Csak az a szép, zöld gyep, csak az hiányzott Poldi bácsinak a Paripa utca 4.-ből, amikor 52, a közeli parkban eltöltött év után szögre akasztotta a hegyes végű botot, és nyugállományba vonult. Ezt az érzést minden pesti ismerheti, aki a flaszteron és a gangok közé zárt, mindig hűvös, mindig félhomályos bérházudvarban éli le az életét. Különösen, hogy olyan happy end inkább csak a mesében – azaz az Égigérő fű című filmben – létezik, hogy ekkor jön Misu, és a barátaival megszervezi a keramit gyepesítését, sőt, még papírfecnikkel is teleszórják a harsogó zöldet, hadd érezze az öreg parkőr teljesen otthon magát, míg a hegyes bottal felszurkálja őket.

A mese világa annyiban azonban teljesen valós világ volt, hogy Pest belvárosából a 20. századra lényegében elfogyott minden belső zöld, és csak a szórványosan elpöttyintett parkok maradtak a fűre-fára áhítozóknak. Már 1911-ben arra panaszkodott a Magyarország című napilap szerzője, hogy „a nagyváros természete nem tűri a belső kerteket. Itt szükség van minden talpalatnyi földre, és sietve beépítik a házi kerteket, melyek a régi jó időkből maradtak. A Károlyiak hatalmas kertjén kívül hirtelenében nem is tudunk még egy számba vehető kertet Budapest balparti részén. (…) A magánkerteket fölváltották a városi parkok s a nép virágkedvelése kisarjadzott a »Virágos Budapest”-ben.”

Pedig – idézte érezhető nosztalgiával az újságíró – Joseph Dorffinger 1827-es útikalauza még olyan csodás magánkerteket vett lajstromba, mint a Beleznay-féle a mai Rákóczi út elejénél, az Almássyaké a Szép utcánál, a Kemnitzer-kert a mai Szófia utcánál, a Hecker-féle a Károly körúton, vagy éppen Reicher fésűsmester pálmaházakkal ékes ültetvénye a Szövetség utcában.

A gyökeres változás persze nem csoda, hiszen, amikor a városegyesítés után Pest hirtelen fejlődésnek indult, a bérházépítési düh hihetetlen tempóban falta fel azokat a majorságokat, gyümölcsösöket és veteményeskerteket, amelyek a Bakáts tér–Mária utca–Kertész utca–Gyár (Jókai) utca vonaltól kijjebb uralták a tájat, és nem utolsó sorban a korábbi századokban Pest éléskamrájául is szolgáltak. A jobbára keskeny, hosszú parcellák tulajdonosai éltek a 80 százalékos beépítési lehetőséggel, így születtek meg a gangoktól körbefogott szűk udvarok, sőt a gyakran egymásba kapcsolódó házrészek, ahol a hátsó traktusokban már csak csupa-csupa tűzfalra néző, sötét lakásból választhatott a nagyérdemű.

A ványadt ecetfák (valójában: bálványfák) meg a dézsában tartott, az udvar egyetlen napot kapó, tenyérnyi foltjára állított „oleánderek” ezekben a hosszú évtizedekben váltak a pesti folklór részévé. Ahogy a tüdőbaj, a vérszegénység, a gyermekeket tizedelő fertőző betegségek a túlzsúfolt városrészek sötét és nedves házaiban élők mindennapjainak tartozékává. De mire a Közmunkatanács 1929-ben megváltoztatta az építési szabályzatot, már késő volt: hiába, hogy ekkortól az utcafrontról csak 14 méter mélységben lehetett beépíteni a telkeket, hogy – így a tetszetős elmélet – a fogatolt házak között a telekbelsőkben parkosítható, nagyobb térségek alakuljanak ki, ebből már nem nagyon lett semmi.

Fischer József építész 1980-ban, a Budapest folyóirat hasábjain egyetlen olyan tömböt tudott említeni, ahol ez az elképzelés maradéktalanul megvalósult: az Újlipótvárosban, a Pannónia, Wallenberg, Tátra és Katona József utcák által közrefogott telekcsoporton. A legtöbb helyen azonban foghíjakon épültek fel ezek a modern, zárt lépcsőházas, komfortos lakóházak, így parányi udvaruk ugyanúgy tűzfalakra nézett, ahogy gangos elődeiké.

Mégis, a második világháború előtt láthatóan semmiféle népmozgalom nem indult annak érdekében, hogyha már Pesten alig vannak parkok, és a kommün után a proletárgyerekektől visszavették a Margitszigetet (majd csak 1949. március 31-én, az államosítással törlik el a szigeti belépőt), legalább a bérházudvarokat tegyék valamivel zöldebbé, élhetőbbé a tulajdonosok. Sőt, a gangok közötti örök félhomály zöldítése legfeljebb humoreszkek témája volt, mint a Tolnai Világlapja 1938-as cikkében, ahol Sz. Horváth János arról írt, hogyan akadályozták meg előbb a verebek, majd a szomszéd kisfiú húsvéti nyula, hogy retket, salátát, valamint árvácskát és muskátlit neveljen az „északról egy csupasz tűzfal, nyugatról két szomszédos palota világítóudvara” által határolt udvaron. Érzékletes leírása szerint a szőnyegporoló állvány és „két tüdővészes akácfacsemete” mellett egy „vasalódeszka szélességű” földsáv kínálkozott a kísérletezés terepéül.

A várost romba döntő ostrom azonban mintha egyszeriben láthatóvá tette volna az ijesztő növényhiányt is. Miután 1944–45 telén 67 ezer díszfa, 7300 fenyő és félmillió cserje mellett a pázsit 100 százaléka is elpusztult, a fővárosi kertészet célul tűzte ki a zöldterület megnégyszerezését. Ehhez 500 ezer négyzetmétert – különösképp a VI., VII. és VIII. kerületben – a beépített terület rovására, magyarán bontással szerettek volna megszerezni. Amire aztán csak ritka kivételként került sor, de az tény, hogy jó néhány háborús foghíj afféle bokros-növendékfás parkocskaként, sóderes gyermekjátszótérként szolgált évtizedeken át, míg végül újra be nem építették. Volt ilyen a Rákóczi út és a Múzeum körút sarkán, a Bajcsy-Zsilinszky út és a József Attila utca találkozásánál, a Kálvin és a Clark Ádám téren, és bontás árán keletkezett a Markusovszky tér is a Kinizsi utca mentén.

4 fotó

Mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy boldoggá tegye a pestieket, akik az újságokban és a televízióban nap mint nap látták, hogy a külvárosokban egyre-másra húzzák fel az új lakótelepeket, és a kockaházakat legott körbeültetik fákkal, bokrokkal, viruló virágcsoportokkal. Arról nem is beszélve, hogy gyors ütemben elkezdtek beépülni a budai lejtők is, az igazán szerencsések, no meg a tehetősek az ottani társasházakban leltek új otthonra.

Egyszóval nem lehet véletlen, hogy éppen a hetvenes években kezdtek el szaporodni a sajtóban azok a cikkek, amelyek a bérházudvarok barátságosabbá tételére, a sivárság zöld felületekkel való oldására adtak praktikus tanácsokat. A Delta című lapban például Fekete György Munkácsy-díjas belsőépítész mutatta be, hogy „még a legcsúnyább nagyvárosi ház legkisebb udvarának sem kell törvényszerűen sivárnak lennie. A házak alsó szintjének és az esetleges tűzfalaknak fehérre meszelésével összelopható annyi reflex-fény, amennyi a jól összeválogatott, dús lombozatú növényfajták neveléséhez kell. Valóságos oázis teremthető így a szürke kőrengetegben.”

4 fotó

Az ötletadó cikkek javasolták a télen lakásban gondozott növények kitelepítését nyaranta az udvarra; az erkélyek és teraszok virággal díszítését, de nem pusztán kulisszának, az utca felé, hanem úgy, hogy a növények kavalkádja „befelé is hasson”. Melegen ajánlották az előzetesen kijavított, lefestett tűzfalak befuttatását a fényhiányt jól tűrő borostyánnal vagy vadszőlővel, ahogy azt is, hogy senki se kísérletezzen gyepszőnyeg kialakításával egy ilyen udvaron, hanem érje be olyan zöld talajtakarókkal, mint az orbáncfű, a mahónia vagy a gólyaorr.

A kövek réseibe kétségbeesetten kapaszkodó, kevéske lombjukkal az ég felé nyújtózó akácok és bálványfák, amelyeket a Fortepan egyik fontos szerzője, Makovecz Benjámin is szép számmal örökített meg nyolcvanas évekbeli belpesti kószálásai során a régi bérházak udvarain, e szemléletváltásnak köszönhetően megtűrt útitársból kezdett szívesen látott vendéggé válni. A Magyar Nemzet cikkírója 1978-ban már örömmel újságolta, hogy a VII. kerületben négy év alatt 40 „házi parkot” sikerült kiépíteni az IKV, a Tanács és a Hazafias Népfront buzgalmának köszönhetően, és ezek közül 29-ben még a gyerekeknek is jutott egy ficak mászókával és hintával. Fischer József pedig egyenesen azt sürgette 1980-ban, hogy az illetékesek nyilvánítsák védetté a köztulajdon évtizedeit szerencsésen túlélt – jobbára lipótvárosi – udvarkerteket, nehogy valakinek eszébe jusson beépíteni azokat.

Ezekben az írásokban rendre visszatérő motívum volt a – korban értelemszerűen bérlőkből álló – lakóközösség, amelynek áldozatkészségére, közösségi szellemére, sőt mozgalmi hevületére számítottak a felsőbb szervek az udvarok élhetőbbé tétele érdekében. Talán azt remélte mindenki, idővel az összes háztömbbe kerül egy Tarjányi Ferenc. A kertészmérnök volt az, aki az Esti Hírlap 1979-es híradása szerint egymaga tartott karban az Erőmű utcában egy négyezer négyzetméteres, házak közötti parkot, ahol hatvanféle növényt gondozott. A miértet firtató kérdésre így válaszolt: „Lehangol a senyvedő növény látványa, mert hiszem, hogy a viruló fákkal, bokrokkal, virágokkal gazdagabb az életünk.”

Írta: N. Kósa Judit | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/belso-kertek-udvarok

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!

The post Gangok között egy talpalatnyi zöld – így varázsoltak kerteket a pesti bérházak udvaraira first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu