Egy szürke, 1890. januári napon Marian von Glehn újságírónő éppen keresztülvágott a londoni Cityn. Úticélja a londoni Királyi Szemklinika volt, ahol a modern orvoslás egyik csodájának lehetett szemtanúja.

A The Leisure Hour (A pihenőóra) című magazinban közölt írásában az újságírónő felidézte, hogy látta az ideges páciensek kis csoportját gyülekezni az operálóterem előtt. Az erős gázlámpákkal, reflektorokokkal és „színes fiolákkal, amelyek egy holland festőt is elbűvöltek volna” körülvett nővérek elkezdtek csendesen körbejárni a rájuk bízott páciensek között. A nővérek a műtétre készülők szemébe belecseppentettek „egy újonnan felfedezett… varázslatos gyógyszerből” – egy szerből, amely a közelgő műtét „fájdalmát elűzi és eltompítja”, miközben „a pácienseiket bátorsággal és bizakodással tölti el”.

A csodálatosnak tetsző, itt kiosztott szer nem más volt, mint a kokain – és ez hamarosan annyira megragadta a viktoriánus közvélemény képzeletét, mint kevés gyógyszer addig, vagy akár azóta.

Zsibbasztó szerencse

A kokaint először a hagyományosan az Andok lejtőin növő kokacserje leveleiből izolálták és vonták ki 1855-ben, jól ismert nevét 1860-ban kapta. Ám a szerves kémiával foglalkozók szűk körén kívül a szer felfedezése kezdetben nem sok visszhangot kapott. Az első pár évtizedben – ahogy egy orvosi szakíró fogalmazott – a kokain nem tűnt többnek, mint egy „jelentéktelen, haszontalan alkaloid”. Aztán 1884-ben a kokainra világszerte felfigyeltek az orvosok, miután Karl Koller, a bécsi közkórház szemészrezidense rájött, hogy ha az anyagot a szem felszínére felviszik, az mindenfajta fájdalomérzetet blokkol. Ez a felfedezés a gyógyszerek egy teljesen új osztályának megszületését jelezte: a helyi érzéstelenítőkét.

Első alkalommal vált lehetségessé fájdalommentes sebészeti beavatkozásokat végrehajtani anélkül, hogy jóval veszélyesebb – akár halálos – általános érzéstelenítést, például étert vagy kloroformot kellett volna alkalmazni.

Az áttörés híre gyorsan terjedt, Henry Power, a Brit Orvosok Szövetségének egyik elnöke a gyűlésükön izgatottan jelentette be: „A kokain felfedezésével egy új korszak hajnala jött el.” Az óceán túlpartján az úttörő amerikai neurológus, Dr. Leonard Corning újságíróknak így fogalmazott: „a kokain felfedezése majdnem annyira csodálatos és fontos, mint az elektromosságé”. A nagy hűhó közepette a londoni Királyi Szemklinika lett az első egészségügyi intézmény az Egyesült Királyságban, ahol használni kezdték a szert, még abban az évben, amelyben Koller felfedezése megszületett.

Marian von Glehn tudta, hogy a még mindig újdonságnak számító érzéstelenítőről készült riport le fogja nyűgözni olvasóit, „az újonnan felfedezett kokain olyan csodákat rejt, hogy feleannyira borzasztónak sem tűnik a műtőterem” – írta. Elméletben ez így is volt. És von Glehn bizonyítékot is talált a pozitív hatásra, amikor a gyermekosztályon egy szürkehályog-műtéten frissen átesett hatéves kislány – akit a kórházi személyzet csak „Locsifecsi” néven emlegetett – szorította sarokba. Locsifecsi nagyon boldog volt, hogy ébren volt a műtét alatt, sőt még az operációt végző sebészt is megszólította egy kritikus pillanatban: „Mondja csak, doktor uram, csak nem kivágja azt a dolgot a szememben? – kérdezte. – Tudom, hogy kivágja, nemde? És egy picikét se fáj, egy picikét se bánom – szóljon csak, amikor kint van!”

Csodaszer

Koller felfedezését követően a kokainra már világszerte úgy tekintettek, mint – egy korabeli hetilapot idézve – „a csodagyógyszerre, amely elválasztja a fájdalmat a szikétől”. Egy ilyen, látszólag korszakos áttöréstől feltüzelve az orvosi szakma lelkesen kereste az új, csodálatos hatóanyag újabb felhasználási lehetőségeit.

Kisvártatva a kokaint „minden sebészet és gyógyszertár abszolút nélkülözhetetlen” tartozékának tekintették, felhasználási területei pedig „csaknem végtelenül szaporodtak”.

A sebészeti felhasználáson túl – egy olyan fordulattal, amely mai fejjel szinte hihetetlennek látszik – a kokain számos házi gyógymód és napi gyógyszer alapja lett. Egyes orvosi tekintélyek szerint ez az az anyag, amely végre meggyógyíthatja a megfázást vagy az influenzát. Az 1890-es évekre a Burroughs, Wellcome & Co gyógyszergyártó piacra dobott egy hordozható kokainos orrsprayt megfázás és influenza kezelésére, amely „olyan kicsi, hogy könnyen hordozható bármely kabát zsebében”.

Helyreállított férfiasság

Az újságok házi praktikákat tartalmazó rovatai arra ösztönözték olvasóikat, hogy készítsék el saját „kokainos tubákjaikat”, amelyek állítólag kiválóan orvosolják a szénanáthát és a megfázást. Az egyik recept három szemcse mentolt, 50 szemcse kávét és porcukrot és másfél szemcse kokaint írt elő. A javaslat szerint borsmenta-kivonatot is hozzá lehetett adni, ízlés szerint. De ha valakinek nem volt kedve otthon kevergetni, a kokaintabletták azt ígérték, hogy „gyorsan elmulasztják a tengeribetegséget és a terhesség alatti rosszulléteket”, a pasztillák pedig a fájós torkon segítettek.

A vény nélkül kapható gyógyszerek készítői is gyorsan elkezdték ajánlgatni a kokaint az „idegzsába” és általános „gyengeség” ellenszerének. A brightoni Brown’s Medical Company „lenyűgöző” növényi elixírt kínált „az életkedv és az erély” helyreállítására, amely kokainnal, jurubebával (egy brazil nadálytő-fajta) és egy ázsiai növény magjaiból nevelt Ignác-babbal készült. A produktum a cég szerint „mindkét nemnek” megfelelő volt, de a legjobban az olyan problémákat tudta megoldani, amelyeket szemérmesen „elvesztett férfiasságként” írtak le.

Mérgező szépség

A 19. század szépségiparának is kikerülhetetlen eleme lett a kokain, a helyi érzéstelenítés olyan új távlatokat nyitott a szépészeti műtétek előtt, mint soha korábban. Már 1887-ben lehetővé vált azok számára, akik szerencsétlen módon az akkoriban kevéssé divatos „pisze” orral születtek, hogy a testrészt kokainnal elzsibbasszák, majd újraformázzák a vágyott „római orr” formájúra. Az elektrolízis és a szőrtelenítés népszerűsége is hatalmasat nőtt a fájdalomcsökkentő gyógyszer hatására.

Azok a nők, akik a divatos pirospozsgás arcszínre vágytak, akár bele is tetoválhatták a „kényes rózsás arcszínt” orcáikba – kokainnal felütött festékanyag használatával, hogy a fájdalmat enyhítse –, a férfiaknak pedig a keménységet sugárzó és soha el nem halványuló tetovált napbarnítottságot kínálták. Az újságok biztosították olvasóikat, hogy a tetoválás a legkevésbé sem kényelmetlen, egyes páciensek „unatkozva könyvet olvasgattak a beavatkozás során”. Praktikusabb felhasználási módnak tűnhetett, hogy a New York-i tűzoltóság egy ideig fontolgatta kokainos szemcseppek kiosztását a tűzoltóknak, hogy védjék a szemüket, „fájdalommentesen tartva azt a sűrű füstben”. Az ötletet aztán gyorsan elvetették arra hivatkozva, hogy „a veszély, hogy az emberek kokainhoz szoknak, olyan nagy, hogy minden más megfontolást háttérbe szorít”. Ez nem volt alaptalan félelem.

Kevesebb mint egy évvel Karl Koller nagy felfedezése után megjelentek az első beszámolók a sajtóban a kokainfüggőségről.

Dr. Charles Bradley talán nem a világ első kokainfüggője volt, de ő volt az első, akire felfigyelt a közvélemény. A kokainos érzéstelenítés felfedezését követő hullámra felülve Bradley elkezdett magán is kísérletezni a gyógyszerrel: miután gyorsan elvesztette az uralmat kokainfogyasztása felett, „szomorú” és „szánni való” állapotba került. Orvosi praxisa a semmibe veszett, erőszakosan viselkedett barátaival, feleségével és gyerekeivel, elméjét elborították a váltakozóan paranoid és grandiózus fantazmagóriák. A bíróságon, ahol a kezelésre ítélték, Bradley hirtelen izgatott lett, és a pulpitushoz rohant. „A kétségbeesés agóniájában” könyörgött a bírónak „ember és a mindenható Isten színe előtt”, hogy „próbálja ki a kokaint”, és akkor talán megérti, milyen csodálatos is valójában.

Bradley éveken át küzdött függőségével. 1887-re, az „akut mániás időszakok, görcsök és az erőszakos őrület minden aggasztó megnyilvánulása után” azt jelentették róla, hogy „gondos ápolással visszanyerte mentális és fizikai erejét”. Megpróbáltatásai ellenére még ekkor is hitt a kokain áldásos hatásaiban.

Amikor Bradley összeomlásának híre elterjedt – felhívva a világ figyelmét a kokainfüggőség jelentette problémára –, a British Medical Journal költőien megjegyezte: „a kezelési eszközeink csokra ezen édes rózsájának fájdalmas tüskéje van”. Bradley ellentmondásos tapasztalatai a 19. századi orvostudomány dilemmáit is tükrözik: előtérbe került a kérdés, hogy miként lehet egyensúlyba hozni a gyógyszer forradalmi képességeit a helyi érzéstelenítés terén a függőség veszélyével. A Druggist Circular így foglalta össze a növekvő aggodalmakat:

A kokain az emberiség egyik legnagyobb áldása. De a képnek van egy sötét oldala. Jó szolga, de rémes gazda.

Szolgál és szolgaságba dönt

A 19. század utolsó éveire az orvosok és az újságírók egyaránt egyre hangosabban hívták fel arra a figyelmet, hogy a kokain milyen könnyen „döntheti szolgaságba” óvatlan felhasználóját. A The Outlook magazin sztárújságírója, Jocelynne Joye leírta, amit egy társasági eseményen látott. „Egy hölgy a barátjának egy tablettát kínált egy kis ezüst dobozkából – ahogy cigarettát szokás másnak kínálni – e szavakkal: „Vegyél csak egyet, drágám – ez csak kokain. Én nem is tudom, jómagam hogyan csinálnám végig a napot nélkülük.” Az egészségügyi és gyógyszerészeti szakírók hasonló véleményen voltak.

A kokain első áldozatát 1889 nyarán szedte a hírességek soraiban, amikor Aristides „Jacques” Damala, a világhírű színésznő, Sarah Bernhardt férje „morfium és kokain túladagolása” következtében életét vesztette a párizsi Boulevard Pereire-en kivett hotelszobájában.

Sokkal drámaibb tragédia rázta meg a Connecticut államban található Manchester kisvárosát 1896-ban. A helyi selyemfonó munkásait asztma és hurut kínozta, amelyet a nyers selyem feldolgozása közben keletkező finom por okozott. Enyhülést keresve sokan kokainos porhoz fordultak, melyet egy helyi gyógyszerész készített. A híradások szerint az összetétele valójában gyengébb volt annál, amilyet az újságok rendszeresen közöltek, de még így is elég erős ahhoz, hogy szörnyű mellékhatásokat okozzon a felhasználóknak. Mire az újságok hírt adtak az ügyről, több mint negyven ember vált függővé a mixtúrától. A függőséggel kapcsolatos, növekvő aggodalmakra válaszul Conolly Norman ír pszichiáter megjegyezte, hogy

a kokain valószínűleg a legkellemesebb minden narkotikum közül, ezáltal pedig a legveszélyesebb is.

Ennek ellenére, bármilyen furcsa is ez mai szemmel, az ehhez hasonló beszámolók a kokain káros hatásairól alig hűtötték le a szer körüli lelkesedést. Azon 19. század végi megszólalók között, akik tisztában voltak a kokain potenciális függőséget okozó mivoltával, az általános hozzáállás az volt, hogy a függővé válók relatíve kis számú, tragikus sorsú egyének. Csak az első világháború közegészséggel és a hátország moráljával kapcsolatos aggodalmainak felerősödése idején vezettek be először az Egyesült Királyságban korlátozásokat a kokain árusítására.

1884-től kezdve orvosok, újságírók és törvényhozók küzdöttek a dilemmával: hogyan hozzák egyensúlyba a kokain ígéretét a szer jelentette veszélyekkel? A gyógyszer története jól példázza, miként tudja a tudományos kutatás felcsigázni képzeletünket és csodálatos új lehetőségekkel elkápráztatni – miközben új és borzalmas kockázatoknak is kitesz minket.

A cikket Litván Dániel fordította.

The post Gyógyszerként árulták a kokaint, amíg rá nem jöttek, hogy valami nem stimmel first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu