Erős belső és külső nyomásra az MSZMP vezetése felhagyott a gazdasági reformokkal, Kádár János 1974 márciusában egy lendülettel menesztette a reformfolyamatért felelős politikusi gárdát. Az új gazdasági mechanizmus helyére azonban nem állítottak új, egységes szabályozást, a gyakorlatban a magyar gazdaság működését mutyik, különalkuk és az ezekből fakadó káosz jellemezte. Ezzel párhuzamosan egyenként is kataklizmával felérő változások történtek a világgazdaságban – kezdve a ’73-as olajárrobbanással –, amelyekre a magyar vezetés folyamatosan rosszul reagált.

Kádár politikai okokból nem járult hozzá az áremeléshez, az elszabaduló világpiaci árakat az állam kompenzálta a költségvetés kárára és természetesen az újabb és újabb hitelek terhére. Hiába figyelmeztettek gazdasági szakemberek, a pártvezetés hajthatatlan maradt, már a hiteleket is hitelekből fedeztük. A helyzetre jellemző, hogy Timár Mátyás jegybankelnök nem merte a végső, államcsőd felé mutató valós helyzetről szóló jelentését a legfelsőbb pártvezetés elé terjeszteni.

A lesújtó tényeket közlő dokumentumot informális csatornákon kezdték el terjeszteni, elsőként Havasi Ferenc, a párt gazdaságpolitikai titkára kapott észbe, és kezdte el ’78 nyarán sokkolni az MSZMP Politikai Bizottságát. A legfelsőbb párt- és állami vezetés csak ekkor nézett szembe a realitásokkal, és határozta el magát a cselekvésre.

Itt engedtük el gazdaságpolitikai szálát sorozatunknak – hogy a legutóbbi részt Kádár gyermekkora helyszíne, Somogy megye iránti nosztalgiának szenteljük–, amelyben történészekkel készült beszélgetések alapján foglaljuk össze Kádár János életét. A tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, pletykák felgöngyölítésére is. A folytatásban Dr. Germuska Pál történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatójával beszélgetve megérkezünk a ’80-as évekbe, amikor a saját gondjainak terhei alatt megingó Szovjetunió már nem foglalkozott a szocialista blokk különutas gazdasági megoldásaival,

így Kádárnak meglett volna a lehetősége piacgazdasági alapon megőrizni, majd átmenteni az állampárti rendszert. Nem élt vele, sőt, fékezte a piaci folyamatok térhódítását, ezzel még nagyobb bajba sodorva a magyar gazdaságot.

Szovjet olajjal próbáltak simliskedni

1979-től a külső körülmények ismét erősen negatív irányba változtak. A szovjetek afganisztáni bevonulásával újabb hidegháborús hullám indult, befagytak a nemzetközi kapcsolatok. Az Egyesült Államok megpróbálta rászorítani szövetségeseit, hogy minimalizálják kapcsolatukat a Szovjetunióval és Kelet-Európával, illetve Moszkva is behúzta a féket a saját térfelén, szégyenpadra ültetve Romániát, Lengyelországot és Magyarországot a jelentős külföldi eladósodása miatt.

Az 1970-es években tapasztalt forrásbőség, a kedvező kamatokkal, változatos valutákban elérhető kölcsönök eltűntek. Az amerikai dollár más valutákhoz viszonyított erősödésének következményeként egymilliárddal nőtt a dollárban számított adósság, túllépve ezzel a 10 milliárd USD-t (2025-ös árakon ez körülbelül 40–44 milliárd dollárnak felelne meg az inflációs kalkulátor szerint). A világpiacon a 20 százalékot közelítette az elérhető hitelek kamata, 1981-re alig lehetett pénzhez jutni, az államok egymással versengve hajkurászták az áthidaló kölcsönöket.

A hazai valutatartalékok is drámai módon apadtak, ugyanis 1981-ben több, a Magyar Nemzeti Bankban jelentős összegeket tartó ország (mint Líbia) néhány hónap alatt együttesen 1,4 milliárd dollárnyi betétet vett ki az MNB-ből. Óriási volt tehát a baj, a közeli államcsőd veszélyét végre felismerő magyar elit első körben természetesen Moszkvához fordult. Pénzre volt szükség és többlet forrásokra, elsősorban olajra, utóbbit az 1979–1981-es időszakban ismét az egekig szökő világpiaci ár indokolta – de nem egészen úgy, ahogy elsőre gondolnánk.

A Szovjetunióból érkező olajat hazánk feldolgozta, és »jó pénzért” eladta nyugatra. Ezt persze Moszkvában is látták, tudták, de elnézték, kis simliként kezelték

– jegyzi meg a 24.hu-nak Germuska Pál.

Miért? Mert máskülönben még inkább nyugati pénzügyi szervezetek karmaiba taszították volna az országot, és egyébként Kádárék is a már az oly sokszor biztosított szovjet segítségben bíztak.

Vége a 3,60-as kenyérnek

Első körben, 1979-ben Moszkva csak átmeneti megoldásokat kínált, megtiltotta viszont, hogy hazánk tárgyalásokat kezdjen nemzetközi pénzügyi szervezetekkel. Ám a Szovjetunió ekkor már nem volt képes a fél KGST számára extra forrásokat biztosítani, a birodalom is szűkölködött. A magyar vezetés kényszerhelyzetbe került, 1979 végén egy sor megszorító intézkedést hozott, amelyekről korábban Kádár hallani sem akart. Szinte egy lépésben kellett a lakosságra is hárítani a terhekből, amit már 1973 óta nem voltak hajlandók megtenni.

Átlagosan négy százalékkal nőttek az árak, de az élelmiszer-infláció 20 százalékra szökött. Ekkor szűnt meg a kilós kenyér ikonikussá vált, 3 forint 60 filléres ára.

Az MSZMP úgynevezett irányító bizottságot hozott létre Marjai József miniszterelnök-helyettes vezetésével, amely egészen mikroszintig lenyúlva, kézi vezérléssel irányította a gazdaságot. Döntöttek az áremelésekről, az importengedélyekről, mikor, mit és mennyit szabad behozni az országba a ruházati termékektől a déli gyümölcsig. Szó szerint odáig lementek, hogy hány tonna banánt importálhatnak a magyar kereskedők adott időszakban.

Egyes elemzésekben felmerül, miszerint a magyar gazdaságpolitika a nyolcvanas években már-már neoliberális húrokat pengetett, a történész szerint azonban ennek épp ellenkezője igaz. Csaba László közgazdász véleményét egyetértőleg idézve úgy fogalmaz: a parancsgazdaság legrosszabb és legprimitívebb változata jött létre Magyarországon 1980–82 között.

Az utolsó mentsvár

Az áremelések keserű piruláját a hatalom úgy segített lenyelni, hogy jelentősen enyhített a magánszektor szabályozásán. Pontosabban fogalmazva: egyfajta biztonsági szelepként nyitották meg a magángazdaságot, miután az állampárt belátta, hogy a korábbi, mérsékelt életszínvonal-emelkedést nem tudja fenntartani – az pedig már nyilván a hatalmi elit számára volt rendkívül kellemetlen, hogy a maszek világ milyen jól működött a gyakorlatban. Belső felmérések szerint már 1979-ben a mezőgazdasági termelés egyharmadát, a lakossági szolgáltatásoknak pedig a 75 százalékát a magánszektor adta.

Szükségmegoldásként igyekeztek fehéríteni, legális keretek között tartani az amúgy is létező magángazdaságot, persze óriási kontrollal. Amikor a kormány 1981-ben végre maga is elfogadta a helyzetet, 67 különböző jogszabályt hoztak a magánvállalkozások szabályozására

– emeli ki Germuska Pál.

Ezzel párhuzamosan 1981 elején nemhivatalos találkozók és egyeztetések kezdődtek az SZKP vezetésével. Júliusban Kádár a Krím-félszigeten találkozott Brezsnyevvel, ahol egyértelművé tette: ha a Szovjetunió nem biztosít további hitelt és olajszállítmányokat, akkor Magyarország a nemzetközi pénzpiacok felé indul. Utóbbi a Világbankot és a Nemzetközi Valutaalapot (IMF) jelentette utolsó mentsvárként.

A szovjet főtitkár nyilván nem repesett az örömtől, de tehetetlen volt: segíteni nem tudott, a nyugati pénzügyi orientációt pedig nem volt ereje megakadályozni. Így aztán az MSZMP vezetése ősszel engedélyt adott a tárgyalások megkezdésére a két pénzügyi szervezettel.

Máig szólnak legendák arról, micsoda titkos akció volt ez Moszkva háta mögött, konspirált körülmények között folytak az egyeztetések, csakhogy ebből szinte semmi nem igaz. Ha nem is minden lépésről, ám rendszeresen informálták az SZKP-t, illetve valóban, amikor 1981 novemberében hivatalosan is elment a csatlakozási kérelem az IMF washingtoni központjába, arról csak a küldés napján tájékoztatták a szovjet elvtársakat. Akik a történész szavai szerint: „kissé morcosan, de tudomásul vették.”

Kínai hitelből csatlakoztunk az IMF-hez

Hogyhogy szó nélkül maradhatott egy ennyire renitens akció? – merülhet fel joggal a laikusban, a válasz viszont csupán annyi, hogy pénzügyileg már a Szovjetunió sem bírta tovább.

Az 1970-es években a nemzetközi pénzvilágban létezett még az úgynevezett ernyő elmélet, miszerint a szocialista országoknak nyugodtan lehet hitelezni nyakló nélkül, mert, ha minden kötél szakad, Moszkva úgyis visszafizeti. A következő évtizedre ez megszűnt, a szovjetek is megtették a maguk jelzéseit, hogy a továbbiakban senki adósságáért nem fognak helyt állni, mindenkinek magának kell menedzselnie a saját helyzetét.

Ezt tette Lengyelország 1981 decemberében a hadiállapot bevezetésével, majd ezzel párhuzamosan fel is függesztette a hiteleinek fizetését. Magyarország a Nyugat segítségéért folyamodott, Marjai József miniszterelnök-helyettes 1982 májusában írta alá a csatlakozási okmányt a valutaalappal, júliusban a Világbankkal. Addigra már annyira üres volt a magyar államkassza, hogy

az utolsó pár hónapot a Deutsche Bundesbank és más nyugati jegybankok áthidaló kölcsönével kellett kibekkelni, az IMF-csatlakozáshoz szükséges „tagdíjat”, 100 millió dollárt pedig a Kínai Népköztársaság hitelezte hazánknak.

A valutaalap azonnali, 500 millió dolláros – úgynevezett standby – hitelt nyújtott, ami önmagában nem volt egy nagy összeg. Emellett azonban – amint az lenni szokott – előírta egy reformprogram kidolgozását az államháztartás rendbetételére, ez pedig elegendő biztosíték volt a nemzetközi pénzpiacoknak, hogy ismét hitelezzenek Magyarországnak. Valójában egy külső erő kényszerítette ki annak a kiigazításnak a megkezdését, amelynek szükségességét a hazai szakemberek, a jegybank szakértői évek óta ismételgettek a politikai vezetésnek.

Kádár és köre persze mindezt nagyon rosszul viselte, az ő optikájukon keresztül csak az látszott, hogy felügyelet alá került a magyar pénz- és monetáris politika, egy sor megszorító intézkedést kell hozni, áremelések jönnek, ráadásul csökken a kontroll a gazdasági szereplőkön. Úgy is meg lehet fogalmazni, hogy hitelt kaptunk reformokért cserébe. Bár az utóbbi ellen mind a magyar, mind a szovjet pártvezetés berzenkedett, más megoldás ekkor már nem volt. Folyamatos taktikázás kezdődött, és itt tudjuk Kádár János személyére szűkíteni a kört.

Kádár morgott és hárított

Egészségi állapota romlani kezdett, légzési problémákkal küzdött, egyre türelmetlenebbnek látszott, elkezdett távolodni a valóságtól. A történész úgy fogalmaz, „nem is biztos, hogy értette, átlátta ennek a nagy világgazdasági turbulenciának minden finomságát, és ebben a környezete sem feltétlenül segítette.” Valószínűleg túlzottan bízott a pénzügyi mágusnak tartott jegybanki alelnökben, Fekete Jánosban, aki korábban, a prosperáló nemzetközi gazdasági környezetben valahonnét mindig szerzett pénzt a lyukak tömködésére – ebben a cikkünkben volt erről szó.

Kádár János maga nemigen akart változtatni, miközben immár a nemzetközi pénzügyi szervezetek irányából is egyre erősebb nyomás érkezett a gazdaság hatékonyabbá tételére. Itthon úgy mondták, mind több piaci elem beépítése a tervgazdaságba, ez pedig az első titkár olvasatában így hangzott: az állampárt és az állami vezetés befolyásának csökkentése.

Nem akart engedni, nem is szívesen barátkozott ilyen gondolatokkal, ezért állandó konfliktus és csatatér alakult ki a változtatni kívánó gazdaságpolitikusok, szakemberek, illetve a gyakorlatilag megcsontosodó Kádár János és szűk köre között

– fogalmaz a történész.

A reform szót véletlenül sem volt szabad kiejteni – először 1985-ben jelent meg ez a kifejezés egy Világbankkal kötött egyezség kapcsán –, a gazdasági irányítási rendszer korszerűsítéséről beszéltek, milliónyi akcióterv született, Kádár újra és újra hárított. Minden nehézség ellenére azonban 1983 tavaszára többé-kevésbé sikerült stabilizálni az ország gazdasági helyzetét, szeptemberre az IMF-fel és a Világbankkal egyeztetve összeállt egy reformprogram.

A tervezetet a szeptember 13-ai ülésén a Politikai Bizottság (PB) többsége támogatta, Kádárt azonban felbőszítette, zárszavában kirohanást intézett a gazdasági verseny és a tervezett intézkedések ellen: „Nehogy valami torz új találmányokkal, lőporfüsttel, meg Isten tudja mivel jelentkezzünk újra, és nehezítsük meg a saját munkánkat a szocialista relációban politikailag.”

Magyarán csak a legszükségesebb mértékű változásokat tartotta elfogadhatónak, miközben rendkívül kínosnak érezte a helyzetet a blokkon belül, különösen a szovjetek felé.

Ezek után a PB további munka alapjául elfogadta ugyan a tervezetet, de határozatában kiemelte: „A javaslatok alapvetően összhangban állnak pártunk gazdaságpolitikájával, a gazdaság irányításának alapelveivel. Ugyanakkor szükségesnek tartja (a PB), hogy a legfontosabb alapelvek és célok kapjanak egyértelműbb és nagyobb hangsúlyt. Így legyen világos, hogy nem új reform van előkészületben, hanem az 1968. évi reform alapelvein állva, a Központi Bizottság 1978. decemberi határozatát követő gyakorlat tapasztalatait figyelembe véve, a gazdaságirányítás rendszerének fejlesztése van napirenden.”

Történelmi lehetőség Kádár kezében

A tudomány jelen állása szerint a „Mi lett volna, ha…” kezdetű kérdésre lehetetlen objektív választ adni, mégis gyakran merül fel, illetve a laikus számára sokszor talán a legérdekesebb. És nyilván a történészek is eljátszanak vele hangsúlyozva, hogy a válasz minden esetben csupán hipotetikus lehet. Az 1980-as évek elejéről, pontosabban a ’82-től ’84-ig tartó időszakról több kortárs, illetve jelenkori kutató is úgy véli, óriási lehetőséget tartogatott Kádár számára.

Ha lett volna bátorsága igazi piaci reformokat bevezetni ahhoz hasonlóan, ahogy a kínaiak csinálták, akkor lényegében létrehozta volna a magyar egypártrendszer piacgazdasági verzióját. Akár hosszú távon fenntartható, sajátos magyar piaci szocializmust építhetett volna ki, fennmaradhatott volna a pártállami rendszer

– mondja Germuska Pál.

Tíz évvel korábban Kádárnak még Moszkva parancsára, személyesen Leonyid Brezsnyev SZKP-főtitkár utasítására kellett elengednie az új gazdasági mechanizmust, történetünk jelenében azonban már minden más volt. Az afganisztáni háború hatalmas gazdasági és katonai terhet jelentett a szovjeteknek, ehhez jött még az amerikaiak által felpörgetett fegyverkezési verseny, illetve Brezsnyev 1982-es halála után fellángoló hatalmi harc. A ’80-as évek elejére a Szovjetunió gyakorlatilag bezárkózott, elengedte a keleti blokk országait, Moszkvában senki nem foglalkozott a magyar gazdaság történéseivel.

Csakhogy sem bátorsága, sem kedve, sem tehetsége nem volt meg a rendszerszintű átalakításhoz, gyakorlatilag már saját politikai pályafutásának végét élte. A magyar gazdaság pedig negatív spirálba került: időről időre próbáltak rajta javítgatni, de növekedő pályára állítani nem sikerült. E próbálkozásokról lesz szó a folytatásban, az adósság mértékének eltitkolásáról, végül Németh Miklós korrekt és őszinte szembenézéséről.

• • Kádár Jánost egyszer karácsonytól vízkeresztig verte az anyja
  • Tömegverekedéssel indult Kádár mozgalmi élete
  • Kádár ment neki legkeményebben a rendőröknek
  • Így lett Csermanek Jánosból Kádár János
  • Őrült mázlija volt Kádár Jánosnak
  • Akasztást szervezett Kádár az Oktogonon, de rosszul sült el
  • Kádár tettestárssá vált Rákosi bűneiben
  • Kádár elődjét kivégezték, utódja pedig kiirtotta a családját, majd öngyilkos lett
  • Ezért ítélték életfogytiglanra Kádár Jánost
  • Így szabadult Kádár az életfogytiglanból
  • Rákosi egy hangfelvétellel zsarolhatta Kádárt
  • Kádárt meglepetésként érte a forradalom
  • Kádár ’56-ban kezdte el tisztelni a magyar zászlót
  • Nyom nélkül tűnt el Kádár János 1956-ban
  • Kádár vitába szállt a KGB rettegett vezérével
  • Kádár ledarálta a magyar társadalom ellenállását
  • Kádár kiütéses győzelmet aratott a magyar értelmiség felett
  • Kádári vezetés: „Ha ütni kell, ne simogass!”
  • Kádár visszatért Rákosi módszereihez
  • Ezért végeztette ki Kádár Nagy Imrét
  • Kádár számolta, hány embert akasztanak fel ’56-ért
  • Férjes asszony volt Kádár János szeretője
  • Így jött össze Kádár János a feleségével
  • „Ezt a szart már hagyhattad volna a Rákosiékra” – korholta Kádárt a felesége
  • Így készült Kádár az atomháborúra
  • Kádárból kibújt a proli politikus
  • Katonai puccs készült Kádár ellen?
  • Kádár szokatlanul bátor volt Brezsnyevvel szemben
  • Ezért lett öngyilkos Kádár közeli munkatársa
  • Kádár: „Előbb tüzelünk, utána kérdezünk”
  • Kádárék Csehszlovákia lerohanásával védték a magyar reformokat?
  • Ezért adósította el Kádár Magyarországot
  • Kádár Trianonra hivatkozott Brezsnyevnek
  • Furcsa halálesetek a Kádár-korban: halálra égett miniszter, önmagát kétszer szíven szúró KSH-elnök
  • Kádár azt mondta: falusi tahónak és pesti stricinek tartották egyszerre

The post Kádár elszúrta a történelmi lehetőségét first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu