Az álmok egyfajta mentális aktivitás eredményei, de nem igényelnek külső stimulációt. Nem képek, hangok, szagok vagy érintések váltják ki őket, hanem automatikusan, minden erőfeszítés nélkül érkeznek. Ahhoz, hogy el tudjuk képzelni, hogyan lehetséges ez, vizsgáljuk meg mikroszkopikusan az agyat, kezdve a gondolat legalapvetőbb építőkövével: a neuronnal.

A neuronok hozzák létre az agyban a gondolatokat előállító elektromos kapcsolatokat. Amikor álmodunk, a neuronok együtt másodpercenként több ezer alkalommal aktiválódnak. A neuronok önmagukban annyira sérülékenyek, hogy a gerincagyi folyadéknak kell védenie őket, ami egyben az elektromos vezetőképességet is lehetővé teszi. Ez a tápanyagokban és ionokban gazdag folyadék a neuronokat egyfajta élő akkumulátorrá alakítja, amely alkalmas elektromos kisülések létrehozására.

Saját laboratóriumomban, illetve a világ más létesítményeiben egészen egyetlen sejtig vagy neuronig szét tudjuk választani az agykérgi szövetet. Egyetlen neuron a Petri-csészében él, de inaktív. Ha azonban hozzáteszünk még néhány neuront, a helyzet megváltozik. A sejtek maguktól egyesülnek. De tesznek valami mást is, valami igazán figyelemre méltót. A neuronok apró elektromos kisüléseket váltanak egymás közt, és a sejthalmaz elektromos töltést kap. Ebben az a meglepő, hogy a neuronoknak nincs szükségük semmiféle ösztönzésre vagy irányításra. Nem kapnak külső stimulálást, mégis feltöltődnek elektromosan. Ezt az elképesztő kölcsönhatást stimulációtól független elektromos aktivitásnak nevezzük.

Ugyanez játszódik le az agy egészében, százmilliárd neuronnal és százmilliárd támogató sejttel. Nem ülnek tétlenül, várva, hogy a világ felgerjessze vagy provokálja őket. Létrehozzák saját elektromos aktivitásukat, amely hullámokban árasztja el az agyat, akár ösztönzés nélkül is. Ezt stimulációtól független kogníciónak nevezik, és emiatt vannak gondolataink akkor is, amikor el vagyunk vágva a külvilágtól. Ez történik, amikor álmodunk. Agyunk nem kap külső stimulációt, mégis aktív marad. Ám ahhoz, hogy megtapasztaljuk az álmok vad, vizuális narratíváját, három dolognak kell megtörténnie.

Az első, hogy a test megbénuljon. Szervezetünk két neurotranszmittert bocsát ki, a glicint és a gamma-aminovajsavat (GABA), amelyek gyakorlatilag lekapcsolják a motoneuronokat, a gerincoszlop speciális sejtjeit, amelyek aktiválják az izmokat. A test ily módon történő lezárása lehetővé teszi a biztonságos álmodást. Másként az álmunk szerint mozognánk.

A másik dolog, aminek meg kell történnie, mielőtt álmodni tudnánk, az agy végrehajtó hálózatának lekapcsolódása. A logikáért, a rendért és a valóságérzékelésért felelős végrehajtó hálózat agyunk két féltekéjének különböző részeiből tevődik össze, amelyek egyszerre aktivódnak. Ha a végrehajtó hálózat ki van kapcsolva, figyelmen kívül hagyhatjuk az idő, a tér és a logika megszokott szabályait. Mivel időlegesen félretettük a mérlegelést és a logikát, kétkedés nélkül képesek vagyunk elfogadni álmaink valószínűtlen eseményeit. Ez adja meg az álmoknak az erőt és az egyedi jelleget.

A harmadik dolog, ami megtörténik álmodáskor, hogy a figyelmünk befelé fordul. Amikor erre sor kerül, aktiváljuk az agy különböző régióiban található, egymástól független részeket, összefoglaló nevén a nyugalmi hálózatot (DMN). A név félrevezető, mert itt egyáltalán nem passzív nyugalmi állapotról van szó. Éppen ezért ebben a könyvben az agynak ezekre a részeire képzeleti hálózatként fogok utalni – ezt az alternatív elnevezést néhányan már a tudományos közösségben is használják, az agyi hálózat és a kreatív gondolkodás közötti kapcsolat miatt.

Amikor ébren vagyunk, de az elménket nem foglalja le valamilyen tevékenység vagy feladat, akkor sem üres, mint egy parancsra váró számítógép képernyője a villogó kurzorral. Az agy ilyenkor természetes módon átvált a végrehajtó hálózatról a képzeleti hálózatra, a figyelmünket kívülről befelé tereli. A képzeleti hálózat aktiválódásával az agy szabadon bolyonghat, és ez a kanyargós ösvény gyakran vezet váratlan intuíciókhoz. Amikor a külvilág nem követeli magának a figyelmünket, a képzeleti hálózatot alkotó agyi régiók veszik át az uralmat.

Ahogy éljük mindennapi életünket, a végrehajtó hálózat és a képzeleti hálózat gyakorlatilag felváltva dominál. Most, miközben ezeket a szavakat olvasod, a végrehajtó hálózat működik, de közben a képzeleti hálózat sem pihen. Ugrásra készen várja a szünetet a végrehajtó hálózatot lefoglaló feladatokban. Amint eljön egy ilyen pillanat, a figyelmünk befelé fordul, és életre kel a képzeleti hálózat. Amikor a képzeleti hálózat aktív, és elfoglalja a vezető helyet kognitív hierarchiánkban, laza asszociációkat és nem egyértelmű kapcsolatokat keres az emlékeink közt, amelyeket csak nagyon vékony szálak kötnek össze, és lefuttat néhány „mi lenne, ha” szimulációt. Ezek lehetnek olyan furcsák vagy valóságtól elrugaszkodottak, hogy racionális elménk azonnal elveti őket, amikor a végrehajtó rendszer uralkodik. A képzeleti rendszernek köszönhetően álmodó agyunk oly módon kötetlen és szétszórt, ahogy éber elménk soha nem lenne rá képes.

A képzeleti hálózat központi szerepet játszik az álmodás folyamatában. Lehetővé teszi számunkra, hogy a külvilágból érkező vizuális információk fogadása nélkül is „lássunk”. Sőt, ha belevilágítasz egy álmodó szemébe, nem is fogja érzékelni. Amikor álmodunk, mintha filmet vetítenének egy sötét moziban. Nagyon is érthető, hogy az ókori görögök miért használták az „álmot látni” kifejezést az „álmodni” helyett.

Amikor a képzeleti hálózat aktív, spontán gondolatok bukkannak elő. Ahogy a neuronok csoportja a Petri-csészében elektromos aktivitással életre kelt bármilyen külső stimuláció nélkül, úgy az álmodó agy is él az elektromos aktivitás révén, bár jórészt el van zárva a minket körülvevő világtól. Azért is nevezik a képzeleti hálózatot az agy sötét energiájának. Létrehoz valamit a semmiből, történeteket teremt az ürességből.

Edward F. Pace-Schott, a Harvard Medical School pszichiáterprofesszora valóságos történetmesélő ösztönként jellemezte a képzeleti hálózatot, mert koherens narratívává gyúrja össze az emlékeket, a karaktereket, a tudást és az érzelmeket. Ezek a szabadon folyó történetek a semmiből születnek, és mégis tele vannak jelentéssel. Amikor az emberi agy találkozik egy réssel a valóságban, akkor koherens narratívát hoz létre a kitöltésére. Ugyanezt teszik egyes páciensek, akik részleges amnéziától szenvednek. Amikor feltesznek nekik egy kérdést, ami az emlékeikben tátongó résben landol, akkor ahelyett, hogy azt mondanák, nem emlékeznek, gond nélkül kitalálnak valamit. Néha az Alzheimer-kóros emberek is hasonlóképpen tesznek.

A képzeleti hálózat által táplált álomnarratívák erőfeszítés nélkül hömpölyögnek. Bár mi hozzuk létre az álmainkat, ritkán van elegendő tapasztalatunk ahhoz, hogy képesek legyünk irányítani bennük a mozgásunkat. Ebben az értelemben sokkal inkább vagyunk főszereplők, mint rendezők. Ezt azonban nem szabad összekeverni a disszociatív állapottal, amikor odafent lebegünk, elkülönülve az álom narratívájától. Inkább olyan, mint egy autó volánjánál ülni, amit nem mi irányítunk. Továbbra is mi vagyunk az álmunk főhőse, és teljes mértékben átéljük az álomélményt, egyszerűen csak nem irányítjuk tudatosan magát az álmot.

Amikor álmodunk, teljes mértékben testet öltünk az álomban, és elkülönülünk az álomkép más karaktereitől. Az álom énnek van fizikai megjelenése. Ez nem azt jelenti, hogy álombeli testünk ugyanaz, amit éberen birtoklunk. Álombeli testünk lehet fiatalabb, öregebb, akár más nemű is. Emellett képesek vagyunk egyedinek lenni, elkülönülni az álom más szereplőitől, bár az összes karakter a mi képzeletünk szüleménye.

Álmainkban mi szőjük a narratívát, ahogy haladunk át a szétszórt emlékek között, az álom énünk pedig cselekszik és reagál. Egészen máshogy is reagálhatunk, mint azt éber énünk tenné. Lehetünk erősebbek vagy gyengébbek, rámenősebbek vagy passzívabbak. Ebben az értelemben tekinthetjük úgy, hogy van egy éber énünk, és egy vagy több álom énünk.

De mennyire egyedi valójában az álmodó agy? Elvégre éber álmodozásaink középpontjában is mi vagyunk. Az álmokhoz hasonlóan ilyenkor is felvázolhatunk kitalált forgatókönyveket, és az elménk egyik témáról a másikra válhat, ugrálva a térben és az időben. Az éber álmodozás azonban különbözik az alvás közbeni álomtól, mert ilyenkor irányítjuk a gondolatainkat: jó lenne Hawaiin nyaralni? Mi lenne, ha kilépnék a munkahelyemről?

És mi van a pszichedelikus drogokkal? Azok is létrehozzák azt, amit gyakran álomszerű élménynek neveznek, de ezt sem lehet az álmodáshoz hasonlítani. A pszichedelikus szereknél a képzeleti hálózat valójában kevésbé aktív, nem is lehet összevetni az álmodó agy túltöltött állapotával. És az álmokkal ellentétben, ahol az álmodó a dráma központi szereplője, a pszichedelikus élmények testetlenek és disszociatívak.

Ha létezik ébrenléti állapot, ami részben átfedést mutat az álmodással, az az elme elkalandozása. Amikor az elménk elkalandozik, egymás után bukkannak fel a gondolatok, anélkül hogy bármilyen konkrét feladat vagy cél felé irányulnának. Ilyenkor valójában egyáltalán nem irányítjuk a gondolatainkat. Bár sem az elkalandozás, sem az álmodás nem célirányos, vannak köztük különbségek. Az elkalandozást valamennyire továbbra is kötik a végrehajtó hálózat korlátai. Az elme ilyenkor bizonyos mértékben felszabadul, de nem annyira, mint álom közben. Az álmodás kötetlen természete miatt alvás közben eljuthatunk olyan helyekre, ahová éber életünkben soha.

Rahul Jandial: Miért álmodunk?

Fordította: Novák Gábor

21. Század Kiadó, 2025

The post Itt a válasz arra, mi kell ahhoz, hogy ne csak aludjunk, hanem álmodjunk is first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu