Az első gyerekét, aki miatt most panaszkodni, pontosabban tanácsot kérni érkezik, fiatalon, tizenévesen szülte, a harmadikat pedig, aki most még csupán kétéves, közel az ötvenhez. Előfordul ilyesmi, az viszont különlegesnek mondható, hogy mindhárom gyerek ugyanattól az apukától származik.

Olyan, hogy több férjtől, apától származó, különböző vezetéknevű gyerek nevelkedik egy családban, manapság gyakran megesik. Ez a patchwork-, magyarul mozaikcsalád, melyben egy újraformálódott közösség tagjai élnek, melyet az egyik szülő és gyerekei alkotnak az új partnerrel, akinek esetleg szintén vannak gyerekei.

Karinthy után szabadon: az ilyenekből adódnak „az én gyerekem meg a te gyereked veri a mi gyerekünket” helyzetek.

Na, de térjünk vissza az anyukához, aki könnyekkel a szemében meséli, mi történt vele anyák napján. (Jut eszembe. Vannak ezek az egy-kétnapos szeretetünnepek, mint az anyák napja, a Valentin-nap, sőt, a karácsonyt is ide sorolhatjuk, amiket sokan úgy élnek meg, hogy csak ezen a napon szeretlek, csak ezen a napon vagy az édesanyám, csak ma vagyok szerelmes beléd. Jó, tudom, a hétköznapokat meg kell szakítani ünnepnapokkal, olyankor kell megállni, köszönetet mondani az életünkért, a kapott szeretetért, azért, hogy az illető van nekünk, de vajon egy valóságtól elrugaszkodott vágy az, hogy egész évben szeressél, ne csupán azon az egy kijelölt napon?)

És most tényleg a történet.

Bár a férjem és a másik két gyerekem anyák napja reggelén virággal köszöntött, volt hát min örömködni, mégis álló nap a csengőt és a telefont lestem, hátha megjelennek a nagylányomék az unokámmal… Mindig az kell, ami épp nincs.

Néhány éve eltávolodtak egymástól. Az anyuka nem igazán érti, miért, de igyekezett alkalmazkodni a helyzethez, a nagylányához. Többször kezdeményezte, beszéljék át, mi a gond, jussanak egyezségre, hogyan tehetnék élhetővé a kapcsolatukat. Ám a lány mereven elzárkózott még a beszélgetéstől is. És a helyzet egyre csak romlik, ami persze nagyon fájdalmas.

„Végül este ugyan felhívott a lányom, de elutasító volt, rideg, hideg, sértett, magas lóról beszél, még azt is megtagadta, hogy pár szót váltsak a kisunokámmal. Mondd, kérlek, mit csinálhattam rosszul?! Pedig oly boldogan ölelném magamhoz! S közben rettegek, nehogy egyszer ezzel a kicsivel is így járjak.”

Rettenetes élethelyzet, és hiába ismerem őket rég, mindent nem tudhatok; néha a saját történeteinket is nehéz megfejteni, nemhogy másokét.

A család nem megfogható valami, hanem az a hely, ahol az emlékeinket őrizzük – ezt sok éve olvastam, és megérintett ez a meghatározás.

Számos kérdés adódik.

• Mi van, ha a történetünknek más érvényes olvasata is van, mint a miénk?
• Szabad-e akár évtizedeken át hordozni sérelmeket, vagy addig kell békülni, megérteni, keresni, míg meg nem leljük a hazavezető utat, s a kölcsönös bocsánatkérés és megbocsájtás által ismét elérjük egymást?
• Mi a teendő, ha a másik elzárkózik?

Végtelenül fájdalmas helyzet, hiszen a gyerek, bár sosem a tulajdonunk, mindig a mi gyerekünk marad, legyen akárhány éves.

Senki sem tökéletes, szülőként is követünk el hibát, sokat, de hiszem, hogy szeretettel minden orvosolható – valamennyire.

A bennünket körülvevő társas közeg, az ökoszisztéma legelemibb egysége a család. Régóta vallom, a családban nem a vér szava, hanem az egymás iránti szeretet, megbecsülés és tisztelet a lényeg; a sors nem azért terelt minket közös családba, legyen az „eredeti” vagy mozaik, hogy bántsuk egymást, hanem azért, hogy segítsük egymást az életben.

Az élet egyéni sportág, de segíteni és ártani is sokat tudunk egymásnak.

Én mindig a családomra támaszkodtam, támaszkodhattam, szerencsés, akinek ez megadatik. Eközben a barátaimra és a lízingelt gyerekeimre is mindig úgy tekintettem, hogy a választott családomnak neveztem, éreztem és érzem ma is őket.

Egy családi viszály nemcsak anyák napján fáj, már csak ezért is meg kell próbálni mindent, hogy a dolgok megint harmonikusan működhessenek.

Nem az a kérdés, kinek van igaza, sőt, az sem mindig számít, mi az igazság – a lényeg, hogy ismét legyen út egymáshoz.

Amikor egy kisgyerek elindul, sokszor elesik, mégis újra és újra próbálja, s végül stabilan képes járni.

Nincs ez másképp érzelmi téren sem. Csinálni kell, és reménykedni: nincs minden veszve.

Mondom: csinálni és nem próbálni, ahogy Yoda mondja a Csillagok háborújában.

A boldogságért tenni kell.

The post Gyarmati Andrea: Nem az a kérdés, kinek van igaza, sőt, az sem mindig számít, mi az igazság first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu