Egy báró ifjabbik fia, Gordon Wharton elhatározta, hogy fényűző életet fog élni. Bár sajnálatos módon nem volt pénze, ötletekben szerencsére kifogyhatatlannak bizonyult. Kezdetben különböző találmányokkal próbálkozott, többek között egy olyan eszközt tervezett, ami „eloltja a tüzeket”, majd elsüllyedt kincsek felkutatására indult.

1679-ben parlamenti képviselővé választották, de politikai karrierje csakhamar zátonyra futott egy lázító beszéde miatt, amelyben azt állította, hogy a jövendőbeli angol király, II. Jakab „valamennyiünket el akar pusztítani”. Ezt követően megpróbálkozott egy vakond még dobogó szívének elfogyasztásával is, a közvélemény ugyanis azt tartotta, hogy ily módon lehet a jövőbe látás képességének birtokába jutni, és ő abban reménykedett, hogy ezután majd rámosolyog a kártyaasztalnál a szerencse. De jó ideig semmi nem jött be neki.

Wharton 1683-ra kétségbeejtő helyzetbe jutott. Egy napon betért az egyik lepukkant csehóba a londoni Covent Garden „nyomorúságos sikátorában”. Az ott tanyázó szedett-vedett vendégseregben időzött éppen az ötvenes éveiben járó, elszegényedett „tudákos asszonyság”, Mary Parish is. Wharton olyan hatékony varázserőre áhítozott, ami végre biztosítja számára Fortuna kegyét, varázserő helyett azonban üzlettársra talált. A hölgy az elkövetkezendő több mint 20 évben hasznos tanácsokat adott Whartonnak, varázstárgyakkal látta el, és kincsvadászatra küldte, majd bevallása szerint 106 gyermeket szült Whartonnak, bár csak egy vagy kettő érte meg közülük a felnőttkort.

Talán a legmegdöbbentőbb a szellemvilággal ápolt kapcsolatuk volt. Parish megígérte, hogy bemutatja Whartont a tündérkirálynőnek, de mikor összejött volna a találkozó, mindig akadt valami probléma: volt, hogy az utat elöntötte a víz, vagy a királynő éppen menstruált, majd az egyik tündérherceg megpróbálta csokoládéval megmérgezni. Whartonnak Parish angyali tanácsadóival sem sikerült találkoznia, pedig még a haját is leborotválták álmában, hogy nemesebbnek tűnjön a homloka.

Mindezek ellenére Wharton 1687-re megtanult kommunikálni a felsőbb hatalmakkal. Az „Úr hangja” vezérelte, miközben szerencsejátékot játszott, és biztosította arról is, hogy legalább 500 nőt fog kielégíteni, többek között II. Jakab feleségét, Modenai Máriát. Ez ugyan nem jött össze, de Whartont idővel kegyébe fogadta a szerencse: újból visszatért a politikába és 1697–1699-ben az Admiralitás egyik királyi biztosa, lord commissioner lett.

A szellemvilág

Parish és Wharton története betekintést nyújt a jövendőmondók színpompás világába. Mindketten figyelemreméltó képességekkel rendelkeztek, bár az isteni hatalomban és a szellemek létezésében való hitük a kora újkori Angliában általánosnak volt mondható. Asztrológusok fürkészték a csillagokat, hogy felfedjék, mit hoz a jövő, a „tudákosok” számos szolgáltatást nyújtottak, például megtalálták az elveszett dolgokat, gyógyítottak, levették a boszorkányok átkát és leleplezték a tolvajokat. Tudákosoknak (cunning) nevezték őket az angolszász cunnan („tudni”) szó alapján. Jövendőmondók hada olvasott tenyérből vagy a hagyományokat követve a természeti jelenségekből, a jóslással kapcsolatos különböző praktikák az élet kiszámíthatatlan volta feletti kontroll illúzióját biztosították.

A jövendőmondás legelterjedtebb elméleti módszere az asztrológia volt, asztrológiai jóslatok az olcsó almanachokban is megjelentek, de a jövendőmondók szívesen elkészítették bárki személyre szabott horoszkópját is. William Lillynek, aki a 17. század közepén Londonban űzte a mesterségét, közel kétezer kliense volt évente, ellopott tárgyak nyomára jutott, jövedelmező karrierlehetőségeket tárt fel, és számos cselédlánynak súgta meg, hogy az udvarlóik megkérik-e majd a kezüket. Azonban nem mindenki értékelte Lilly tudományát. Egy 1650-ben kelt névtelen levélben figyelmeztették Lillyt, hogy tolvajvádjai miatt egyszer „fenségesen elpáholják”. Lillyt az egész országban ismerték, és befolyása a politikai és katonai körökig is elért, amikor az angol polgárháborúban a későbbi lordprotektor, Oliver Cromwell serege Skóciába tartott, az egyik katona állítólag megnézte Lilly almanachját, majd odaszólt a többieknek:

No, hallgassátok, mit mond Lilly: győzelmet ígér erre a hónapra; harcra fel, bátor fiúk!

Míg az asztrológusok az égitestek mozgását figyelték, a tenyérjósok a földi testekét. A tenyérjóslással leginkább az utazó „egyiptomiak” vagy „cigányok” foglalkoztak, akik vagy házról házra járva, vagy a vásárokon ajánlgatták a szolgálataikat. Egy 1673-ban megjelent, kritikus hangú nyomtatvány szerint a „cigányok” egyiptomi eredetűeknek mondják magukat, és festik az ábrázatukat, hogy a jóslás művészetéről híres, „ősi fekete mágusokat” idézzék fel. 1608-ban Thomas Dekker színműíró és neves utazó tolvajoknak nevezte a jövendőmondókat.

Felföldi látnokok

Az állatok viselkedését megfigyelve is jövendöltek, a baglyok, a macskák, a kutyák, a hollók, a szarkák, a sasok és a tücskök mind a halál hírhozói lehettek. 1525-ben a kenti Joan Mores azért került bíróság elé, mert a békák kuruttyolásából jósolt. Még az elhullott állatok csontjait is okkult jelentéssel ruházták fel. Robert Kirk lelkész az 1690-es években írta, hogy a skót felföldi látnokok a bárány lapockacsontjából meg tudták mondani, hogy a tulajdonosa gazdag volt-e, és hogy a gazdag rokonai közül meghal-e valaki, vagy elpusztulnak-e a jószágai, valamint „paráználkodtak-e” a házában.

Mindezek hátterében az a hiedelem állt, hogyha Isten teremtette a természet világát, és mi gondosan vizsgáljuk Isten művét, akkor az elméletileg lehetőséget teremt arra, hogy bepillantsunk a világegyetem rejtett működésébe. De azok számára, akik nem voltak kellőképp türelmesek, vagy éppenséggel nem akadt a kezük ügyébe birkacsont, szintén adott volt a lehetőség, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljenek a felsőbb hatalmakkal. A véletlenen alapuló – a „ki húzza a rövidebbet” bothúzás, kockavetés, kártyavetés, bibliai idézetek véletlenszerű kiválasztásával történő –

jóslás a hitük szerint azért működött, mert maga Isten rendelte el a dolgok végkimenetelét.

Népszerű falusi módszer volt a szita és olló segítségével történő jövendölés, ennek során a rostába beleszúrták az ollót, megkértek két leányt, hogy a kisujjukkal tartsák fel a rostába szúrt ollót, és mondják ki: „Szent Péterre és Szent Pálra, (a gyanúsított) lopta el a (holmit)”, és ezt minden gyanúsított nevével megismételték. Úgy hitték, hogy amikor elhangzik a tolvaj neve, a rosta elfordul. 1589-ben az essexi Wilcockes úrhölgy állítólag ezt a módszert használta az ellopott tárgyak megtalálására, és így mondta meg a születendő gyermekek nemét.

Nem csupán Mary Parish kérte a láthatatlan szellemek segítségét. Az 1630-as években a rendőrök megdorgálták a csavargó életmódot folytató Harry Lloydot jövendőmondás, tenyérjóslás és a „gonosz szellemekkel való éjszakai cimborálás” vétsége miatt. Lloyd elismerte, hogy minden kedden és csütörtökön találkozott a tündérekkel, de hozzátette: csupán azért, mert szerette volna gazdaggá tenni a szomszédait. Sarah Skelhorn, aki a 17. század első felében Londonban és Dorsetben lakott, a jóslás diszkrétebb módját választotta: kristálygömbben megjelenő angyaloknak tette fel a kérdéseket. Olyan sikeresen bűvölte el a másvilági tanácsadóit, hogy azok állítólag folyton követték őt, háza minden helyiségében megjelentek, míg az asszonynak elege nem lett belőlük.

Bűnös és botrányos

Bár a jövendőmondás módszertana részben a keresztény teológiára épült, ez rendszerint nem hatotta meg az egyházi hatóságokat, a 16. századi reformációt követően számos vallási és mágikus praktikát babonának vagy ördögtől valónak ítéltek. 1702-ben Lady Janet Blairt az egyház megdorgálta, mert a rosta és olló módszerét használta jóslásra. Az asszonynak nyilvánosan bocsánatot kellett kérnie, mert „felettébb bűnös és botrányos praktikát űzött.”

A jövendőmondókat csalás miatt bíróság elé is lehetett citálni. Margaret Snellinget 1636-ban fogták perbe Devonban „a király alattvalóinak jövendőmondás és félrevezetés általi megtévesztése és hazugságban tartása” miatt. A bíróság elrendelte, hogy nyilvánosan korbácsolják meg és állítsák pellengérre a következő piacnapon. A vándor jövendőmondók ellen gyakran csavargásért indítottak bűnvádi eljárást. 1530-ban az „egyiptomiak” a törvény célkeresztjébe kerültek, és száműzték őket az országból (többek között) a tenyérjóslás „furmányos módon” való alkalmazása miatt.

A jövendőmondókat gyakran komolyabb bűnökkel is megvádolták. Az 1530-as évek elején az oxfordi Richard Jonest felségárulással vádolták, mivel állítólag megjósolta az uralkodó halálát. A londoni Towerbe zárták, ahonnan Richard két könyörgő levelet írt az ismert államférfinak, VIII. Henrik főtisztviselőjének, Thomas Cromwellnek. Azt állította, hogy

soha nem képzeltem el sem férfi, sem asszony halálát, úgy könyörüljön meg az Úr a lelkemen,

és nagy merészen felajánlotta, amennyiben visszanyeri a szabadságát, elkészíti Cromwellnek a bölcsek kövét. Végül szabadon engedték, méghozzá úgy tűnik: anélkül, hogy közönséges fémeket arannyá változtatott volna.

A jövendőmondók többségét nem ítélték el boszorkányságért. A tanult asztrológusoknak túl nagy társadalmi befolyásuk volt, a „tudákosok” pedig jó szándékú varázslatokat hajtottak végre, nem úgy, mint a boszorkányok, akik ártalomra használták a praktikáikat. Az asztrológusok és a tudákosok döntően férfiak voltak, míg a boszorkányok jellemzően nők. A vándor jövendőmondók is főként nők voltak, de az, hogy nem a társadalmi struktúra keretein belül éltek, bizonyos védelmet jelentett a számukra, mivel a legtöbb, boszorkánysággal kapcsolatos vád a szomszédok civakodásaiból fakadt.

Akadtak azért kivételek is. 1616-ban Elspeth Reoch-t boszorkánysággal vádolták Orkney-ban. Elspeth azt vallotta, hogy egy tündér arra utasította, főzzön meg egy tojást, és fogja fel a gőzét három vasárnap egymás után, és ezzel dörzsölje be a szemét mosatlan kézzel. Ez megadja majd neki a látás képességét, és akkor utazhat mindenfelé, hogy elmondja az embereknek, „mit tettek és mit kéne tenniük”.

A bíróság úgy döntött, hogy az asszony az ördöggel cimborált, így kivégezték.

A modern kori boszorkányság

A 18. századra megváltozott a mágia kulturális szerepe, 1736-ban dekriminalizálták a boszorkányságot, a művelt emberek a kávéházakban és a nyomtatott művekben már jószerint csak gúnyolódtak a mágikus hiedelmeken. Az egyházi és világi hatóságok továbbra is csalóknak tartották az asztrológusokat, a tudákosokat és a jövendőmondókat, de már nem állították róluk, hogy az ördöggel cimborálnak.

A 19. században a tudákosok továbbra is végezték a jövendőmondással kapcsolatos feladatokat, különösen a városokban ment jól az asztrológusoknak és a jövendőmondóknak. Egy 1885-ös cikk fanyarul megjegyezte, hogy

a modern boszorkány már nem seprűn száguldozik, hanem otthon ül, hogy megszerezze az ostoba bolti eladónők és cselédlányok bizalmát,

ők pedig férj, gyerekek és vagyon ígéretének fejében teletömik a zsebét, miután „egy ezüstdarabbal” keresztet rajzolnak a tenyerére.

A cikket Rindó Klára fordította.

The post Megette egy vakond szívét, hogy lássa a jövőt first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu