1.

Szabó Lőrinc a Nappali Kávéházban ült.

Az ablak melletti körasztalt foglalta el a haverjaival, és a grupikkal.

A pinák végzős bölcsészhallgatók lehettek, de legfeljebb másodéves doktorisok. Nevetgéltek a költő poénjain, közben pedig igazgatták magukat, a lehető legtöbbet mutatva csodálatosan meztelen combjaikból.

Fiatalok voltak, élettel telve, és mindent bevetettek az irodalmi tehetségért.

Szabó nem sietett elmondani nekik, hogy az ilyesmi nem terjed szexuális úton. Ott ült a figyelem közepén, a fekete keretes lennon szemüvegében és a tweed zakójában, mint egy vén kehes madár.

Csend lett, amikor beléptem az ajtón, és átvonultam a kocsma másik végébe.

„Hát maga? Hogyhogy nem Kairóban?” – kérdezte a Székelymarci a pultban, és csapolt egy sört.

„Villámlátogatáson vagyok fiam, mint a legtöbb álmomban” – feleltem, és leültem egy székre.

Éreztem, hogy Szabó sötét szemei égetik a bőröm. Felnéztem, gúnyosan vigyorgott felém.

„Lám, lám, a szél befújta a vidéki szemetet az ajtón” – mondta a grupiknak. „Itt vannak a vidéki parasztok, akik azt hiszik, hogy bármit megtehetnek.”
Balhézni jött. Sosem láttam korábban ebben a kocsmában, különben nem járnék ide.

Utálom a költőket. Olyanok, mint a háborgó tenger, amely nem tud megnyugodni, iszapot és sarat kavarnak a hullámai.

„A költőknek nincs békességük!” – mondta Székelymarci, hogy oldja a feszültséget. Nem volt rajta mit oldani.

„Gyere ki!” – üvöltötte Szabó, felugrott az asztaltól, ledobta a zakóját, letépte magáról az inget. A grupik rémülten figyelték, ahogyan Babits és Tóth követi a példáját.

„Hárman egy ellen?” – kérdeztem. Csúnya picsázásnak néztem elébe, de ha menni kell, menni kell.

„Hívj akit akarsz” – mondta, és kivonult a haverjaival az utcára. Az ablakon keresztül láttam, ahogy bemelegítenek. Az árnyékbokszoló Babits iszonytató látvány volt a sápadt holdfényben.

„Mi van a Téreyvel?” – kérdeztem a Székelymarcit.

„Még mindig halott.”

„Nem baj, azért csak hívd fel.”

„Mit mondjak neki?”

„Mondd azt, hogy Verlaine-ről van szó.”

Tudtam, hogy Térey felől nyugodtan meg is ölhettek volna a Nyugatosok. Utált, mint a szart. Az egyetlen esélyem Verlaine. Ha valakiért, Verlaine-ért Térey is hajlandó verekedni. Igazam is volt.

„Azt mondja maximum egy fél órára tud eljönni a gyerekek mellől” – tolmácsolta Marci.

„Nem baj, csak jöjjön.”

The post Jászberényi Sándor: A költőnek nincs békessége first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu