Ha álmodom, szinte mindig ott vagyok a régi házunkban, ahol felnőttem.

Orsós Zsuzsanna egy cigány család hetedik, legkisebb gyermekeként született egy tolnai kis faluban. Az álmai azonban jócskán túlrepítették a kicsiny település határain. Az általános iskolából egy pécsi szakközépiskolába került, az érettségit követően pedig eleinte laborasszisztensként dolgozott. Ám nem érte be ennyivel.

Öt év elteltével a Szegedi Tudományegyetemen tanult tovább biológus szakon, a diplomaszerzés után pedig Pécsen a PhD-képzést is elvégezte, azóta az itteni orvostanhallgatókat oktatja a Pécsi Tudományegyetem adjunktusaként és rákkutatójaként. Ha mindez nem volna elég, az ország legkülönbözőbb pontjain tart előadásokat az egészség megőrzéséről kicsiknek és nagyoknak.

Kérésünkre Zsuzsanna végigutaztatott minket a nem mindennapi élettörténetének állomásain.

Ahogy a cikk elején szereplő idézet is mutatja, fontos számára, hol nőtt fel, élénk emlékeket őriz a gyerekkoráról, amelyről csupán nagyjából három fényképe maradt meg. Nyüzsgő, mozgalmas időszakként emlékszik erre, „nem egy csendes, letisztult gyerekszobát kell elképzelni.” Mindig történt valami, nem voltak üres terek. A füstre is emlékszik – akkoriban nem volt kérdés, hogy a szülei bent a lakásban is dohányoztak.

Tizennégy évesen kezdett teljes életet élni, mondja, akkoriban már mindenben segített az édesanyjának. Sokszor meglepte azzal, hogy mire hazaért, kitakarított.

Begyújtani, boltba menni, krumplit pucolni, kivinni az állatokat. Szó sem volt arról, hogy nekem most tanulnom kell, és akkor mindenki félreáll.

Természetes volt, hogy segít, tudta, hogy részt kell vennie a feladatokban – öten voltak lányok, nem az volt a kérdés, hogy miként lehet legjobban megúszni a munkát, tisztában voltak vele, hogy mindent meg kell csinálni. Segíteni kell az édesanyjuknak – „van neki elég baja”.

Éppen ez a felismerés játszott fontos szerepet abban, hogy hova is jutott el. „Felfogtam, mennyire nehéz anyukám élete. Itt a kert, az állatok, megterhelő fizikai munkát végez, és ott vagyunk mi, a gyerekek. Ezt mind ő csinálta. Kérdeztem magamban, nem lehetne ennél kényelmesebb életet élni? Tudtam, hogy másképp kell terveznem, mert én nem így akarok élni. Sokszor az ember másolja a szüleit. Én viszont tudtam, hogy nem ezt akarom magamnak.”

Az általános iskolához jó emlékek fűzik. Nem érezte magát kiközösítve, sosem bántották azért, mert szegény. Mostanában, ahogy járja az országot, látja, ez mennyire megváltozott. Döbbenetesnek tartja, hol tartunk most.

Baranyai településeken nincs vezetékes víz. Nincsenek meg az emberi élethez szükséges alapvető feltételek.

A nyolcvanas években – amikor ő volt gyerek – szegények voltak, de volt vezetékes víz a házukban. Elképesztő szembesülni azzal, hogy azóta eltelt ötven év, és rosszabb lett a helyzet. Mindig eltűnődik azon, vajon ezek a gyerekek eljutnak-e innen majd egy iskolába.

Ma példaképként hívják ezekre a településekre – valamilyen szinten annak is tartja magát. Ugyanakkor mindig elmondja, hogy ő egyszerűen csak szorgalmas és kitartó. Semmi olyasmi, amit ne tudnának mások is utánozni. Ő az, akire fel lehet nézni, de közben egyenrangú partnerként tud beszélgetni – hiszen ő is megtapasztalt hasonlókat. Ha magas lóról beszélne, mit sem érne az egész. Húsz éve csinálja, azóta megtanulta, hogyan kezelje ezt magában. De attól még nagyon nehéz. Kérdezem, hogy pontosan miért. Elérzékenyül.

The post „Anya, félelmetes az aurád” – mondta a kislánya Orsós Zsuzsannának, a falusi cigány családból indult rákkutatónak first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu