A Sahra-e-Fáiszál főút peremén állok, ahol Karacsi úgy izzad, akár egy túlhevült ólomtömb a kohó peremén. A levegőt beszívni meg olyan, mintha valaki nedves pokróccal törölgetné át a tüdőmet, miközben a forgalom zaja – a tuk-tukok nyikorgása, a lovaskocsik patáinak kopogása, a rozzant Suzukik dübörgése – szinte delíriumba ringatnak. Jobbra nem messze egy fehér kendőbe csavart holttest hever egy pickup platóján, körülötte gyászoló rokonok. Arcukon látszik, hogy már túl sok ilyen csomagot láttak.

Itt a halál nem annyira filozófiai kérdés – hanem egy szerda. Balra a koldusgyerekek: apró pénzért harcoló mini hadsereg. Egy motoros majdnem közéjük is hajt, majd tovább zötyög, mintha mi sem történt volna. Ennek a káosznak a közepén állok én – a szétizzadt Motörhead pólómban, ami úgy tapad a testemhez, akár egy második réteg bőr – és várom a találkozást a Tabahival, Pakisztán egyetlen thrash metal zenekarával.

„Szia, haver! Megismertelek a pólódról!” – harsogja Faiq, a Tabahi gitárosa, miközben félreáll a kocsijával az út szélén – bár az európai fejem talán árulkodóbb volt. Ahogy bepattanok mellé a rozoga Swiftbe, rajta egy Dio póló – láthatóan nagy becsben tartva. A legendás Holy Diver album borítója csak úgy vibrál. Mellette Daniyal, az énekes és basszusgitáros, egy Kreator pólót visel, a híres démonos képpel. Egy olyan országban, ahol a nyugati zenekarok koncertjei gyakorlatilag ismeretlenek – 2006-ban volt ugyan egy Bryan Adams-koncert Karacsiban, de itt véget is ér a lista –, ezek bizony nem csupán egyszerű textildarabok, inkább egy globális törzshöz tartozó hűségesküként értelmezhetők.

„Ti izgultok jobban, vagy én?” – kérdezem, miközben a dugóban álló autóban a Death Spirit Crusherje szakad fel a hangfalakból, groteszk kontrasztot alkotva a karacsi utcák eleven káoszával – nekem is új ez a helyzet, nem ehhez a zenéhez vagyok szokva Pakisztánban.

Te vagy az első, aki nemcsak ismeri, de át is érzi, mit jelent számunkra ez a zene

– mondja mosolyogva Faiq, miközben a kormányhoz dől, hogy kikerüljön egy teletömött lovaskocsit az autóút közepén. „Láttad a Slayert, az Iron Maident és a kibaszott Mayhemet élőben! Mi itt egy olyan országban élünk, ahol még a gitárok hangolását is gyanús szemmel nézik” – mondja Faiq. Az ő szemükben az én slayeres sztorijaim valóban mesebeli tájakat idéznek.

Faiq mosolya mögött persze érezni a keserű iróniát – nem panaszkodik, csak konstatál. A Tabahi gitárosa tudja: míg Nyugaton a metál a tini lázadás zenei kifejezőeszköze, addig Karacsi utcáin ez egy fokkal komolyabb téttel járó lázadás. A kocsirádióból éppen a Run For Your Life című számuk dübög, amelynek dalszövege („Run for your fucking life! Revive! Decide!” – Fuss a kibaszott életedért! Éledj újra! Dönts!) véletlenül sem metafora ebben a városban, ahol a napi túlélés is kihívás. A zenekar neve, a Tabahi („pusztítás” urdu nyelven) pedig nemcsak stílusbeli rokonságot jelez a német thrash ikon Destruction és Sodom együttesekkel, hanem egy generáció kiáltását is, amelynek tagjai a hagyományok kényszere és a modern világ káosza között vergődnek egy közel húszmilliós gigametropoliszban.

A kocsi hátsó ülésén Daniyal épp a Thrash for Justice Tabahi album tokját matatja – a 2023-ban megjelent lemezt, amivel végre nemzetközi figyelmet kaptak. „Nekünk nem kell pirotechnika” – nevet, miközben a szélvédőn át egy újabb gyászmenetet pillantunk meg. „Itt tényleg minden nap egy Wacken fesztivál” – utalva a város káoszára és azokra a nyugati metál fesztiválokra, amelyekről csak YouTube-videókon és bootleg felvételeken keresztül hallottak.

Mindeközben szép lassan begurulunk Bhitiabadba, Karacsi egyik nyomornegyedébe. Faiq rám néz: „Ez most kemény lesz. Készen állsz?”

The post „Itt azt hiszik az emberek, hogy ez a Sátán zenéje” – megnéztük az egyetlen pakisztáni thrash bandával, hogyan mutatják a karacsi gyerekek az ördögvillát first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu