Szerda délután élőben láttam Robert De Nirót, és azt a megindító jelenséget is, ahogy egy óriási, dugig tömött moziteremben ezer ember a székekből felpattanva perceken keresztül őrjöngve tapsol neki. Miközben természetesen én is lelkesen és meghatottan tapsoltam, az jutott eszembe, hogy biztosan mind az ezer ember el tudna mesélni egy jó sztorit arról, hogy hogyan és mikor gyakorolt rá először letaglózó hatást a 81 éves színész. Pedig akkor még nem tudtam, hogy a következő másfél órában nem emlékezetes és humoros anekdotákat fogok hallgatni De Niro pályafutásának meghatározó pillanatairól, ahogyan az ilyen cannes-i eseményeken az lenni szokott, hanem pont a generációk közti viszonyok és hatások körül forog majd a beszélgetés.

Mint arról hírt adtunk, a cannes-i filmfesztivál kedd esti nyitógáláján Leonardo DiCaprio adta át De Nirónak a fesztivál életműdíját, és felvezető beszédében kitért a színészlegenda visszafogottságára is:

Bob nem az a típus, aki sütkérezik a rivaldafényben. A magam részéről örülni fogok, ha egy biccentést vagy félmosolyt kapok majd tőle az este folyamán.

Ehhez képest utána a meghatott De Niro nem egyszer, hanem háromszor ölelte meg DiCapriót a színpadon.

Viszont DiCaprio mégis igazat mondott: De Nirót láthatóan szerdán is meghatotta a nagy ünneplés, de ettől nem lett bőbeszédűbb utána. Az sem feltétlenül segített, hogy a szokásoktól elszakadva nem egy újságíró kérdezgette, hanem JR, a New Yorkban élő francia képzőművész és fotós, aki, mint kiderült, kb. három éve dokumentumfilmet forgat De Niróról, és a beszélgetés fókuszába közös munkájukat állította, nem pedig a kilencszeres Oscar-jelölt, kétszeres Oscar-díjas színész hat évtizedes karrierjét.

Így életműáttekintés helyett kaptunk egy pillanatképet arról, hogy mi foglalkoztatja De Nirót éppen most, és ezt is lehet értékelni.

Levetítettek egy részletet a készülő munkából, amiből kiderült, hogy nem teljesen hagyományos dokumentumfilmet kell elképzelni. Az egyik jelenetben például De Niro egy legelőn gyalogol keresztül maga után húzva valamit, ami egy több méter hosszú textildarabnak tűnik, majd rájövünk, hogy valójában saját apja, az idősebb Robert De Niro óriásira nagyított fotóját cibálta magával, amit aztán kiterítve látunk, a rajta magzatpózban fekvő színésszel. Amennyit megnézhettünk, abból úgy tűnik, a film középpontjában De Niro és 1993-ban elhunyt apja kapcsolata áll.

Az idősebb Robert festőművész volt, és a színész megőrizte a műtermét az összes holmijával együtt változatlan állapotban. „Azt akartam, hogy a gyerekeim és a többi fiatal a tágabb családban megismerhessék a nagyapjuk hagyatékát.” Tényleg mindent eltett, az apja naplóit és az anyja levelezését is, és ezeket odaadta JR-nak, amikor elkezdtek dolgozni a filmen. Úgy, hogy ő maga soha bele sem nézett ezekbe a dokumentumokba. „Nem álltam készen rá, hogy elolvassam őket, és nem tudtam, hogy valaha készen fogok-e rá állni” – vallotta be. Egyébként a színész nemcsak a szülei holmijait tartotta meg, a különböző figurái jelmezeit, kellékeit is mindig elteszi, és ez a gyűjtemény akkorára nőtt, hogy már nem tudta hol tárolni, és a Texasi Egyetemnek ajándékozta.

A készülő filmről még elmondta, hogy „nem tudjuk, hova fog kifutni, fontos, hogy addig folytassuk, amíg csak késznek nem érezzük. Nem akartam olyat csinálni, aminek határideje van.” Olyannyira nem, hogy a levetített részletben kijelenti, hogy számára nem elengedhetetlen, hogy lássa a végeredményt – mintha arra utalna, hogy egész hátralevő életében forgatni fogják, és majd a halála után mutatják csak be. Ezt a beszélgetésen szinte meg is erősítette, amikor váratlanul elsütött egy poént: „Szerintem JR akkor is folytatja majd a forgatást, amikor én már nem leszek. Kijön a síromhoz, és még ott is kérdéseket tesz majd fel nekem.”

A halálról a filmben azt mondja, hogy „nem tudsz tenni ellene, úgyhogy egyszerűbb, ha nem félsz tőle”, de most közölte, hogy ezt szeretné egy kicsit módosítani:

Félek a haláltól, de nincs választásom. És ha ezt elfogadja az ember, akkor kitalálhatja, hogy hogyan küzd meg vele. Lehetőleg úgy, hogy elfogadja az életet minden jó és rossz dologgal együtt. És remélhetőleg a rosszból kevesebb jut.

JR hangsúlyozta, hogy ő azért nagyon is szeretné még De Niro életében befejezni a filmet és megmutatni neki. Azt is elmondta, hogy míg az apjával sokat foglalkoztak, De Niro a közös munka első két évében állítólag egyáltalán nem beszélt neki 2000-ben elhunyt anyjáról. A színész most is csak annyit fűzött hozzá ehhez, hogy „vannak dolgok, amiket sajnálok, hogy nem tettem meg. Anyám szívesen mesélt volna nekem a felmenőimről, de fiatalkoromban nem érdekeltek annyira a családi sztorik.” De Nirót viszont látjuk a filmben saját fiával, az autizmussal élő Elliottal, aki nagyapja műtermében fest. JR szerint De Niro mintha azt akarná kompenzálni, hogy „kitörölte” az apja nevét azáltal, hogy ugyanazzal a névvel sokkal híresebb lett, és ezért annyira fontos neki, hogy az ő gyerekei valamit megismerjenek a nagyapjukból.

Ezen a ponton valaki bekiabálta a közönségből, hogy úgy hangzik ez az egész projekt, mintha terápia lenne, amire De Niro egy tömör „igen”-nel reagált. Amikor átadták a kérdezés lehetőségét a közönségnek, valaki arra volt kíváncsi, hogy De Nirónak segített-e megtalálni saját identitását az, hogy tizenkilenc évesen Írországban stoppolt a felmenőit keresve: „Nem segített, de a rokonaim egy részét megtaláltam. Az identitásod kialakításában az egyre több összegyűjtött élmény és tapasztalat segít, ennyi előnye van az öregedésnek.”

The post Ott voltunk, amikor Robert De Niro elárulta, mi az öregedés előnye, és fél-e a haláltól first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu