Ami távoli volt, az most közel van, ami lassú volt, az most gyors, és a lehetetlen mára megszokottá lett. Ezt szem előtt tartva a világűrről és a jövőről való gondolkodásunkat semminek sem szabad korlátoznia – még a tudománynak sem, legfeljebb gyakorlati okokból.

Állítsunk szembe egymással két meggyőződést. Egyrészt Leonardo da Vinciét: „Mindig is úgy éreztem, az a sorsom, hogy olyan gépet építsek, amely lehetővé teszi az ember repülését.” Másrészt a kiváló kanadai-amerikai tudósét, Simon Newcombét, aki 1902-ben azt mondta: „A levegőnél nehezebb gépekkel történő repülés nem praktikus, és nincs is értelme, sőt talán teljesen lehetetlen.” A következő évben Orville Wright felszállt Kitty Hawkból, és a Leonardo elképzelte jövőbe repült.

A világűr történelemkönyvének lapjait most írjuk. Már vannak csodálatos úttörőink és elképesztő teljesítményeink. Hihetetlenül nehéz volt eljutni oda, ahová eljutottak, és elvégezni azt, amit elvégeztek.

A következő két évtizedben óriási akadályokba fogunk ütközni, de ha nem sikerül leküzdeni őket, akkor nem tudunk továbblépni a további kihívások irányában. Az emberiség nem azért jutott el idáig, hogy most megálljon.

Ez nem egészen „az emberiség nemes jövője” lesz. A világűrben pénzt lehet keresni, és az emberek igyekezni fognak megszerezni ezt a pénzt. Az üzleti lehetőségek sokfélék. Ha a hétköznapi emberek űrrepülése megszokottá válik, akkor nem sokkal később megnyílnak az űrszállodák. Szeretné, ha a hamvait alacsony Föld körüli pályán szórnák szét? Erre létrejön majd egy galaktikus temetkezési szolgálat. Ha egy céget nem zavarna, hogy az emberiség nagy részét felháborítja, akkor az éjszakai égboltunkat az egész eget betöltő reklámokkal ronthatná el.

Ha nem tetszik az ötlet, akkor gondoljunk az olyan hasznosabb, új technológiákra, amilyenekkel például a Techshot vállalat kísérletezik, amely BioFabrication Facility nevű eszközével az alacsony Föld körüli pályán emberi szervek nyomtatására vállalkozna, így kiküszöbölve a Földön ható nehézkedés problémáját, amely korlátozza a sejtek és szövetek természetes növekedését.

Az első lépést e jövő felé akkor fogjuk megtenni, amikor visszatérünk a Holdra. Ha egyszer odajutunk, azonnal szembe kell néznünk egy sor ugyanolyan problémával, mint amilyennel a Földön is régóta küszködünk: biztosítani kell az élelmet, a vizet, a szállást. Ott azonban ezekhez hozzájárul, hogy elő kell állítani a belélegezhető levegőt, amihez áramforrás lesz szükséges, ráadásul mindezt az otthonunktól 385 000 kilométer távolságban kell megtenni.

Az úttörők már hozzáfogtak a terep becserkészéséhez. Az egykori Apollo-küldetések a Hold egyenlítője közelében szálltak le, többek között azért, mert ha a hazaúton, a felszállás után meghibásodik a rendszer, az egyenlítői indulás lehetővé teszi a „szabad visszatérésű” pályát – az űrhajó megkerüli a Holdat, és annak gravitációs lendítőhatását kihasználva tér vissza a Földre.

Az Egyenlítő környéke valószínűleg kiváló energiaforrás, mivel a napsütésnek leggyakrabban közvetlenül kitett területeken koncentráltabban fordul elő a hélium–3, mint a sarkvidékeken – márpedig a hélium–3 rendkívül ígéretes energiaforrás, nemcsak a Holdon és a Földön, hanem a távolabbra indítandó felderítő küldetések számára is.

