A Harkiv megyei Izjum városán keresztül vezető út vesz egy nagy kanyart, mielőtt a lebombázott átkelő melletti pontonhídra vezeti a forgalmat. A kanyarban már messziről látszik két panelház a Perszotravneva 2. szám alatt. A két ötemeletes épület valójában egy volt, de a közepe, egy 15 méter széles darab mintha elporladt volna.
Az épület emlékműként szolgál a frontra induló katonák és önkéntesek számára – arra emlékezteti őket, hogy mi ellen harcolnak. Ezúttal pedig egy találkozónak biztosít helyszínt: a harmadik emeleten, egy kibombázott szobában az ukrán hadsereg két tapasztalt mesterlövésze vár minket.
Halál a távolból
Dikij, az ukrán harmadik rohamdandár mesterlövésze hatvannyolc katonát küldött a halálba a háború 2022-es kezdete óta. A leghosszabb távja 1200 méter volt.
„Nincs lelkiismeret-furdalásom. Jól alszom. Legutóbb azt álmodtam, hogy trolibuszvezető vagyok. Nem én jöttem az ő házukba, hanem ők az enyémbe. Normális ember nem tör be sehova. És ha mégis, akkor megkapja, amit megérdemel” – mondja egy romkupacon ülve. Mellette kollégája, Staff. Mokány testfelépítésű, mandulavágású szemű ATO-veterán, aki 2014-ben Marjinkánál aknára lépve veszítette el a jobb lábát combközéptől lefelé. Azóta protézissel vagy – ha a helyzet engedi – két mankóval harcol.
„Inkább protézis nélkül harcolok, egyrészt, mert hozzászoktam, másrészt, mert egy darab vas, súlya van. Három lábbal, a két mankóval meg a ballal gyorsabban mozgok” – summázza lakonikusan a miérteket.
Ami „a számokat” illeti, nem ad olyan egzakt választ, mint Dikij, azt mondja:
Sokszor megkapom ezt a kérdést civilektől. Mennyi? Katona vagyok, a munkámat végzem, az orvostól sem kérdezed meg, hogy mennyit operált életében, vagy az autószerelőt sem, hogy hány autót szerelt meg. Parancsokat követek. Megsemmisítem az ellenséges erőt. De nem gyilkolok.
Staff nagyapja a Vörös Hadsereg mesterlövészeként Berlinig menetelt, a férfi az ő történetei és a második világháborús szovjet filmek hatására döntötte el, hogy katona szeretne lenni. Szerencséjére a 2000-es évek végén a parancsnoka már nem szovjet mentalitású tiszt volt, ha lehetőség volt rá, folyamatosan gyakorlatoztatta és képzésekre küldte az embereit. „Fiúk, attól még, hogy sofőrök vagytok, gránátvetősök vagy tűzszerészek, nem jelenti azt, hogy csak ahhoz kell értsetek” – idézi őt Staff. Így került egy mesterlövész-képzésre.
Öt lövésből négy tízest lőttem. Az egyik kilences volt. Észrevették.
Hamar kiderült azonban, hogy a filmekben és a nagypapa történeteiben ábrázolt szakma nagyon különbözik attól, ahogy a huszonegyedik századbeli mesterlövész dolgozik.
Hiába a haladó szellemű felettes, 2014-ben még nagyon más ukrán hadsereg vonult fel a szeparatisták elleni harcban: ő megfelelő puska hiányában egyszerű rohamosztagosként harcolt Marjinkánál egy géppisztollyal a kezében. Egy alkalommal rohamra indulva a páncélozott csapatszállító (BMP) tetején utazott a frontra, amikor tűz alá kerültek: a sofőr félrerántotta a kormányt, a BMP egy olyan árokba borult, ahová korábban tűzszerészek az úton heverő aknákat dobálták. Egy ilyen akna vitte le Staff jobb lábát.
A rehabilitációt követően gépkezelőként dolgozott egy golyóálló lemezeket készítő gyárban. Itt hallott a legjobb ukrán mesterlövészeket tömörítő Alfa-Bravó klubról, amihez csatlakozva felszereléshez és gyakorlási lehetőséghez jutott. Civilként letelepedve egy Kijev melletti faluban, Makarivkában érte őt az orosz invázió híre.
The post „Megsemmisítem az ellenséges erőt. De nem gyilkolok” – ukrán mesterlövészek a szakmájuk kulisszatitkairól first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
