van: afféle win-win helyzet.

Említetted a forgatókönyvírást, azt, hogy a stand-up mellett életednek erre a vonalára is nagy hangsúlyt fektettél, amikor humoristaként kevésbé voltál aktív. Pedig évek óta tevékenykedsz ebben: te írtad többek közt A mi kis falunk egyes epizódjait, vagy épp a tavalyi év egyik sikerfilmjét, a Hogyan tudnék élni nélküled?-et. Ezen a fronton hogyan zajlik most a karriered?

A mi kis falunkat már nagyon régen nem írom, csak az első három évadban dolgoztam vezetőíróként. Nagyon sok sorozatban dolgoztam egyébként ilyen-olyan módon, mindig is írtam, mindig is szerettem írni, és mindig is fogok írni. Ezt nem tudom kiiktatni az életemből. Ha szeretném, akkor se, ha megéri, ha nem éri meg, akkor se, ezt már szinte kényszeresen csinálom, mint ahogy az aranyhörcsög hajtja a mókuskereket… jó, kicsit, talán nagyobb szenvedéllyel. Most is írok, benne vagyok egy nagyobb munkában, de ezzel kapcsolatban egyelőre diszkrécióra vagyok intve.

És nem csak írsz: te voltál a Saul fiában Jakab Juli szinkronhangja abban az egy szóban, amit elmond a filmben. Ez a projekt honnan jött?

Arcban, zsánerben valószínűleg megfeleltem a szerepre. De bevallom őszintén, azt sem tudtam pontosan, hova megyek, késtem is, a szöveget sem tanultam meg, nem vettem komolyan a feladatot, épp a szétforgácsolódás határán voltam. Ella szerepe így teljes joggal és abszolút megérdemelten átszállt a minden szempontból alkalmasabb Jakab Julira. Nemes Jeles Lászlónak viszont megtetszett a hangom, és úgy gondolta, hogy én szinkronizáljam a filmben Julit, akinek egyetlen szava van a filmben: Saul. Ezt olyan tizennégyszer kellett felmondanom, mire megtalálták a megfelelőt, de ha megnézed a filmet, így is úgy esik le a vászonról, hogy a fal adja a másikat.

Elmondható, hogy nőként az első országosan ismert stand-upos voltál a szakmában, amelyről kár tagadni, hogy egy egészen erősen férfiak által dominált szakma. Hogyan látod a női humoristák helyzetét?

Ez a szakma egyértelműen férfiak által dominált, de egyrészt nem ez az egyetlen ilyen szakma, másrészt én nem vagyok elégedetlen a helyzetemmel, mert a közönség szeret, és a stand-up nekik, róluk szól. Engem pedig ebben a kérdésben kizárólag az ö véleményük érdekel. Nem beszélve arról, hogy vannak női előadók, akik még bennem is elültetik a kételyt: biztos, hogy kell ezt? Vagy így kell ezt?

Miért?

Ha mondjuk megnézed a külföldi női stand-uposokat – elsősorban az amerikaiakra gondolok –, ahogy ők képviselik a műfajt (tisztelet a kivételnek), az tőlem nagyon távol áll, és olykor akár riasztó is. Én nem szeretném feláldozni a nőiességemet a humor oltárán. És számomra az a példaértékű, aki női humoristaként nem válik férfi humoristává. Mert nőként vicceseket mondani nem feltétlenül nehéz, legfeljebb nem szokás. De nőként úgy szellemesnek lenni, úgy kényes témákat feszegetni, úgy provokálni akár, hogy közben nők maradjunk, na szerintem az a kihívás. Viszont engem ez a műfaj csak ilyen formában érdekel.

Miben látod pontosan a problémát?

Például a tabudöntögetési kényszerben. A stand-up őszinte műfaj. Számomra egyébként ez az egyik legvonzóbb tulajdonsága. És kétségtelen ugyan, hogy az esendőségeink nyilvános vállalása felszabadítóan hat a közönségre, meglátásom szerint az őszinteségnek van egy a pina-fasz-fingás humorszentháromság emlegetésénél egy mélyebb, izgalmasabb formája is. Ez az irány nekem jobban tetszik. És mivel független előadóként csak olyanok előtt lépek fel, akik rám kíváncsiak, rám vettek jegyet, megengedhetem magamnak a luxust, hogy ebbe az irányba csörtessek.

Az aktuális előadásod címe A nőknek nincs humora, amely meglehetősen sokatmondó. Mit lehet róla tudni?

Igen, ez tulajdonképpen egyfajta provokáció, a saját farkába harapó kígyó. Nekem emiatt tetszett. Meg hát őszintén szólva: ki dönti el, hogy van humorunk vagy nincs humorunk? A közönség.

Már a címből is következik, hogy a nőiségre, a női tematikára van felhúzva az előadás, ezzel mi a célod?

Nem tudom, hogy van-e ilyen, hogy női tematika, inkább emberi tematika van, de nyilván sokat beszélek a női-férfi viszonyokról, és arról, hogy hogyan ítélnek meg egy adott helyzetben egy nőt és egy férfit, hogy mennyire nehéz ma már eldönteni, ki nő és ki férfi, vagy hogy miért kapnak ugyanazért a munkáért kevesebb fizetést a nők, mint a férfiak, vagy, hogy arról, hogy egy nő külalakja és értelmi képességei nem feltétlenül vannak fordított arányban. Látod, ez nagy előny egy női humoristának. Ezek a témák ugyanis lassan, nagyon lassan fognak veszíteni az aktualitásukból, de azért idővel szerintem fognak. Ha mi nők se szúrjuk el.

Mire gondolsz azzal, hogy a női humorista nem humorista?

Ezt arra értem, hogy ha megjelenik mondjuk egy lista a legkeresettebb, leghíresebb humoristákról a hazánkban, akkor abban nem szerepel női név. És nem azért, mert gonosz a világ, hanem mert már a halmazba se kerülnek be a nők. Mert egy másik zsák a miénk, külön sorban állunk a „mérlegelésnél”. Még akkor is, ha ebben a „sportban” nem a súly számít. Hogy ez baj-e? Még csak az se biztos. Így van, és kész.

The post Kormos Anett: Egy nő külalakja és értelmi képességei nem feltétlenül vannak fordított arányban first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu