Éjfél elmúlt, fél egykor átzörgött a Szabadság hídon az utolsó villamos.

A pesti oldalon rendőrautó áll keresztbe az úton, itt, Budán közteres Skoda akasztja a forgalmat, a járdákat piros-fehér műanyagbóják torlaszolják – vak is látja, hogy lezárva a híd; ettől még persze átsurrannak fifikás gyalogosok és fürge bringások, de hát demokrácia van, hadd surranjanak.

A blokk oka: hídmosás.

Míg dolgoznak a gépek, a csapat főnökével, Nagy József közterületi ellenőrrel vesszük végig a munkamenetet, illetve csak vennénk, mert ötvenes biciklista áll meg előttünk, trendi és dühös értelmiségi, nem teljesen szomjas, tekintete márkás szemüvegen keresztül nyársal, feneke alatt menő kerékpár, s köszönés helyett azzal kezdi, hogy: „Ti fröcsköltetek le?!”

Józsi mosolyogva, a napszaknak megfelelően üdvözli a polgárt, majd udvariasan közli, hogy mosás zajlik. „Vizes lett a nadrágom”– ekképpen szakítja félbe a tájékoztatást a bringás.

Józsi mosolya letörölhetetlen: „Uram, végtelenül sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztunk. Ha úgy véli, mi hibáztunk, tehet feljelentést.”

Nézi Józsit a fickó, tán azon pörög az agy, hogy „ütni vagy nem ütni”, ám végül nyeregbe pattan a sportember, s tekertében a már begyakorolt stílusában még visszaszól a válla felett. De Józsi csak illedelmesen szól:

„Szép estét önnek is.”

Józsi rutinos várostakarító, meséli, naponta old meg ilyes „kommunikációs szituációkat”.

Negyvenkét éves, autóvillamossági szakközépben érettségizett, aztán rendezvényszervezett, koncertekre fuvarozta a fellépőket, majd teherautósofőrnek állt, ott nyolc évet húzott le, végül 2011-ben kötött ki a főváros köztisztasági cégénél, a mai Budapesti Közművek FKF Köztisztasági Divíziójánál. Forgalomirányító lett az úgynevezett „kézioperatív szolgálatnál” – ne tévesszen meg minket az eufemizáló elnevezés, manapság a portás titulusa building manager, a takarítónő magyarul is cleaning lady, esetünkben a „kézi operatív” azt jelenti, hogy a kollégák nem géppel, hanem a két kezükkel pucolják el a dzsuvát, amit mi, városlakók hagyunk magunk után.

Szóval Józsi lett az, aki irányította a kézi operatív munkatársakat, menetleveleket írt, adminisztrált. Pár hónap után kiemelték ellenőrnek, azt csinálja ma is; a meló abból áll, hogy uszkve tízfős csapattal, állandó éjszakai műszakban járja Budapestet: tavasszal és ősszel elsősorban takarítanak, alul- és felüljárót, lépcsőt, utat, járdát, hidat, tömegközlekedési megállókat és végállomásokat, télen főleg síkosságmentesítenek, havat tolnak el, nyáron síneket, aszfaltot hűtenek locsolókocsikkal. Évszaktól függetlenül övék a terep, ha csőtörés, baleset, emeletről mélybeugrós öngyilkosság után kell eltüntetni törmeléket, üvegszilánkot, kiömlött olajat, vért, miegymást.

Ma hidaznak.

A főváros hídjai évente kétszer fürdenek, ez most mind közül a legkedvesebb éjszaka, a legkedvesebb híd: a Szabadság híd.

Füllenthetnék, hogy azért ez a libling, mert oly letisztult és méltóságteljes, oly elegánsan fut ki a Közgáz hóna alól, át a hömpölygő folyam fölött, kecsesen domborítva hátát, aztán egyenest neki a hegynek, ahol dél felé a Gellért fürdőnek, északon meg a Sziklatemplomnak nyújt kezet. De az élet nem novella, prózai az igazság: „Ez a legegyszerűbben mosható, leghaladósabb budapesti híd. Ellentétben, mondjuk, a Lánchíddal, ahol pár lépésenként kell átadogatni a vasszerkezeten a nagynyomású mosópisztolyt, sose érsz a végére. Ráadásul ott meg vagyunk átkozva, az utóbbi három évben, vagyis hat egymást követő alkalommal mindig esőben mostunk.”

A ma éjjeli menetrend a következő: éjfélre letudták a rakparti lépcsők tisztítását, aztán fél egykor zárás, majd két locsolókocsi gurult végig portalanítva a flasztert, visszafelé a mosólécet leengedve a sínekből verették ki a lerakódásokat, ezt követően három kisautó nagynyomású vízpermettel borotválta a vasszerkezetet (valamint hidratálta a bójanegligáló bringás lábszárát), végül következett a járdamosás és az útszéli folyókák rácsán fennakadt szemét söprése „önfelszedő” géppel.

Hajnal négyre patyolat a híd, jöhet a nép.

A komplett akció során tíz köbméter, vagyis tízezer liter víz fogy.

Ennek egyharmadát a nagynyomású gépek emésztik el, komoly szerkezetek, ha a kezelők maximumra állítanák a teljesítményt, száztíz bar nyomáson préselnének százhúsz fokos vízgőzt, az simán lekapná még a festéket is, de itt lényegében lazsálhat a masina: szerény négy bar negyven fokon, ennyit kíván a hídtisztítás.

A víz kétharmadát a hétköbméteres, többfunkciós locsolókocsik használják el – az egyiken Kollár István a kapitány.

Pisti jó fazon, perzsaszakáll, tüsihaj, apró copf, „arra utalok vele, hogy volt közöm különféle harcművészetekhez, amiben a mozgás öröme mellett a dolog erkölcsisége, az ember ember iránti tisztelete vonzott”. Pisti most múlt ötven, imádja a feleségét, rajongja a gyerekeit, és hát van még egy szerelme: a Mercedes márkájú locsolókocsi, amit sok éve hajt. Karokat húzgál, gombokat nyomogat, tekerőket tekerget, szinte simogatja őket, és közben oly gyöngéd lírában mesél vasról, plasztikról, keféről és vízsugárról, pláne a járdamosó adapterről, amivel képes átnyúlni a parkoló autók fölött, mintha a nászéjszakáját idézné fel.

Pisti nem locsol, fenét, hanem: „Lekergetem a port az útról.”

Csepeli gimiben érettségizett, „aztán csináltam, amit az élet elém tolt”. Volt árufeltöltő, „fusiztam temetkezési vállalkozónál, ja, szállítottam a holttesteket a kórházakból a temetőkbe, azt is meg kell csinálja valaki”, takarított csatornát, targoncázott tüzépen, rakkolt építkezésen, közben kitanult ácsnak és villanyszerelőnek, „mindkettőről papírom van”.

Tizenhét éve kötött ki a várostakarítóknál, és lépett oldhatatlan frigyre a locsolóautóval.

A volán mögött is szamurájerkölcs vezeti. A városban locsolva nemcsak a gyalogosokra, hanem a kocsikra is vigyáz. Ha gumicserével szerencsétlenkedő kocaautóst lát, félreáll, segít. Balesetnél, haváriánál ugrik. „Sikoltozva rohant egy asszony a Keletinél, két férfi üldözte, hát, odatettem magam.” A minap az éjszakában kiszúrt egy az autója kormányára boruló férfit. Bekopogott, semmi, rányitotta az ajtót, kiderült, rosszul lett a sofőr. „Hívtam a mentőt, míg kiért, magához térítettem a srácot, aztán szabályosan átadtam a szakszemélyzetnek, az esetről fényképet készítettem, itt a telefonomon.”

Tavaly nyáron egy égő személyautót mentett meg, már amennyire azt még menteni lehetett.

Kánikula, este hét óra, látom, dől a füst a motorházából. Mire kiugrottam, lángolt. Belefújtam a poroltóm teljes tartalmát, aztán adtam neki a locsolókocsival is. Híre ment a dolognak, kitüntetést kaptam. Bevallom, jólesett. Ritka, hogy becsülik, egyáltalán észreveszik, mit tesz le az asztalra az ember.

Szereti a munkáját. „Annyi értelmetlen meló van a világban! Kiváltság, hogy én olyannal tölthetem az időmet, ami hozzátesz mindannyiunk életéhez. Oda megyünk, ahol kosz van, és amikor eljövünk, tisztaságot hagyunk magunk után. Ez jó és helyes dolog. Szeretek a részese lenni.”

Paizs GáborA másik locsolókocsi ura Paizs Gábor, öregharcos, huszonnégy éve szolgál a cégnél, neki látótávolság a nyugdíj, mi tagadás, várja.

Rendes rokker, nincs annyi évtized, mi kilopná füléből a karikát.

Most is szól a zene a fedélzeten, igaz, nem Edda, mint annak idején, hanem „csak” Enya, de végülis a „sail away, sail away, sail away” jobban passzol a Dunához, mint a „tudom, hogy elhagyom a várost”.

Gábor apja vasutas volt, a fiú túl akarta nőni az öreget, dieselmozdonyvezetőnek vágyott, kitanulta a géplakatos szakmát, de nem jött össze az álom, nem vette föl a vasút, hát karbantartónak állt, onnan sofőrnek ment, Roburt hajtott, aki ült olyanban, tudja, mi az az autentikus kelet-német érzés, az Ostdeutsches Feeling; aztán anyagbeszerző volt, majd tíz éven át levélkihordó postás Budafokon, míg végre 2001-ben ő is itt landolt.

Délutános műszakot vitt sokáig, de a csúcsforgalom és a városi autósagresszió megrágta az idegeit, így aztán öt éve átkérte magát az éjszakába.

Itt most ideális neki.

A munkával nincs baja:

Amennyit a gép bír, megcsinálom. Többet meg nem lehet.

Közel a mai fájront, beparkol Gábor a Gellértszálloda előtti tűzcsaphoz, telitölti a víztartályt – holnap is lesz éjszaka.

Letusolt a híd, lepörgött a műszak, szárad a járda, csillog a vas, csomagol a csapat.

Nagy Józsi oldja a zárást; bringásunk már alighanem édesen alszik, lábikrája átmelegedett a paplan alatt, reggelre alighanem már a farmergatyája is szégyelli a buta attakot, a gazdája meg mosolyog az egészen, s ha visszatekerhetne az időben, arra cserélné az obszcén mondatot, hogy „ja, bocs, én voltam a hülye, jó munkát, srácok, köszi mindannyiunk nevében”.

Itt, a hídlábnál viszont odébb még a pirkadat, az átnyújtózkodó tegnap épp véget ért, a ma meg még épp nem kezdődött el; se autó, se villamos, se ember, viszont végre hallani, ahogy odalent csöndesen, megállíthatatlanul vonul a folyó – és tudomást sem vesz a füstöt fújó, tűsarkún botladozó nőről és hipszter pasijáról, kiket idesodort a hajnal.

Szótlan a pár, aztán csak megszólal a fickó: „Bea, megfulladok tőled!”

Bea néma marad, mélán átnéz a túlpartra.

S a járdára pöcköli a szikrázó csikket.

The post Szamurájerkölcs és rokkerlélek megfér együtt a legkedvesebb éjszakára a legkedvesebb budapesti hídon first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu