A doxiciklin hatni kezdett.

A fogaim nem kocogtak többé, és az izmaim sem görcsöltek tovább a takaró alatt. Sokáig bámultam a moszkitóhálót, mire kitisztult a fejem. Végül felálltam az ágyról, az ajtóhoz botorkáltam és kinyitottam. Hunyorogtam a kinti fényben. A napsütés csillogott a levegőben lebegő poron. Ignációt láttam a misszió nyitott vaskapuja előtt. Egy csoport nő vette körül, színes ruhákban. Jajveszékeltek és a kezüket tördelték.

„Nincs gyógyszer” – mondta Ignáció. A teste megfeszült, ahogyan rázta a fejét. Ősz haja világított az alkonyatban.

„Nagyon sokan betegek. A kisbabák is.”

„Nem tudok gyógyszert adni. Nekünk sincs elég az esős évszakra. Nem jutna mindannyiuknak.”

„Az Isten nevében segítsen.”

„Az ENSZ nem ad gyógyszert?”

„Csak a menekülttáborban. Minket hagynak itt meghalni. Isten nevében segítsen.”

„Isten nevében sem tudok gyógyszert adni. Ez nem kórház, hanem plébánia. Most menjenek.”

Ignáció visszaindult az épület felé.

Az asszonyok abbahagyták a jajveszékelést. Némán álltak a vaskapu előtt, és bámulták a hátát.

„Örülök, hogy jobban van” – mondta Ignáció, amikor meglátott a vendégszoba ajtajában.

„Én is.”

„Gondolom szomjas. Én egy hordó vizet is meg tudok inni utána.”

„Igen.”

„Jöjjön velem, keresünk valamit a konyhában” – mondta, és belém karolt.

Az ebédlőben félhomály volt. Ignáció leültetett az asztalhoz. A falakra tűzött szentképeket bámultam, amíg visszajött a konyhából a vízzel. Leült mellém, miközben kiittam a palackot.

„Hozzak még?” – kérdezte, miután végeztem. Inas férfi volt, mély ráncokkal az arcán. Azok közé a szép emberek közé tartozott, akik szépen is öregszenek.

„Nem. Köszönöm” – feleltem.

„Hihetetlen, hogy ilyen hamar túl van rajta. Én egy hétig is nyomom az ágyat.”

„Gyorsan észrevettem.”

„Igen, ez igaz. De fiatal is. Még vasból van a szervezete. Fiatalon nekem sem ártott semmi.”

„Annyira azért nem öreg, Ignáció.”

„Hatvanhárom éves vagyok.”

„Húsz évvel idősebb nálam.”

„Majd meglátja, hogy mennyit számít az a húsz év.”

„Biztosan. Ebben az esetben viszont számított, hogy időben kaptam gyógyszert.”

„Igen, az kétségtelen segített. Honnan tudta, hogy maláriás?”

„Tíz évvel ezelőtt már túlestem rajta. Emlékeztem a hidegre. Az ember soha nem felejti el, hogy mennyire fázott.”

„Ez a láz miatt van.”

„Sosem éreztem még ilyen hideget az életben. Amikor azt hinnéd, hogy nem fázhatsz jobban, még hidegebb lesz.”

„Mindez az ötven fokban. Hihetetlen, nem? Majd megfagy az ember a tűző napsütésben.”

„Igen. Amint éreztem, hogy fázni kezdek, azonnal visszafordultam. Nem nagyon tudom, hogyan értünk ide.”

The post Jászberényi Sándor: Az eseményhorizont elhagyása first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu