Az űrből ugyan nem látszik – miként a kínai Nagy fal sem –, sőt, mára csupán egy-egy apró részletét lehet megfigyelni, ám ettől függetlenül a Kárpát-medence, ha nem egész Európa legnagyobb szabású emberi alkotása a ma Csörsz árkaként ismert rendszer. Még a XX. század elején is igazodási pont volt, fénykorában pedig 1200-1600 kilométeren kacskaringózva ölelte az Alföldet Dunakeszitől jó nagy ívben indulva át a Tiszán, Körösön, Maroson egészen az Al-Dunáig. Pontos hosszát nem ismerjük, és az se mindegy, valaki beleszámolja-e a párhuzamosan futó szakaszokat, vagy sem. Az Alföld jelentős részét körülölelő sáncrendszer mellett hasonló, rövidebb sáncok az Alföld belső részein, sőt, Erdélyben is ismertek, amelyeknek az elnevezése is gyakran hasonló.

Az új hazájukba érkező magyarok még többé-kevésbé régi pompájában láthatták, nem csoda, hogy megmozgatta eleink fantáziáját. A legenda szerint réges-régen történt, hogy Csörsz avar király feleségül kérte a langobard uralkodó csodaszép lányát, Délibábot, ám az apa kemény feltételt támasztott: csak akkor lehet az övé, ha vízen viszi haza. A szerelemtől elvakult férfi egész népét munkára fogta, éjt nappallá téve dolgoztak, csakhogy egy napon vihar támadt, Csörsz királyt villám ütötte le a lováról. Azon nyomban meghalt, mire az avarok abbahagyták a munkát, ám az elkészült szakaszok még mindig látszanak.

Az Árpád-korban Óriások árkának nevezték, és vagy tucatnyi néven ismert, mint például Ördögárok, Ördögbarázda, Kakasbarázda, nem is beszélve a róla elnevezett településekről Ároktőtől Árokszállásig. Tudós emberek persze nem hitték a romantikus mesét, az 1559-ben kiadott Krakkói krónika írja: „nem azért híttanak Czersz árokjának, hogy azon a Czersz király feleséget hozott volna magának, hanem azért hogy az árkot, az országnak oltalmára legelőször csinálta volna, még Attilának előtte, mikor itt különb-különb nemzetek lakoznának”. A XVIII. század elején Luigi Fernando Marsigli térképén tűnik fel először, immár római sáncként, és ezt az elnevezést vették át a későbbi térképek, például az Első katonai felmérés is.

A modern történészek jobb híján szintén gigantikus védelmi rendszerként definiálták, ahol a 4-10 méter széles és 2-3 méter mély árkok földjéből azok külső szélén töltést emeltek, duplájára növelve ezzel az ellenség elé tornyosuló akadályt. És ha még palánkot, őrtornyokat is telepítettek rá leereszthető hidakkal, majd a leginkább veszélyeztetett szakaszokon mélységben tagolták, igazán komoly védművet kaptak. És kik? A szarmaták római segítséggel, valamikor a III-IV. század folyamán. A legújabb kutatások viszont már ezt a lehetőséget is megkérdőjelezik, és arra utalnak, hogy

a Csörsz-árka jóval prózaibb, civil célokat szolgálhatott, és ami a legmeglepőbb: valójában csak elvétve volt árok.

Dr. F. Romhányi Beatrix régész, történésszel, a Károli Gáspár Református Egyetem egyetemi tanárával beszélgettünk.

Sánc vagy árok?

Bármilyen okból is készüljön egy sánc, építésének klasszikus módja, ahogy fent is említettük, amikor az ember árkot ás, és annak földjét halmozza fel. Maga a sánc tartós, még ha jelentősen erodálódik is, akár még évezredek múltán is kivehető, míg az árok – ha nem tartják karban – viszonylag könnyen feltöltődik. Célzott vizsgálattal persze kimutatható egykori megléte, de szabad szemmel nézve már semmi nem árulkodik róla.

Csörsz árkának vannak olyan részei, pontosabban olyan sáncok, amelyhez tisztességes árok tartozik, nagyjából olyan mély, amilyen magas a földhalom. Más részeknél viszont – és ezek vannak többségben – úgy tűnik, hogy nem készült hozzá védelmi típusú, mély árok, sőt:

A Bácskában a Kis római sáncnak nevezett sáncrészlet kutatása egészen sekély árkokat mutatott mindkét oldalon. Innentől kezdve pedig ez már nem védmű, hanem töltésút: a mélyedések pusztán a vízelvezetést szolgálták

– mondja a 24.hu-nak Romhányi Beatrix.

Újabban hidrológusok is elkezdték a kérdést vizsgálni, felmerült, hogy árvízvédelmi, vízelterelési célokat is szolgálhatott. A védelmi szerepet persze nem zárhatjuk ki egyes helyeken, jelenleg viszont inkább azt mondhatjuk: az évszázadok során egyszerre több funkciót is elláthatott. De mi lehetett az eredeti célja, kik és mikor építették?

1600 kilométeren Dunakeszitől az Al-Dunáig

A sánc nagy része a 300-as években készült, amikor a Római Birodalom határa a Dunánál húzódott, az Alföld pedig a szarmaták országa, Sarmatia részét alkotta. Így aztán minden bizonnyal szarmata kezek építették, ám római tudás alapján, jól látszik rajta a római hadmérnöki munka. A század folyamán még hozzányúlhattak, alakítgathattak rajta, a munka oroszlánrészét azonban a IV. század elejére datálhatjuk. Kétségtelenül egy rendszert alkot, itt-ott megszakad, de a terepviszonyokhoz alkalmazkodva határozottan körbeveszi az Alföldet, néhol két-három vagy akár négy, többé-kevésbé párhuzamosan futó vonallal.

Összesen 1256 kilométeren húzódik végig, de ha a mélységi tagolást is beleszámoljuk, akkor a hossza már csaknem 1600 kilométer.

Azt sem tudjuk, hogy az úgymond hiányzó szakaszok – például feltűnő módon ártereken – vajon elenyésztek-e az idők folyamán, vagy meg sem épültek. És mivel soha, senki nem tárta fel tudományos alapossággal elejétől a végéig, nem tudjuk, hogy egykorúak-e az egyes szakaszok.

Ha északról közelítünk, Csörsz árka Dunakeszi Alagi major környékéről indulva nagyjából az M3-assal párhuzamosan halad, két ágban. Az északi Tiszalúcnál, a déli Ároktőnél éri el a Tiszát, Hatvannál pedig van egy elágazása Szolnok irányába. A Tiszántúlon hamarosan mindkét ág dél felé kanyarodott, az ismert szakaszok egyik ága átvág a debreceni Nagyerdőn, ahol a Csörsz egy rövid részlete rekonstruálva megtekinthető. Ezután nagyjából a mai román-magyar határ térségében húzódik tovább dél felé. Arad térségében egy rövid szakaszon négy párhuzamos, egymáshoz viszonylag közel lévő sánc alkotja, a Maroson túl pedig három, egymástól távolabb eső nyomvonala ismert.

A Temesközben a keleti ága a legépebb, ez elhalad Temesvár mellett, majd az ismert átkelőnél, Palánkánál (ma Bačka Palanka, Szerbiában) éri el a Dunát. A másik ág Keveváránál jut a folyóhoz, a harmadik pedig még előtte elvész a Temesköz vízi világában.

A támadók nem erre jöttek

Ez a vonalvezetés önmagában megkérdőjelezi a korábbi feltételezést, miszerint az itt élő szarmata területet védte volna a szomszédos Római Birodalom segítségével, utóbbi célja erős pufferzóna kialakítása lett volna a szarmatákat felhasználva egy esetleges keleti támadással szemben. Csakhogy a védelmi vonal ellen szól:

• A Csörsz árok keleti oldalán is ugyanaz a szarmata nép, a jazig élt, mint a nyugatin, számukra nem volt ott semmiféle határ, amit védeni kellett volna.
• Aki a Kárpát-medencében haddal jár, biztos nem a sánccal állítólag védeni kívánt területen akar áthaladni: vízjárta, mocsaras vidék, lónak, embernek nehezen járható, és logisztikailag is komoly kihívásokkal jár. Kelet-nyugati hadi útként a Csörsz-ároknak az Alföldi északi szélén húzódó vonala sokkal alkalmasabb.
• A Csörsz árkán nincsenek kapuk, legalábbis eddig egyetlen egy sem ismert, amelyek azért helyenként elvárhatóak lennének egy erődítéstől.

Katonai szempontból tehát Csörsz árkának kevés szakaszon látszik értelme: kisebb portyázó csapatok ellen használható, illetve a Kárpát-medence északi, északkeleti részén élő különféle, a rómaiakkal változó viszonyban lévő germán népek támadásait is fékezhette. Akik viszont kifejezetten e mocsaras területen kívánnak áthaladni, kereskedők, diplomaták, ügyes-bajos dolgaikat intéző egyszerű utazók, azoknak nagyon is hasznosak lehettek a tájból kiemelkedő töltésutak. Emellett pedig a gazdálkodást segíthette, ha valamilyen módon gátat szabnak a víznek.

Töltésút, gát és „kerítés”?

A folyószabályozások és a vizenyős, mocsaras területek lecsapolása előtt az Alföld közepe egy nagy leveses tálhoz hasonlított, az év egy részében szinte járhatatlan volt. A terület pereme azonban tartósan vízmentes, Csörsz árka, pontosabban sánca pedig épp ezen a peremen halad végig. Nyilván nem véletlenül, ám önmagában ez még nem világítja meg a szerepét. Nézzük, milyen lehetőségek merülnek fel a legújabb kutatások tükrében.

Az egyik szerint út lett volna. Nem valószínű, hogy teljes hosszában ennek szánták, ám ahol nem mentek fel rá, mint töltésútra, ott is mutatta az irányt

– kezdi a lehetőségeket sorolni Romhányi professzor.

Feltűnő módon Dunakeszinél, az egyik legjelentősebb dunai átkelőnél indul, majd ismert, a középkorban is fontos révhelyeken keresztezi a Tiszát, a Köröst, a Marost, és szintén átkelőhelyeknél ér véget az Al-Dunánál. Lehet, hogy nem kifejezetten, vagy nem minden szakaszát útnak szánták, de tökéletes volt erre a célra: ha valaki az Alföld mocsarait elkerülő, tartós és széles utat akart építeni, akkor a Csörsz-árok nyomvonalánál nem talált volna jobbat.

Ahogy korábban említettük, egyes helyeken vízrendezési szerepet is elláthatott. Erre utal legalábbis, hogy helyenként a sánchoz kapcsolódó patakok, erek medrét átalakították, a Gyöngyös pataké például egy jókora szakaszon annyira egyenes, hogy természetes módon nem alakulhatott így. Emellett nyilván össze lehet kötni a kellemeset a hasznossal, és egy vizenyős régión átvezető töltésutat fel lehet használni árvízvédelmi célokra, vízvisszatartásra, vagy fordítva.

A lókereskedelmet szolgálta?

A harmadik, itt említett lehetőség Romhányi Beatrix teóriája. Csörsz árkának építése – nehéz egy sáncot következetesen ároknak nevezni, de ha egyszer így hívják, ezt kell követnünk – egybeesik a Római Birodalom nagy katonai reformjával. A legiókat visszavonták közvetlenül a birodalom határaitól, a védelmet megerősített őrhelyek látták el, illetve létrehoztak egy lovas haderőt is. A lovasnak pedig ló kellett, rögtön kettő vagy akár három katonánként.

A szarmatákról, bármilyen szűkszavúak is néha a források, azt biztosan tudjuk, hogy messze földön híresek voltak hadi célokra alkalmas, remek lovaikról. Márpedig ha az ismert világ egyik legkiválóbb lótenyésztője a szomszéd, ki mástól kellene vásárolni?

Megnőtt az igény lovakra, a szarmaták növelték az állományukat. El tudom képzelni, hogy szükség lehetett egy sáncra, amely egyrészt lezárta a legelőterületet, másrészt belső ívén össze lehetett terelni az állatokat, és a vonalát követve célirányosan, könnyedén hajthatták őket Pannónia felé

– véli Romhányi Beatrix.

Ilyesmire utal még bőven a sánc előtti időkből, hogy több nagy, bronzkori erődítés is illeszkedik e vonalra, vagyis már jóval korábban létezett az a nagyívű térszervezési modell, amit jelen korunk sajátjának tartunk. Sánccal vagy nélküle az Alföld pereme tökéletesen alkalmas volt nagy mennyiségű állat akár kereskedelmi célú összetereléséhez, miközben a terület bőséges vízzel és élelemmel is szolgált.

Érdekes módon a tatárjárás után visszaépülő települési struktúra is mintha határként igazodott volna Csörsz-árkához: keletre sűrű településhálózat alakult ki, míg nyugati oldalán sokkal gyérebben jöttek létre falvak, városok. Ennek köze lehet az elöntésekhez, illetve az állattartáshoz – a legjobb legelők a sáncon belül feküdtek. Debrecen például rátelepedett a Csörsz-árokra, és már a középkortól megosztották a határt: keleten szántottak, nyugaton legeltettek, utóbbi területet folyamatosan növelték, a XVIII. századra a város legelői elérték a Tiszát.

Végezetül tehát az építmény eredeti célja még ma sem világos, a mai napig nem történt meg a Csörsz-árok teljes, szisztematikus kutatása, de ilyen hosszú létesítménynél ez nyilván nem is meglepő. Talán eleve több funkciót szántak neki, illetve későbbi korok emberei is saját, aktuális igényeik szerint használták, alkalmasint akár ki is egészíthették. Feltűnő volt, évszázadokig tájékozódási pontnak számított végig az Alföld szélén, még a XX. század elején is meghatározta a tájat, csak a kolhozosítással és a nagytáblás gabonatermeléssel tüntették el a föld színéről. Máig látható szakaszainak jelentős része természetvédelmi és/vagy örökségvédelmi oltalom alatt áll.

The post Miért húzódik egy 1200 kilométeres építmény a Kárpát-medence közepén? first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu