Az egész város a vasműnek köszönheti a születését, a hatalmas gyárkomplexumnak ugyanis rengeteg dolgozóra, a dolgozóknak pedig lakásra és szolgáltatásokra volt szüksége. A szocializmus építésének „fellegvárai” általában már a háború előtt fejlődésnek indult bánya-, ipar- vagy mezővárosok voltak, ám Sztálinváros tulajdonképpen zöldmezős beruházásként született: szinte a semmiből nőtt ki néhány év alatt.
Már a háború előtt tervezték egy olyan üzem építését, amely kielégíti az ország nyersvasigényét, de végül csak a negyvenes évek végén jutottak el a megvalósításig. A helyszínválasztásnál feltétel volt, hogy a Duna mellett legyen – úgy számolták, hogy a vasérc majd vízi úton érkezik a Szovjetunióból –, hogy közel legyen a pécsi szénmezőkhöz, és legalább száz kilométerre Budapesttől.
A választás előbb Mohácsra esett, fel is húztak oda néhány lakótelepi házat, építettek utakat és csatornát, sőt egy soha be nem fejezett vasúti szárnyvonal sehova sem vezető szakasza is elkészült. Aztán a „nemzetközi helyzet fokozódása” közbeszólt: a Moszkvához hű szocialista országoknak megromlott a viszonya az önállósodó Jugoszláviával. Annyira, hogy úgy döntöttek, déli szomszédunktól távolabbra helyezik a stratégiai fontosságú létesítményt. Így esett a választás az apró halászfalura, Dunapentelére.
A Sztálin Vasmű és Sztálinváros építése egyszerre indult irtózatos ütemben a munka ünnepéhez kapcsolódva, 1950. május 2-án. Hogy ez hogyan zajlott, arról megoszlanak a vélemények. A Tiszatájban 1951-ben megjelent, egyszerre romantikus és munkásmozgalmi vers szerint csodálatosan:
„S oly szerelmes lennél kedves, milyen soha még,
– hogyha látnád, megcsodálnád te is Pentelét. (…)
Amerre jársz, malter és mész, tégla, vasbeton,
s bármerre mész, bárhová nézz, szökő falakon
keresd, vagy nem, megtalálod, ott látod nyomát,
ő szervezett, ő győz veled, ő vezet: – a Párt.”
Persze a képet kissé árnyalhatja Örkény István legendássá vált egypercese arról, hogy mit is mondott a pesti újságírónak az építésen dolgozó mérnök ugyanerről a munkáról:
„– Legyen nyugodt, író elvtárs. Augusztus huszadikán itt folyni fog az acél. Egyébként jól értettem? Örkénynek hívják az író elvtársat?
– Igen.
– A gyógyszerész fia?
– Igen. […]
– Ja úgy. Akkor elárulom, író úr. Lófasz fog itt folyni, nem acél.”
Bárhogy is volt, a gyár elkészült és a nyolcvanas évekig folyamatosan fejlődött is. Sorra állt üzembe az első nagyolvasztó, az acélmű, a meleghengermű, a hideghengermű és így tovább. A dicső történet talán épp napjainkban ér véget: néhány hete több ezer ember leépítéséről érkeztek hírek az évek óta a puszta létezésért küzdő vasműből.
Na de térjünk vissza az épülő Sztálinvároshoz! A gigantikus üzemhez már eredetileg is egy kisvárost terveztek, így a helyszínválasztásnál ez is szempont volt: Dunapentele mellet szólt, hogy a térségéből hiányzott egy ilyen léptékű központ. A kis falut amúgy nem törölték el, az új város tulajdonképpen mellé épült. Ma is megvan a falusi léptékű Pentele hangulatos, szűk, görbe utcácskáival. Hivatalos elnevezése – kissé megmosolyogtató képzavarral – Dunaújváros-Óváros.