A 2020-as évek végén és a 2030-as években azonban valószínűleg nem az Egyenlítő környékén lesz a legnagyobb a forgalom. Ha lakóhelyet keres, gondoljon arra, milyen fontos a kedvező fekvésű hely kiválasztása. Az ingatlanügynökök persze még akkor is egy helyiség „kiváló természetes fényét” dicsérik, ha az egy szénpince, így bizonyára megpróbálnak eladni önnek egy ingatlant a Hold egyenlítője közelében, ugyanígy dicsérve a fekvését. Két hétig valóban állandó természetes fény ömlik be az ablakokon, de a következő két hétben állandó éjszakára kell számítani. Ennek az az oka, hogy a Hold egyetlen fordulata saját tengelye körül körülbelül egy földi hónapot vesz igénybe, így a Holdon a nappal és az éjszaka egyaránt körülbelül tizennégy földi napig tart. Másképpen fogalmazva:

ha a Hold egyenlítőjén nézünk fel az égre, akkor azt tapasztaljuk, hogy a Napnak 29,5 napba telik, hogy végighaladjon az égen, eltűnjön, majd visszatérjen eredeti helyzetébe.

Ez azt jelenti, hogy ha a Holdra megyünk nyaralni, akkor az idő felében még az akkumulátorainkat sem tölthetjük fel, pedig a Holdon akkumulátorokra van szükségünk.

De az is igaz, hogy az egyenlítői hőmérséklet a holdi nappalokon 127 °C környékéig emelkedik, míg a holdi éjszakákon –179 °C körülire süllyed, vagy kevésbé tudományosan fogalmazva perzselő hőség és farkasordító hideg váltogatja egymást.

(Egy angol mondás az utóbbit úgy fejezi ki, hogy „még a rézmajom golyói is megfagynak”. A szólás eredete abban a mítoszban gyökerezik, hogy a Királyi Haditengerészet hajóin az ágyúgolyókat egy rézmajomnak nevezett sárgaréz tálcán piramisokba rakták. Amikor a hőmérséklet drámaian csökkent, a sárgaréz összehúzódott, és a piramis összeomlott. Ez azonban tényleg csak legenda. Aligha jutna eszébe bárkinek, hogy piramisba rakja az ágyúgolyókat, hiszen a golyók az első hullám lökésére azonnal szétgurulnak, még a legnagyobb melegben is.) Az viszont tény, hogy a fémek a hőmérséklet változásának megfelelően összehúzódnak vagy kitágulnak – azt viszont nem akarhatjuk, hogy az űrhajót, az oxigénpalackokat és a lakótereket alkotó fém hol kitáguljon, hol pedig összehúzódjék.

Ez volt az egyik oka annak, hogy a Holdra leszálló első automata szondák, akárcsak az első űrhajósok, mindig holdi hajnalban – a kéthetes holdi nappal kezdetén – szálltak le, így elkerülve a szélsőséges hőmérsékleteket. A berendezéseket meg lehet tervezni úgy, hogy ellenálljanak a szélsőséges hőségnek vagy a rendkívüli hidegnek, de nagyon nehéz olyan eszközöket készíteni, amelyek a hatalmas hőmérséklet-ingadozásokat is elviselik.

Tekintettel az egyenlítői régió nehéz körülményeire, a következő űrhajók nagy valószínűséggel a Hold sarkvidékein szállnak majd le, amelyeket az állandó letelepedés legjobb helyszínének tartanak. Ott általában hidegebb van ugyan, mint az egyenlítő közelében, de a hőmérséklet-ingadozás sokkal kisebb.

Amint láttuk, a tudósok a déli-sarki Aitken-medencében „vadásznak alkalmas házhelyre”, vagyis a déli pólus közelében, ahol a Nap alig emelkedik a horizont fölé, így nem tud bevilágítani a kráterek mélyére. Ezért a legtöbbjük évmilliárdok óta árnyékban van, és így tartalmazhatja azt a jeget, amelyből a majdani holdbázis számára oxigén és víz, illetve rakéta-hajtóanyagként használható hidrogén állítható elő.

A NASA tudósai számos olyan, alkalmasnak látszó területet találtak, amely 6 foknál közelebb van a pólushoz, és amelyek egyikén reményeik szerint felépülhet az első holdbázis.

Mindegyik régió 15 × 15 kilométeres, és több potenciális leszállóhelyet tartalmaz. Onnan nézve a Nap mindig nagyon alacsonyan jár az égen, mégis elegendő energiát kell szolgáltatnia az első telepesek napelemei számára egy új kezdethez.

Elsődleges fontosságú a légzéshez szükséges oxigén, de szerencsére ennek is megtalálták a lehetséges forrását – ez a Hold talajának felső rétege, az úgynevezett regolit. A Holdat sok százmillió éve folyamatosan érő meteoritbombázások hatása jól látható egy néhány száz fontért megvásárolható távcsővel. A felszínt hatalmas kráterek borítják. Ami a Földről nem látható, az a sok millió mikrometeorit hatása, amelyek homokszerűvé porították a felső talajréteget, bár a részecskék sokkal élesebbek, és erősebben koptatják a velük érintkező anyagokat, mint a Földön található homok. Természetesen a regolit a Hold egész felszínét beborítja, ami azt jelenti, hogy nem kell messzire menni érte.

Hevítsük a regolitot nagyon magas hőmérsékletre egy zárt edényben, adjunk hozzá hidrogéngázt, valamint egy csipetnyi tudományos ismeretet – és máris vízgőz fejlődik, amely oxigénre és hidrogénre bontható. És… lélegezzük be.

Aztán lélegezzük ki – mert az űrhajósok által kilélegzett levegőből vissza lehet nyerni az oxigént, akárcsak verejtékükből és vizeletükből a vizet, az ISS számára már kifejlesztett technológia segítségével. Ahogy Douglas H. Wheelock űrhajós a The New York Timesnak nyilatkozott: „Az ISS-en a tegnapi kávé a holnap kávéja.”

Van tehát fény, víz, oxigén, energia – és mindez a helyszínen. Most már csak menedékre van szükségünk. Eleinte ez valószínűleg a Földről hozott összeszerelhető vagy felfújható szerkezetekből áll majd. Ezeket regolittal kell beborítani, hogy megvédje a lakókat a Holdat tartósan érő kozmikus sugárzástól. Az egyik kínai holdszondán működő, német kutatók által készített kísérlet adatai arra utalnak, hogy a légkör hiánya miatt a sugárzás szintje 200-szor magasabb, mint a Föld felszínén. Szerencsére a regolit jól ellenáll az erős napsugárzásnak, és alacsony a hővezető képessége, ami azt jelenti, hogy „kavicsburkolatként” használható a holdbázishoz.

Mihelyt ez működik, más lehetőségek is felderíthetők, beleértve a „pincelakást”. A Holdon körülbelül kétszáz olyan bemélyedés ismert, amelyből barlangok nyílnak. Ezek belsejében sok helyen állandó, 17°C körüli hőmérséklet uralkodik. A barlang fölötti sziklák korlátozzák a bemélyedések napközbeni felforrósodását, majd éjszaka megakadályozzák a hő elszökését.

A Geophysical Research Letters folyóiratban megjelent cikk szerzői arra a megállapításra jutottak, hogy „a holdi barlangok mérsékelt és stabil, biztonságos termikus környezetet biztosítanának a Hold hosszú távú felfedezéséhez és az ott-tartózkodáshoz”. A barlangok némelyike a földiekhez hasonló lávacső, ahol a lehűlő lávafolyó hosszú, üreges alagutat hagyott maga után, amelyből gyakran barlangok nyílnak. A NASA és az ESA űrhajósai már a felszín alatti világ felfedezésére felkészítő kiképzésen is részt vesznek. Csoportjaikat elküldték a spanyolországi Lanzarote szigetén található lávacsövekhez, hogy tapasztalatot szerezzenek a terepen, gyakorolják a holdjárók irányítását az alagutakban, és 3D-s térképeket készítsenek a környezetről, felmérjék annak „átjárhatóságát”.

A sors iróniája, hogy jóval azután, hogy az emberiség elhagyta a barlangokat, és elkezdett építkezni, a rendelkezésre álló legmodernebb technológiát arra fogja használni, hogy visszatérhessen a barlangokba.

Miután kiépülnek a víz-, oxigén- és energiaellátást biztosító létesítmények, és megépülnek a lakóházak és az élelmiszertermeléshez az üvegházak, a figyelem a lehető legrövidebb időn belül a Holdon található ritkaföldfémek bányászata felé fordul.

Ez mind nagyjából a következő tíz évben várható. Armstrong „hatalmas ugrását” most csecsemőtipegés követi, és világra jönnek azok a generációk, amelynek tagjai már nem ezen a bolygón születnek. Az út hosszú lesz, és számos akadályt kell leküzdenünk ahhoz, hogy idáig eljuthassunk – nem utolsósorban meg kell védeni a várandós nőket a sugárzás és a gyengébb holdi gravitáció veszélyeitől –, de az utazás elkezdődött.

A következő lépés tehát a Mars. A Holdról történő indulás nem csökkenti a Föld és a Mars közötti hatalmas távolságot, de – ahogyan már szó volt róla – csökkenti a szükséges üzemanyag mennyiségét. A vörös bolygón az összes olyan problémával szembe kell néznünk, amellyel a Holdon találkozhatunk, és még sok mással is, ráadásul átlagosan csaknem 600-szor távolabb van a Holdnál. Az embereket a Marsra vinni sokkal nagyobb kihívás.

Ehhez az utazáshoz az időzítés a lényeg. Segítségünkre van, ha abban az időszakban indulunk, amikor a legenergiatakarékosabb, közvetlen pályán tudunk elindulni; a két bolygó Nap körüli keringési pályája jellemzői miatt ez huszonhat havonta fordul elő.

Ha lenne egy olyan autónk, amely körülbelül 100 km/h sebességgel tudna repülni a világűrben, akkor 256 évig tartana az utazás, és sokszor kellene megkérdezni: „Ott vagyunk már?”, mielőtt megérkeznénk a Marsra. Ha viszont olyan űrszondánk lenne, amely fénysebességgel tud mozogni, percek alatt odaérne. Mivel ilyen szondánk nincs, a Földről eddig felbocsátott modern űrszondák általában 128 és 333 nap közötti idő alatt érik el a Marsot, vagyis ha oda utaznánk, körülbelül kilenc hónapot kellene eltöltenünk egy túlnyomásos konzervdobozban. Ha vissza is szeretnénk jönni, akkor számoljunk két évvel, mert több hónapot kell várakoznunk a Marson, hogy a Föld a megfelelő helyre kerüljön a hazaút megkezdéséhez. Ha csak úgy felszállnánk, és így kezdenénk keringeni a Nap körül, akkor hiába térnénk vissza oda, ahonnan elindultunk, a Föld akkor éppen nem lenne ott. Ami problémát okozna.

2022-ben Elon Musk 2029-re jósolta az első ember Marsra leszállásának a dátumát. Abban az évben a Föld és a Mars közötti legkisebb távolság körülbelül 97 millió kilométer lesz. Ez nem is olyan sok, tekintve, hogy az átlagos távolság körülbelül 225 millió kilométer. Ha ön esetleg jegy vásárlásán gondolkodik, vegye fontolóra lakása eladását, és a következő időpontokat jegyezze elő a naptárjában: 2031. január, 2033. április, 2035. június, 2037. augusztus és 2039. szeptember. Ha ön szeretne az egymilliomodik lenni, aki megteszi az utat, próbálkozzék 2050 augusztusával. Musk úr abban az évben ünnepli hetvenkilencedik születésnapját – talán a Marson. Vagy nem.

A Mars egy „nagy kérdőjel”. Ha valaki megmondja önnek az első emberes leszállás várható időpontját, rögtön adjon hozzá öt évet. Minimum. Az internet tele van 2013–2014–2015-ben írott cikkekkel, amelyek azt sugallják, hogy az első emberek a 2020-as években lépnek a bolygó felszínére.

A holland Mars One cég több tízmillió dollárt szedett be a befektetőktől, miután közölték, hogy 2023-ban embereket juttatnak a Marsra. 2019-ben csődöt jelentettek.

A NASA szerint 2033-ban az emberek még csak űrhajójukkal keringenek majd a Mars körül, de ez is csak „talán”. Az első emberek felszínre lépését 2039-re becsülik. Kína menetrendje reálisabbnak tűnik, ők 2040 és 2060 között számítanak emberek leszállására, és ők mindig jók voltak a hosszú távú gondolkodásban.

A legújabb roverek megkezdték a Mars felszínének felderítését és feltérképezését. A NASA Curiosity roverje 2012-es érkezése óta körülbelül harminc kilométert tett meg. A Perseverance-nek van még ideje felzárkózni, de 2021-es leszállása óta a tizenöt megtett kilométer felé halad. Hozzájuk csatlakozott a kínai Csuzsung rover, és az ESA is reméli, hogy 2028-ban elküldheti majd a sajátját. Az Egyesült Királyságban épített Rosalind Franklinnek, amelyet a DNS-kutatás brit úttörőjéről neveztek el, 2022-ben orosz hordozórakétával kellett volna indulnia, de az ukrajnai invázió miatt az ESA lemondott a startról.

A Marson az első embereket valószínűleg megelőzik az építők. Az odaszállított robotok elvégzik a nehéz anyagok megmozgatását és az építkezés egy részét, hogy az űrhajósok többet vihessenek magukkal azokból az anyagokból, amelyekre a túléléshez szükségük lesz. Egy másik űrszonda is elhelyezhető a Mars körüli pályán vagy a bolygó felszínén a hazaútra elegendő üzemanyaggal, így az űrhajósoknak nem kell hatalmas mennyiségű üzemanyagot magukkal vinniük.

Az egyik probléma, amellyel az első telepesek szembesülni fognak, az, hogy a Marson kissé hideg van; éjszaka a hőmérséklet –63 °C-ra csökken. A másik, hogy a sajnálatos oxigénhiány miatt a szabadban nem tudnak lélegezni. Természetesen vannak módszereink ennek megoldására, ahogy a tervek szerint a Holdon is, de ez kisebb méretű lakóhelyekre korlátozná az emberi jelenlétet, és nem tenné lehetővé a bolygó megfelelő benépesítését. Nincs más hátra, terraformálni kell a bolygót.

„Atombombákat a Marsra!”, ahogy Musk 2019-ben a Twitteren megjegyezte. Néhány nukleáris bomba felrobbantása felszabadítaná a talajban és a sarki sapkákban tárolt szén-dioxidot és egyéb üvegházhatású gázokat, és felmelegítené a bolygót – számunkra előnyös klímaváltozást hozva.

Nem minden tudós ért egyet azzal, hogy a felszínhez közeli anyag elég szén-dioxidot tartalmaz ahhoz, hogy felmelegítse a légkört, sőt egyesek úgy vélik, hogy ez a beavatkozás nukleáris telet idézne elő. Ám ez csak egy ötlet, és ahogy Musk mondja: „A kudarc lehetősége is benne van a pakliban.”

Musk optimista. 2050-re tűzte ki magának a határidőt, hogy várost építsen a Marson egymillió ember számára. Nem nyomdahiba. Egymillió ember számára.

A terve így szól: megépít 1000 darab újrafelhasználható Starship űrhajót. Miután az első úttörők létrehozták az alapvető infrastruktúrát, bárki megveheti a menetjegyet, felszállhat az űrhajóra, a vörös bolygón pedig munkát kaphat. Musk kijelentette, az a célja, hogy a jegy ára egy földi ház átlagos értékének feleljen meg. Így a tulajdonosok akár el is adhatják házukat, hogy megengedhessék maguknak a Marsra költözést. A visszatérés esélye úgyis kisebb, mint ha Albuquerque-ből Denverbe költöznének. Musk ezt el is ismeri. Elképzelése szerint a jegyek vásárlására buzdító hirdetések hasonlóak lehetnének azokhoz, amelyeket állítólag Ernest Shackleton adott ki az Antarktisz felfedezésére:

Férfiakat keresünk veszélyes utazásra. Kis fizetés, rettenetes hideg, hosszú hónapokon át tartó teljes sötétség, állandó veszély, a biztonságos visszatérés kétséges. Siker esetén tisztelet és elismerés.

Musk szerint hetven százalék az esélye annak, hogy egy rakéta még az életében elviszi őt az általa elképzelt önfenntartó Mars-városba. Nehéz elhinni, de elismeréssel tartozunk Musknak: minden hibája ellenére mer álmodni. Ahogy mondja: „Az élet nem szólhat csak a problémamegoldásról. Kell hogy legyenek dolgok, amelyek inspirálnak, megmozgatják a lelkedet.” Egy nagyszerű mondással is előállt: „Szeretnék a Marson meghalni. Csak nem egy becsapódó űrhajóban.”

Musknak és telepestársainak valamilyen módon formában kell tartaniuk magukat útközben. A Marsig tartó hosszú utazás számos egészségi problémával jár. Rövid távon létezik az úgynevezett „űrbetegség”. Tünetei közé tartozik a hányás, szédülés, dezorientáció, sőt még hallucinációk is előfordulhatnak. Ez általában néhány nap alatt elmúlik, de a hosszú távú problémák hétről hétre súlyosbodnak.

A folyadékok testsúlyunk körülbelül hatvan százalékát teszik ki, és a gravitáció hatására hajlamosak testünk alsó felében felhalmozódni. Az emberek az elmúlt néhány százezer évben felegyenesedve jártak, ezért olyan rendszerek alakultak ki, amelyek biztosítják, hogy elegendő vér áramoljék a szívbe és az agyba, amikor állunk. Az evolúció eredményeit nem fogja visszájára fordítani néhány, az űrben töltött hónap, így az említett rendszerek a súlytalanságban is tovább működnek. Ennek viszont az lesz a következménye, hogy testünk felső részében megnő a folyadékok mennyisége, ezért az űrhajósok arca felduzzad. Nagyobb probléma azonban, hogy a nehézkedés hiányában a szívnek nem kell olyan erősen dolgoznia, mint a Földön, ami az elgyengüléséhez vezet. Ugyanez igaz a többi izomra, amely mind sorvadni kezd. A szív gyengébb működése miatt csökken a vérnyomás, ami viszont csökkentheti az agy oxigénellátását – ez sosem túl jó, de különösen rossz, ha rakétatudománnyal foglalkozunk.

Nehézkedés hiányában a csontjaink is elgyengülnek, és törékennyé válnak, különösen a földi életkörülmények közt a legnagyobb terhet viselők, például a gerinc alsó részén és a csípőben lévő csontok. Az űrhajósok csontjainak alig három, az űrben töltött hónap után akár három évre is szükségük lehet a teljes regenerálódáshoz.

Ezért látunk az ISS-en edzőgépeket használó űrhajósokat. Hasznos lenne egy úszómedence is, bár megvalósítása kissé körülményes, és a víz esetleg nem partner a működtetésében. Egy edzőterem kisebb, de még így is sok többlettömeget jelent. A problémák a Marson is előfordulnának, de kisebb mértékben. A bolygó felszínén a nehézkedés a földinek körülbelül a harmincnyolc százaléka.

Musk űripari riválisának, Jeff Bezosnak is megvannak a maga ötletei. Ő inkább az általa „hosszú távúnak” tekintett problémák megoldásán dolgozik, közelebbről azon, hogy a Föld kifogy az energiakészleteiből. Mint láttuk, az ő javaslata az, hogy az űrben létrehozott városokba kellene költöznünk. Bezost a Princeton Egyetem fizikusa, Gerard O’Neill The High Frontier (Újvilág a magasban) című könyve ihlette meg, ezért kilométeres átmérőjű, zárt, kerék alakú, forgó városokat képzel el a Föld közelében. Ez lehetővé tenné, hogy emberek milliói élhessenek bennük, míg más építmények a nehéziparnak adnának helyet, így mentesítve a Földet az emberektől és a szennyezéstől. Elfogadja, hogy az elképzelései megvalósításához szükséges technológia legjobb esetben is csak évtizedek múlva fog rendelkezésünkre állni, de azt állítja, hogy cége máris megkezdi az infrastruktúra kiépítését. Űripari vállalata, a Blue Origin szerinte jó úton halad afelé, hogy az évtized második felében kereskedelmi alapon működő űrállomást indítson, amely 850 köbméter térfogatban akár tíz embert is elszállásolhat.

Az űrvárosoknak forogniuk kell, hogy mesterséges nehézkedést hozzanak létre, és ezáltal leküzdjék a részben vagy teljesen súlytalan környezetben való hosszabb tartózkodás számos egészségi kockázatát. Kétséges például, hogy egy nőnek lehet-e normális terhessége a világűrben, ezért a Mars One, még mielőtt csődöt jelentett volna, azt tanácsolta leendő első telepeseinek, hogy a megérkezés után már ne próbáljanak teherbe esni. Az űreszközök forgatása tehát elkerülhetetlen – ezért látunk ilyen konstrukciókat az olyan filmekben, mint például a Mentőexpedíció és a 2001: Űrodüsszeia.

Forogjon tehát, de ne túl gyorsan! Ne olyan gyorsan, hogy hatással legyen a belső fülben lévő folyadékra, és hányingert és tájékozódási zavart okozzon. Ez azt jelenti, hogy percenként 1–2 fordulattal kell forogni, ezért legalább egy kilométer átmérőjű űrállomásra lenne szükség, ha a földfelszínihez hasonló nehézkedést szeretnénk elérni. Nem véletlen, hogy Kína és a NASA is éppen ekkora struktúrákra készít megvalósíthatósági tanulmányokat. Mindketten tudják, hogy valószínűleg még több évtizednek kell eltelnie a tervek megvalósításáig – elvégre az ISS felépítése is tíz évbe telt –, de a horizonton már kirajzolódnak a körvonalai.

Segíthetnek a közelmúlt fejleményei – például lemondhatunk a rakéta-üzemanyagokról és az ezeket elégető hajtóművekről, és ehelyett visszatérhetünk a vitorlák korába.

Csaknem négyszáz évvel ezelőtt a zseniális Johannes Kepler ezt írta: „A mennyei szellőket befogó vitorlákkal valaki egyszer majd nekivághat a hatalmas térnek.” 2004-ben a Japán Űrügynökség (JAXA) két nagy napvitorlást indított útnak a világűrben.

Megalkotásuk űrkorszaki origami volt. A JAXA bonyolultan összehajtogatott elemeket csomagolt egy kis rakétába, amely a Kjúsú szigeten található Ucsinoura Űrközpontból szállt fel. Ezután két vitorlát bontott ki, az egyik lóherelevél alakú, tíz méter átmérőjű, a másik pedig olyan, mint egy redőzött legyező, anyaguk tízszer vékonyabb egy papírlapnál. A japánok bebizonyították, hogy a nagy, ultrakönnyű szerkezetek összecsukhatók és épségben pályára állíthatók. Számos országban dolgoznak most nagyobb, vékonyabb modellek prototípusain, amelyek fényvisszaverő, hőálló anyagokból készülnek, és a Nap sugárzásának nyomása hatására hihetetlen sebességgel hajtják az űrszondákat hatalmas távolságokra.

Tudjuk, hogy a napfény elegendő erőt fejt ki a tárgyak mozgatásához: amint a fény részecskéi (a fotonok) nekiütköznek a vitorláknak, erőt fejtenek ki azokra. Az állandó napfény állandó meghajtást jelent, állandó gyorsulást, így végül a vitorlás a hagyományos rakétával elérhető sebesség ötszörösére is gyorsulhat. A NASA tudósai ezt a teknős és a nyúl meséjéhez hasonlítják. Indítsunk el egyszerre egy rakétát és egy vitorlást, és a rakéta előretör. A vitorlás azonban fokozatosan 100 millió km/h fölé fog gyorsulni, míg az eddigi leggyorsabb rakétahajtással felgyorsított űreszköz a Parker Solar Probe, amely megközelítette a 700 000 km/h-t. Másképp fogalmazva, az egyik a fénysebesség 0,064 százalékát érte el, a másik pedig előbb-utóbb a 10 százalékát fogja elérni.

A megtehető távolságokat talán érzékelteti, hogy a Parker-szonda sebességével egy percnél jóval rövidebb idő alatt elrepülhetnénk Londonból Moszkvába, vagy bő fél óra alatt a Holdra. A napvitorlások fejlesztése folyamatban van.

Elméletileg egy ilyen technológiát végül felhasználhatnánk arra, hogy az embereket a Naprendszerünkön belül bárhová eljuttassuk. Az ezzel járó nehézségek miatt azonban néhányan feltehetik a kérdést: miért ne küldenénk inkább robotokat? Ezt a kérdést többek között két kiváló asztrofizikus, Donald Goldsmith és Martin Rees is feltette. 2020-ban cikket írtak „Tényleg embereket kell küldenünk a világűrbe?” címmel, válaszukat pedig a következő alcímben foglalták össze: „Az automata űrszondák sokkal olcsóbbak; évről évre egyre erősebbek; és ha kudarcot vallanak, senki sem hal meg.”

Szépen megfogalmazták. A szerzők rámutatnak, hogy az első holdraszállás óta több száz szondát küldtek szét a Naprendszerben, amelyek meglátogatták a Nap összes bolygóját, és az ISS fedélzetén végrehajtott tudományos kísérletek nagy részét gépek is el tudták volna végezni. Elismerik az emberek világűrben végzett hőstetteinek érzelmi hatását, és nem ellenzik, hogy olyan alternatív helyeket kutassunk fel, ahol emberek élhetnek, de biztonsági és gyakorlati szempontok alapján úgy gondolják, hogy mindezt a robotok is képesek elérni.

Érvelésük legerősebb pontja az, hogy az állami költségvetés helyett miért ne finanszírozhatnák magánvállalkozások az emberes űrutazásokat. Én ezzel szemben azt állítom, hogy a kormányoknak és a vállalatoknak egyaránt több okból is pénzt kellene költeniük arra, hogy embereket küldjenek a világűrbe. Valószínűleg szükségünk lesz valamikor olyan menedékhelyre, ahová áttelepülhetünk a Földről, és már most is több erőforrásra lenne szükségünk életszínvonalunk emeléséhez. Miközben ezt az utat bejárjuk, tudományos, orvosi és technológiai fejlesztések születnek, még ha egyelőre nem tudjuk is, melyek lesznek ezek – egyszóval biztos, hogy nem most van itt az ideje, hogy megnyomjuk a „szünet” gombot.

És valóban, a robotok sok mindenre képesek, de nem tudják elmesélni, milyen érzés odakint, és milyen hatással van a pszichénkre ilyen távol lenni a Földtől. Az emberi tényező nélkül, Marco Polo, Ibn Battúta, Cseng Ho, Kolumbusz, Amundsen, Gagarin, Armstrong és a többiek követői nélkül nehezebb lesz meggyőzni az emberiséget arról, hogy ez a mi jövőnk, és hogy a most végzett munka ahhoz hasonló, amit a régi bölcsesség úgy fogalmaz meg:

Azért ültess fát, hogy a jövő nemzedékek az árnyékában ülhessenek.

Egész történelmünk azt súgja, hogy nem tudunk ellenállni az ismeretlen hívó szavának. Elkerülhetetlen, hogy messzebbre merészkedjünk, hiszen, ahogy Gene Cernan amerikai űrhajós fogalmaz: „A kíváncsiság az emberi létezés lényege.”

Tim Marshall: A földrajz jövője

Fordította: dr. Both Előd

Park Kiadó, 2024

The post Elon Musk: Szeretnék a Marson meghalni. Csak nem egy becsapódó űrhajóban first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu