Menczer Erzsébet huszonhét éves volt, amikor 1988 tavaszán az apja megkérte őt és a bátyját, tartsanak vele egy háromnapos, vidéki kirándulásra. Nem mondta meg, hova szeretné elvinni őket. Komoly szervezést igényelt az elutazás, mert Erzsébet a kétéves, bátyja a négyéves gyerekét hagyta otthon. Végül felszálltak a vonatra, és már egy órája utaztak, amikor végre sikerült szóra bírniuk az apjukat, hova is mennek.
„Szombathelyre megyünk. Megmutatom édesanyátok sírját” – árulta el az apa, Menczer Gusztáv. „Kérdeztük, hogyhogy most. Azt mondta, hogy látja most a változás szelét Magyarországon. Itt olyan politikai folyamatok indultak el, amik át fogják rendezni az országot. Ő már elég idős ahhoz, hogy csak a láncait tudja elveszteni, azt meg már régen elvesztette.” A testvérek tovább faggatóztak.
Akkor talán elmondaná, hogy miért nem voltunk ott a temetésén. Miért kell most Szombathelyre menni. És mi történt – elkezdett mesélni. Aztán három nap, három éjjel mesélt. (…) Hazajöttem és leültettem a férjemet. Hadd beszéljek veled. És elmondtam neki. Ült, nézett, és azt mondta, ezt nem hiszem el. De, mondom, ez történt. És ő is elsírta magát.
Menczer arról beszélt a gyerekeinek – akkor először –, hogy őt kémkedés vádjával, feleségét, Erzsébetet az Antibolsevista Ifjúsági Táborban vállalt tagsága miatt ítélték Gulag-rabságra, és hurcolták el a Szovjetunióba. A férfi kilenc, a nő tíz év elteltével térhetett haza Magyarországra. Ahogy Menczerék esetében is, a hasonló történetek éveken, sokszor évtizedeken át elmeséletlenek maradtak. A túlélők különböző okoknál fogva csak töredékesen, utalásszerűen beszéltek arról otthon, min mentek keresztül. Átfogóan, elejétől a végéig már csak felnőtt gyerekeiknek meséltek, de volt, aki élete végéig megtartotta magának a történet részleteit. Ahogy az egyik túlélő fogalmazott: „a feleségemnek sem mondtam el soha a teljes igazságot.”
Az utóbbi évek mégis változást hoztak a Gulagról szóló emlékek tovább hagyományozásában. „Én ezt öt éve még nem tudtam volna így elmondani” – kezdi egy volt rab fia az apáról szóló elbeszélését. Mi változott, ami miatt elmondhatóvá váltak a történetek? És mit tett az évtizedeken át tartó elhallgatás a családokkal?
„Anyám, amit mesélt, azt oroszul mesélte”
Az egykori Gulag-rabok történeteiről és azok családi emlékezetéről szól a Murai András és Németh Brigitta szerkesztésében tavaly év végén megjelent A Gulag és a családom. A filmtörténész – akivel korábban a magyar filmek Trianon-képéről beszélgettünk – és a könyvtárostanár 2018 és 2024 között huszonnégy Gulag-túlélő családjánál járt. Több mint harminc interjút készítettek, főként a túlélők gyerekeivel, kisebb részben unokákkal, a túlélők feleségeivel, két esetben magukkal az idős túlélőkkel. Arról kérdezték őket, mennyit tudnak a szülő, nagyszülő Gulag-múltjáról, mikor és hogyan ismerték meg a szovjet kényszermunkatáborról szóló történeteket. Kíváncsiak voltak rá, milyen légkörben nőttek fel a túlélők gyerekei, hogyan nyomta rá a bélyegét a családi mindennapokra az egyik, ritkábban mindkét szülőt ért Gulag-trauma.
The post „A halála előtti napon biztosan a Gulagon járt, mert nagyon sokat beszélt oroszul álmában” – mit nem mondtak el a Gulag-túlélők a családjuknak? first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