Dunapentelén amúgy már a háború előtt is megjelentek a „lakótelepek”, de akkoriban ez még egészen mást jelentett. A negyvenes évek első felében az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) típustervei szerint szerte az országban épültek fel szabványos lakóházak, ahogy itt is. Olyan családi házak, amelyek igyekeztek a falusi környezethez, sőt az adott tájegység építészetéhez is igazodni. Sokuk mind a mai napig megvan, különböző mértékben átépítve. Érdekes, hogy az ötvenes évek közepén, a szocreál elvárásoknak megfelelően épült Dunagyöngye Halászcsárda megjelenése tulajdonképpen ezekkel az épületekkel rokonítható.
1950-ben tehát letették a szocialista mintaváros alapjait. 1949-ben még négyezren sem laktak a településen, 1961-ben már harmincezren és a nyolcvanas évekre ez a szám megduplázódott.
Megvolt a cél, megvolt a név is, már csak az volt kérdés, hogy is nézzen ki. És erre nem is volt olyan könnyű válaszolni.
A magyar építészeknek soha nem volt könnyű dolga, ha meg akartak felelni a politikai elvárásoknak. Azok ugyanis nagyon sűrűn változtak. Amikor elkezdték tervezni a negyvenes évek végén a város első házait, még úgy tűnt, a szocialista eszméhez a modern építészet passzol. Hogy az fogja végre leváltani a „polgári giccset” és diadalmaskodhat a praktikum.
Ilyen stílusban kezdték el építeni például a Dózsa György Filmszínházat, mely alapvetően modern eszméket tükröz hatalmas üvegfelületeivel. Hogy milyen jól sikerült és milyen jól elhelyezett épületről van szó, azt nem csak azt bizonyítja, hogy már több mint húsz éve műemléki védettséget élvez, de az is, hogy a mozi még ma is működik. Építésze Szrogh György volt, aki az egyik legnépszerűbb késő modern épületünket, a közelmúltban bontásra ítélt Körszállót is tervezte.
Szóval úgy tűnt, Sztálinváros modern stílusban épül fel, csakhogy közben megjött a moszkvai elvtársak utasítása, hogy nem úgy van az: szocreál stílusban kell tervezni! Vagyis történelmi stílusjegyekkel, a modern ugyanis a hanyatló nyugat szellemiséget tükrözi. Amennyire lehetett, a már félig megépített házakat feldíszítették a kötelező elemekkel (például ablakkeretekkel, domborművekkel), az újakat pedig már ebben a stílusban kezdték építeni. Boltívekkel, erkélyekkel, balusztrádokkal, timpanonokkal, és persze – néhol hasznos, néhol teljesen felesleges – árkádokkal. Érdekes, hogy amennyire lehetett, a mozi modern épületet is igyekeztek a szovjet elvárásoknak megfelelően felöltöztetni.
Közben meghalt Sztálin, az 1953-ban hatalomra került Hruscsov pedig azt üzente: vége a „sztálinbarokknak”, ismét a hatékonyságé a főszerep. Tessék visszatérni a modernhez! Úgyhogy kis fáziskéséssel ugyan, de természetesen hazánkban is követni kellett a nagy testvér szeszélyét. A még be nem fejezett szocreál épületekről ezért már lemaradtak a díszek.
Úgy tartják, Farkasdy Zoltán nem is a dunaújvárosi kórházért kapta az Ybl-díjat, hanem a türelemért és kitartásért: 1956 és 1964 között rengetegszer kellett újratervezni az egész épületet, többek közt a folyton változó stílusigények miatt.
Az ötvenes években épült házak többsége azonban még (már) a szocreál építészeti irányzatot követi. Annak tulajdonképpen minden stíluseleme megfigyelhető Dunaújvárosban. Legalábbis a magyarországiak, nálunk ugyanis leginkább a klasszicizmusnak egy kissé bumfordi változata terjedt el ezen a néven. A középületek nagy oszlopcsarnokokkal vagy legalábbis féloszlopokkal és háromszögletű timpanonokkal épültek. Ez az a forma, amit legtöbben olyan „múzeumosként” ismerünk, hiszen ilyen stílusú például a Nemzeti és a Szépművészeti Múzeum is.
Ilyen volt Dunaújvárosban a pártszékház (Weiner Tibor, 1951), mely megépültekor még büszkén magaslott a mező fölé, de ma szerényen húzódik meg a feje fölé nőtt későbbi épületek árnyékában. Érdekessége, hogy jelenleg a városi múzeum működik benne, vagyis a hagyományos stílushoz végül visszatért a hagyományos funkció.
De nemcsak az ógörög építészetből merítettek a hazai szocreál tervezői, hanem más ókori birodalmak formakincséből is. Akár az egyiptomiéból is. A Sztálin Vasmű bejáratához például pálmaleveles oszlopfőket tervezett Lauber László és Szendrői Jenő, mintha csak a fáraók egyik templomába vezetnének bennünket.
Nos igen, ezek a monumentális formák szépen illettek a propaganda igényeihez. A hatalmas épületek a „birodalom” nagyságát hirdették, épp úgy, mint évezredekkel korábban. Ilyen stílusban épült meg a vasútállomás (Vass Dénes és Molnár Rudolf, 1951), a klasszicista kastélynak is beillő Arany Csillag szálló (”, 1951), vagy a már-már szakrális formákat megidéző kikötő (Gergely István és Nyíri István, 1954), melybe később a Vörös Október Ruhagyár költözött.
A gigantikus elképzelésekre jellemző, hogy az impozáns megjelenésű Bartók Kamaraszínház (Kiss Dezső, 1951) eredetileg csak kultúrotthonnak épült. Úgy tervezték, hogy egy ennél jóval nagyobb színházépületet emelnek majd a főtéren, de ez nem valósult meg.
Ám a dunaújvárosi szocreál korántsem csak a megalomániáról szól. A szocializmus nagyságát hirdető középületek között emberléptékű lakónegyedek születtek, sok zölddel, kedves terekkel és utcákkal, szép épületrészletekkel. A köztereket szökőkutak és szobrok díszítették (köztük természetesen egy korsós lány témájú is, mely rejtélyes okból a huszadik század legkedveltebb zsánerszobra volt szinte minden rendszer idején).
Sztálinváros annyira szocialista mintávaros volt, hogy még állandó vidámparkja, sőt úttörővasútja is volt. Ez utóbbi 1958-ban nyílt meg – természetesen május 1-jén. Legalábbis az első 550 méteres szakasza, merthogy a szoros határidőre ennyi készült el belőle. Igazán kedves, látványos és népszerű intézmény volt, az első kocsik fémhulladékból készültek a helyi vasműben.
A város főépítésze (egyben tanácselnök-helyettese, az építkezések irányítója és több épület tervezője) Weiner Tibor volt, de állítólag maga Rákosi Mátyás szava döntött, hogy mi és hogyan valósulhat meg. Ő, mint egy rendes diktátorhoz illik, a vidéki közintézmények formáját is igyekezett meghatározni. A dunaújvárosi tanácsházánál például ragaszkodott a toronyhoz, de „óvva intette” az építészeket attól, hogy annak lapos teteje legyen.
A tanácsháza csak másfél évtizedes csúszással készült el, tornyos ház helyett toronyházként – lapos tetővel. Igaz addigra már nem volt sehol Rákosi, a hatvanas években egy másik történelmi és ezzel együtt másik építészeti korszak kezdődött.
Nemcsak azért, mert véget ért a szocreál uralma, de azért is, mert kiderült: kistéglás építkezéssel, emberi és állati erővel nem lehet megépíteni a szükséges lakásmennyiséget. Az első nagypaneles kísérletek épp itt kezdődtek el 1960-ban, néhány évvel később pedig megindult a termelés a város házgyárában, amely alapjaiban változtatta meg Dunaújváros és számos magyar település képét.
Merthogy a várost 1961-től Dunaújvárosnak nevezik (a Dunai Vasmű már az 1956-os szabadságharc leverése után sem kapta vissza Sztálin nevét). Az ezután következő évtizedek történetét viszont már más Fortepan-képek mesélik el.
Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/sztalinvaros75
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
The post Gyárváros a semmiből – 75 éve kezdték Sztálinvárost felhúzni a Dunánál first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
