– Dani! Ki kell jönnöd onnan! Most!

A hőn vágyott csendet Simon ingerült hangja zavarta meg. Még mindig elviselhetőbb volt, mint a backstage rettenetes lármája, a technikusok és a munkások nyüzsgése, meg a fesztiválozók beszűrődő zaja. Délelőtt egészen jól bírta, de most, hogy a VIP-budi vécéülőkéjén ücsörgött, úgy érezte, az agya apró darabokra robban, ha ki kell innen mennie.

Rég a nagyszínpadon lenne a helye, a koncert két perc múlva kezdődik. Vagyis két perc múlva énekelnie kell. Az összes új dalt le kell játszani, az összeset. Azt a számot is.

Ez az egész annak a seggarcú influenszernek a hibája, állapította meg keserűen. „Nem lesz baj azzal a dallal?”, idézte fel a youtuber szavait. Mégis miféle baj lehetne? Nincs itt semmiféle baj, győzködte magát, s közben erősen szorította a halántékát. Épp csak elment a kedvem a zenészléttől, ennyi. Igazán semmiség.

– Dani, hogy rohadnál meg! Gyere ki, de azonnal! – Simon most már kiabált. – Mi a fene van veled? – kérdezte, hangyányit lejjebb véve a hangerőt.

Jól tette, gondolta Dani, ordibálással nem megy semmire. Semmivel nem megy semmire. Dani ugyanis holtbiztos volt benne, hogy ő ki nem megy a budiból az este folyamán, nincs az a pénz, nincs az a semmise.

Minden izma megfeszült, testén csatakosra izzadt a műanyag fellépőruha. A harminchat fokos kánikulában csuromvizes lett, patakokban folyt róla a víz, végig le a felkarján, a combján és a lábszárán.

Agygutát fogok kapni, emelte fel a fejét. Igyekezett sorra venni a menekülési útvonalakat, azonban látását elhomályosította a kicsapódó pára. Egyszerűen felállok és elfutok. Nem, inkább lassan megyek, emelt fővel. Egyszerűen kisétálok. És aztán meg sem állok külföldig. Mondjuk, Kanadáig. Igen, Kanadáig, az jó lesz! Ott kevés az ember és sok a hó. Szépen elzenélgetek, és keresek valami kétkezi munkát. Nem lesz itt semmi baj, nyugtatgatta magát.

Éppen nyitotta volna ki az ajtót, mikor egyszer csak meghallotta az anyja hangját.

– Danikám! Drágám! Ott vagy? – könyörgött a hang a budiajtóhoz tartott telefonvonal másik végéről.

Dani arca megrándult.

A tetves nénikédet Simon, te aljas állat, futott át rajta. Felhívtad anyát, te büdös görény?

– Simon telefonált. Mi a baj?

Dani fújtatott, majd felrántotta az ajtót, gyilkos pillantást vetett barátjára, és kitépte a kezéből a készüléket.

– Minden rendben, anya. Csak kicsit izgulok. Meg… elfáradtam…

Dani intett Simonnak, hogy takarodjon. Simon flegmán legyintett, aztán még hallatszott, ahogy próbálja feltartóztatni a kinti világot.

– Simon szerint már kint kellene lenned a színpadon, de te bezárkóztál valahova, és nem válaszolsz.

– Elfáradtam. Mondtam már, anya. Nem csinálom, a koncert elmarad.

– De hát az a sok rajongó és a barátaid, meg a zenészek… Mindenki téged vár! Velük mi lesz?

– Aj, anya. Nem is ismernek.

– Oké, persze. Kit érdekel, hogy ők mit akarnak! De veled mi lesz, Dani? Mi lesz ezután? Hogyan magyarázod meg nekik, mi történt?

– Majd azt mondom, hogy beteg lettem – és úgy érezte, ez igaz is. Belül volt beteg, a lelke mélyén.

– De igazából nincs semmi bajod, ugye? – akadt el az anyja hangja.

– Dehogyis, anya! Ne aggódj, nem vagyok beteg, minden rendben – vágta rá gyorsan, végül is nem hazudott túl nagyot. Igaz, hogy Jenő emléke mindenhová üldözte, nem tudott aludni, és most már a munkáját sem volt képes elvégezni. Mégis, a teste egész jól működött, nem volt vele gond a szó szoros értelmében. A lelki nehézségeiről pedig nyilván nem fog beszélni az anyjának, kizárt dolog, hogy halálra rémítse velük.

Az anyja nagyot sóhajtott a vonal végén. Jól van, tehát megnyugodott, hunyta le a szemét Dani.

– Akkor mi a baj?

– Nem tudom. Nem tudom megcsinálni. Úgy tűnik, gyenge vagyok ehhez.

– Te? Gyenge? – nevetett fel óvatosan az anyja. – Na ne szórakozz velem, kisfiam. Te vagy messze földön a legerősebb ember, akit ismerek. Egészen fiatalon vágtál neki a nagyvilágnak, felmentél Pestre egy váltás ruhával, semmi pénzzel, diploma nélkül. És most nézd meg, hova jutottál! Egy egész ország imád! Dani, hiszen ezt mind te csináltad! Egyes-egyedül!

– Nem egyedül – jelent meg Dani előtt Simon arca –, és azonkívül szerencsém is volt.

– Miért vagy ilyen kemény magadhoz? – kérdezte az anyja olyan gondterhelt hangon, hogy Daninak elakadt tőle a lélegzete.

Nem az önsajnálattól nem kapott levegőt, hanem attól, hogy éppen annak a lénynek okoz fájdalmat, aki a legfontosabb a számára.

Hosszú csend állt be közöttük. A nyomás lassan akkorára nőtt Daniban, hogy áttörte a fáradtság és félelem védőfalát.

– Jól van. Végigcsinálom, anya. Teérted. Meg a srácokért.

– Biztos örülne…

Dani ismét lehunyta a szemét, összeráncolta a szemöldökét. Az anyja tudta, kire gondol, ez aztán Dani számára is valóságosabbá tette az egészet. Szíve hasogatott, de minden más része ellazult. Így már menni fog az a szám is.

– Kösz, anya – egyenesítette ki izzadtságtól csatakos testét.

– Szeretlek.

Tíz perccel később Dani vett egy nagy levegőt, és kilépett a színpadra, több ezer ember őrült sikítozásának kellős közepébe. Nem ismertek engem, azt sem tudjátok, kit éljeneztek, visszhangzott Dani fejében. Aztán szétáradt benne a jól ismert adrenalinlöket és úgy tűnt, minden rendben lesz.

És egészen a koncert végéig rendben is volt.

Mikor elsőre meglátta az asztaltársaságot, önkéntelenül is grimaszolnia kellett. Többüket ismerte futólag, de legalább is a médiából. Volt köztük azonban néhány, Dani számára teljesen ismeretlen ember, ők viselték a legdrágább és egyben legszolidabb ruhákat, arcukon a társadalmi elit felsőbbrendű arckifejezése ült. Ez volt az a kör, ahová Dani popsztárként sem nyerhetett bebocsátást, lett légyen bármennyi pénze és rajongója. Oda kapcsolatok kellettek, rang, értelmiségi felmenők.

„Networking, Danikám, net-wor-king”, szokta mondani Szabi elnyújtva a szavakat, és Dani tudta, hogy a menedzserének igaza van. A kapcsolatépítés fontos, különösen az ő szakmájában, bármennyire viszolyog is tőle. Az asztalnál drága pezsgő került a poharakba, fehér port terítettek. A menedzsere integetni kezdett, így végül Dani rávette magát, és odalépett hozzájuk.

A koncertvégi óriási ováció és a siker mámora, különösen amiért átverekedte magát a pokoli kezdésen, egyelőre fenntartotta a jókedvét. Így ezek az elit arcok sem tűntek annyira gáznak, pláne, hogy egy gyönyörű, kék szemű afro lány is ült közöttük. Dani elfoglalt mellette egy üresen álló széket.

Még több por került elő, Dani pedig tulajdonképpen igencsak kedvelte a hatását. Miért is ne kedvelné? Rákattanni úgysem fog, gondolta, mégis mi baj lehetne belőle. Beszállt a körbe, a lány közben csábos ajkait mosolyra húzva, okos szemmel méregette őt.

Simon távolabb ült egy másik asztalnál, a zenészek társaságában. Az ő tekintete bezzeg jóval kevésbé volt igéző. Mi baja van? Talán ő nem szokott kokózni néha? Jó lesz, tesó, intett felé.

Simon elfordult, Dani így teljes figyelmét a mellette ülő, fűszeres illatú gyönyörűségnek szentelhette. A lány sokkal dögösebb volt Katánál. Dani addigra megszabadult a csatakosra izzadt ruháitól, frissen, euforikus hangulatban érintette karját a lány selymes bőréhez.

Zseniális hangtechnika, elég jól kiénekelt dalok, őszinte érzések és őrjöngő rajongók. Most pedig itt ül mellette az egyik legérzékibb lány, akit valaha látott. Mi kell még?

Az észak-alföldi gyerekkor, Jenő és Kata mind-mind távoli emlékek csupán, a kokó viszont ott volt előtte egy karnyújtásnyira.

(…)

– Úgy tűnik, te más véleményen vagy.

– Nekem csak a tököm kivan az elképzeléssel, miszerint szenvednem kell ahhoz, hogy alkossak. Én nem akarok szenvedni – kortyolt a teából Dani.

Ahogy a folyadék végigcirógatta testét-lelkét, úgy érezte, ebben egészen biztosan igaza is van. – Kell, hogy legyen valami módja annak, hogy ne őrülj bele az alkotói folyamatba. Valószínűleg az egész azzal kezdődik, hogy valahogy kurvára nem kellene beleőrülni magába az életbe sem.

Mirjam átható tekintettel figyelte őt, le nem véve róla azt a dzsungelzöld szemét.

– Nekem úgy tűnik, itt elég jól vannak az emberek – szólalt meg újra Dani.

– Gondolod, hogy itt nincs szenvedés?

– Nem tudom. Van?

Mirjam válasz helyett felállt, és egy újságot emelt le a komód tetejéről. Dani elé dobta.

– Kösz szépen, de pár nap nem volt elég arra, hogy megtanuljak izlandiul.

– Arra pár hónap sem elég.

Mirjam az egyik cikkre bökött. A lap tetején három egyházi személynek tűnő alak volt látható egy pulpitusnál. Sajtótájékoztató-féleséget tarthattak, legalábbis Daninak ez volt a benyomása. Egy kukkot sem értett a szövegből, de a fotó baljós érzést árasztott.

– Salka lefordította a lényeget. A miniszterelnök vizsgálatot rendelt el, hogy feltárják, hány gyereket bántalmaztak az izlandi bentlakásos otthonokban. Az apropója ez az egyházi botrány volt – mutatott a képen látható papokra Mirjam –, az egyik bíboros vagy micsoda, kisfiúkat molesztált. Fogalmam sincs, hogy mi a hivatalos neve ezeknek a drágalátos uraságoknak – fintorgott.

Dani elmosolyodott Mirjam arckifejezésén, majd hitetlenkedve kérdezte:

– Gyerekek molesztálása? Itt?

– Jaj, Dani, te hol élsz?

– Magyarországon. Ott még hagyján, hogy ilyen megtörténhet, na de itt? Otthon nem lep meg, amikor ilyen botrányoktól hangos a média. De nem gondoltam volna, hogy itt is történhet ilyesmi.

– Épp csak egy csomó gyerekkel.

– De ez egy sokkal fejlettebb, gazdagabb ország.

– Az emberi gonoszság nem GDP-függő, ahogy a mindent átható patriarchátus rendszere sem.

– Jó-jó. Figyi, nem beszélhetnénk valami vidámabb dologról? – húzta fel Dani a szemöldökét, miközben próbált könnyed képet vágni.

– Te kezdted az elmebaj témát – csücsörített a szájával Mirjam.

Elbűvölő volt, Dani csendben figyelte a lány arcának rezdüléseit.

– Ez a valóság, Dani. Folyamatosan történik körülöttünk. Nők bántalmazása, gyerekek ellen elkövetett szexuális erőszak – nézett a szemébe a lány. – Lehet, hogy a közvetlen közeledben is van ilyen, csak épp észre sem veszed. Mert úgy könnyebb.

Dani tekintete a papokra vetődött. Gyomortájék felől érkező, kellemetlen érzés futott végig a törzsén, olyan volt, mint a visszatérő rémálmok után.

– Te aztán tudsz hangulatot teremteni – próbálta elhessegetni a témát.

– Jaja, ahhoz nagyon értek.

– Kicsit olyan vagy, mint Wednesday az Addams Familyből. Ismered?

Mirjam felnevetett, mire Dani is megkönnyebbült. Tekintete újra megpihent Mirjam arcán, aki pirospozsgás mosollyal nézett vissza rá. Gyönyörű lány volt és nem csak sírás közben.

– Wednesdaynek mondjuk nincs akkora tetoválás a hátán – vigyorgott Dani –, pláne nem egy ekkora bálna.

– Honnan tudod?

– A filmben nincs neki.

– A valóságban talán igen.

– Nem valószínű. Neked hogy került oda?

– Mondjuk úgy, hogy rávarrattam?

– Nem mondod?

– De mondom.

– Allright. Tehát nem akarsz beszélni róla.

– Nem igazán.

Dani bólintott, és ivott még egy kortyot a teából. Ha nem, hát nem.

– Az anyám gyakran mesélt nekem róluk. A bálnákról. De anyámat pláne hagyjuk.

Mirjam is ivott egy kortyot a teájából, Dani érdeklődve figyelte.

– Ezekről a békés óceáni teremtményekről viszont szívesen mesélek. Tudod például, hogy mennyit ér egy cethal élete?

– Ööö, sokat?

– Piszok sokat, mert rengeteget tesznek az éghajlatváltozás ellen.

– Azt meg hogy?

– Amikor egy ilyen állat elpusztul, szenet köt meg a tengerfenékre süllyedve, ami így nem jut vissza az atmoszférába. Ezenkívül az ürüléke planktonokat táplál, melyek a szén-dioxid-felvétel négy amazonasnyi munkamennyiségét végzik.

Mirjam láthatóan izgalomba jött a témától, úgy tűnt, elképesztően fontos neki ez az egész bálnavédelem dolog. Dani tovább akarta kérdezgetni, de csak a következő hülyeség jutott az eszébe:

– Tehát azzal segít, hogy eszik, kakál és meghal? – összegezte.

– Igen – kuncogott Mirjam. – Pontosabban azzal, hogy él.

– Nem lehet valahogy pénzben is kifejezni, hogy mennyit ér pontosan?

– Dehogyisnem! Egy bálna ezerötszáz fa karbon-semlegesítő munkáját látja el, ez piaci értékét tekintve kétszázmillió dollárt jelent!

– Kétszázmillió? Egy darab bálnáért? Az szép – ámult el Dani.

– Az egészben az a hihetetlen, hogy ha ilyen sokat érnek, akkor miért nem vigyázunk rájuk jobban?

– Nem vigyázunk?

– Hát nem. Rengeteg kárt okozunk nekik a tengeri szállítmányozással: a hajómotorzajjal és az ütközésekkel. Aztán ott vannak még az olajfúró kutak, a szonárradar, meg persze a bálnavadászat.

Daninak vibrált az agya az elhangzottaktól, a felét nem értette annak, amit Mirjam beszélt.

– Inkább dobjuk a témát, csak lehoz az életről – mondta Mirjam.

– Kétszázmillió dollár nem kis pénz. És ez azt jelenti, hogy tényleg ennyit ér egy bálna élete? Ha megölök egyet, csak fizetek kétszázmilliót és kész, az ügy letudva? – hangsúlyozta döbbenetét Dani.

Mirjam tekintete ellágyult.

– Ugye mennyire abszurd értelmezés? Mert hát akkor így van ez az emberélettel is? Meghatározhatjuk, mennyit ér? Mégis ki határozhatja meg és mi alapján?

Dani bólintott, és eszébe jutott Jenő, meg a többi szabolcsi srác. Ha úgy alakulna, az ő életükért vajon adna bárki bármit is?

Egy darabig még ültek egymás mellett szótlanul, aztán Dani törte meg a csendet.

– Megmutatod a szobád? – kérdezte, és felhörpintette az utolsó korty teát.

Mirjam arca mintha megnyúlt volna kicsit, de végül bólintott, felállt, Dani pedig követte a szűk folyosón át, az apró ház egy még apróbb szobájába. Abban éppen hogy egy ágy és egy szekrény fért csak el, nem volt benne külön ülőalkalmatosság.

Először Mirjam nyúlt végig a sárga pokróccal fedett matracon, aztán Dani is leült mellé az ágy szélére.

– Nagyon elfáradtam. És iszonyú hálás vagyok neked – szólalt meg Mirjam, tekintetét a plafonra szegezve.

– Hálás? – Dani a magas ablakon keresztül próbálta megállapítani, hogy mit is lát pontosan. Úgy sejtette, a ház ezen része félig a földbe van süllyesztve.

– Hát, tudod, a bálna miatt. Hogy hittél nekem, és folytattad az éneklést.

– Amúgy is visszajött volna.

– Nem, nem hiszem – fordult hasra Mirjam.

Arca a párnába fúródott, hasra fordulás közben a pólója félrecsúszott, és majdnem teljes terjedelmében láthatóvá vált a hátára tetovált bálna.

Abban a pillanatban Daniban sehol nem volt már a korábbi hónapok sok-sok nehéz érzése, csak a kecses, erős női hát volt, rajta az izmok mentén tekeredő cettel. A hosszú, széles uszonyok bekígyózták Mirjam felsőtestét, az állat vízből kiugró, csavarodó törzse bámulatos látványt nyújtott.

Dani nagyot nyelt. Mutatóujja önálló életre kelt, közelíteni kezdett az egyik mellúszó felé. Mikor már csak egy leheletnyi távolság maradt közte és Mirjam íves dereka között, megtorpant. A vágy húzó hatása azonban olyan erős volt, hogy képtelen volt leállni, s alig-alig érezhetően, de végül megérintette Mirjam hátát.

A lány megborzongott, de nem szólt semmit.

– Nem baj? – kérdezte Dani halkan.

Mirjam lassan nemet intett a fejével, de a párnából továbbra sem nézett fel. Dani ujja megindult felfelé, az egyik oldalsó uszony vonalát követve; Mirjam csupa libabőr lett mindenütt. Dani jóleső békét és magabiztosságot érzett, lassan még feljebb mozdította az ujját, mire a lány ismét megremegett. Picit továbbhaladt, mire Mirjam remegése állandósult, ritmikus ütemet vett fel.

Dani érezte, hogy égni kezd a medencéje, férfiassága határozott erővel tolta el magától a nadrágot. Orrcimpái kitágultak, figyelmeztetnie kellett magát, hogy lassan fújja ki a levegőt. Mirjam testére koncentrált, a borzongások ritmusát figyelte, az anyajegyeket és izmokat, ahogy vele együtt mozdulnak. A bálna vonalait, uszonyai és törzse ringatózását. Mintha az óceán áramlatai ringatták volna, a lány valószerűtlenül szép látványt nyújtott. Dani úgy érezte, megőrül, ha nem ránthatja fel és teheti magáévá. Méghozzá azonnal.

Ijjas Flóra: Bálnák közt, veled

Gingko Kiadó, 2025

The post Tökéletes női hátra tetovált bálna – ez az, amitől egy rocksztár is megszédül first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu