A 325-ben megtartott niceai (nikaiai) zsinat az ókori keresztény egyház egyik legfontosabb eseménye volt, Nagy Konstantin császár hívta össze a Római Birodalomban fennálló teológiai viták rendezése érdekében, különösen az ariánus vita lezárására. A zsinat nemcsak a keresztény hit alapelveit határozta meg, hanem hosszú távon is jelentős hatással volt az egyház szervezetére és tanítására.

Megszűnt az üldözés

A 4. század elejére a kereszténység mind jobban elterjedt, és Konstantin császár 313-ban, a milánói ediktummal hivatalosan is megszüntette a keresztény vallás üldöztetését. A keresztény hagyomány szerint, mikor a Milvius hídnál csatára készült ellenfele, Maxentius ellen, Konstantinnak álmában megjelent Jézus monogramja és a következő szózatot hallotta: „In hoc signo vinces!” („E jelben győzni fogsz!”) Akárhogyan is, az isteni csoda nem volt elég ahhoz, hogy Konstantin császár felvegye a keresztény vallást, csak halálos ágyán keresztelték meg, mikor már nem tudott ez ellen tiltakozni.

Tény azonban, hogy társuralkodójával, Liciniusszal közösen törvényessé tette a kereszténységet: „Amikor én, Constantinus Augustus, és én, Licinius Augustus, kedvező előjelektől kísérve Mediolanumba érkeztünk és mindent fontolóra vettünk, ami a köz hasznára és javára szolgál, a többi dolog közt, melyekről úgy tűnt, hogy mindenkinek hasznára válnak, úgy döntöttünk, hogy mindenekelőtt és elsősorban olyan rendeleteket bocsátunk ki, amik biztosítják az istenség iránti tiszteletet és imádást, azaz, hogy megadjuk a keresztényeknek és mindenkinek azt a szabad választást, hogy azt a vallást kövesse, amelyiket akarja, úgyhogy bármelyik istenség vagy mennyei hatalom jóakarattal lehessen irántunk és mindenki iránt, aki hatalmunk alatt él”.

A legalizált egyházat azonban súlyos teológiai viták feszítették, különösen Arius alexandriai pap tanítása, amely szerint Jézus Krisztus nem volt egyenlő Istennel, hanem egy teremtett lény. Ezt a nézetet sokan eretneknek tartották, míg mások támogatták, Konstantin a birodalom egységének megőrzése érdekében úgy döntött, hogy egyetemes zsinatot hív össze a vita rendezésére.

Jézus egylényegű az Atyával

A zsinat 325. június 19-én kezdődött Niceában (ma İznik, Törökország), és több mint 300 püspök vett rajta részt, főként a keleti birodalom területéről, a tanácskozásokon az ariánus vita mellett egyéb teológiai és egyházszervezeti kérdéseket is megvitattak. A niceai zsinaton végül elutasították Arius tanítását. Az egyik legjelentősebb eredmény a niceai hitvallás megfogalmazása volt, amely kimondta, hogy

Jézus Krisztus „egylényegű az Atyával” (homousziosz), és így teljesen isteni természetű.

Ez a hitvallás a későbbi keresztény dogmatika alapjává vált: „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében. Hiszek Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától…” Euszebiosz, Caesarea püspöke így számolt be a hitvallás elfogadásáról: „Miután a hit megvallásának szövegét kifejtették, a császár maga is tanúsította, hogy az az igaz hit kifejezése, és minden jelen lévő püspök egyetértésben aláírta”.

Önmagában beszédes, hogy a császár hagyta jóvá a niceai zsinat határozatait. Az ókori Rómában a császár ugyanis egyben pontifex maximus, legfőbb főpap volt, valószínűleg Konstantin a keresztény egyház esetében is magának vindikálta ezt a jogkört. Szent Ambrus, Milánó püspöke később így értékelte a zsinat döntéseit: „A niceai atyák bölcsessége nem hagyott helyet az eretnekségnek. Amit ott lefektettek, az az egész Egyház szilárd alapja lett”.

Teológiai, politikai és kulturális jelentőség

Niceában más fontos kérdésekkel is foglalkoztak. Ilyen volt a húsvét időpontja: a zsinat meghatározta a húsvét ünneplésének egységes dátumát, amelyet a tavaszi nap-éj egyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnapra tűztek ki. Több fegyelmi szabályt is lefektettek, például a klérus házasságáról és a hitehagyottak visszafogadásáról, meghatározták a püspökségek hierarchiáját, különösen Róma, Alexandria és Antiochia kiemelt szerepét. A niceai zsinat mérföldkő volt a keresztény egyház történetében. Bár az ariánus vita még évtizedekig folytatódott, a zsinat döntései hosszú távon megszilárdították a keresztény hit tanításait, a niceai hitvallás ma is alapvető része a keresztény teológiának, és a későbbi egyetemes zsinatok is ezen az alapon építkeztek tovább.

A zsinat jelentősége nem csupán teológiai, hanem politikai és kulturális szempontból is óriási volt. Ez volt az első alkalom, hogy a keresztény egyház egy birodalmi szintű tanácskozás keretében fogalmazta meg egységes hitelveit, amelyeket később az egész keresztény világban kötelező érvényűnek tekintettek. Szent Atanáz, az ariánus tanítás egyik legfőbb ellenfele, így írt a zsinat hatásáról: „A Szentírás bizonysága alapján a zsinat az igazságot védelmezte, és minden eretnek állítással szemben megerősítette az Úr tanítását”. Nagy Szent Vazul, aki a 4. század második felében állt ki a niceai hitvallás mellett, a következőket vetette papírra:

A hit egyetlen szóval lett megőrizve: egylényegű. Ez az a szó, amely minden kétértelműséget megszüntet, és amelyet az atyák bölcsessége az Egyház védelmére választott.

Bár a niceai zsinat elítélte Arius tanítását, a vita nem szűnt meg azonnal. Arius követői továbbra is terjesztették nézeteiket, és az ariánus tanítás a 4. század végéig komoly befolyással bírt, különösen egyes germán népek között, akik az ariánus kereszténységet fogadták el. Így például a vizigót és a longobárd királyság a keresztény vallás ariánus változatát vette fel. A következő évszázadokban azonban az arianizmus fokozatosan visszaszorult: a vizigótok 589-ben, a toledói zsinaton fogadták el a niceai hitvallást, míg a longobárdok a 7. század első felében. Az arianizmus a 8. századi arab hódítással tűnt el végleg, bizonyos mértékig azonban később az ariánus hitből merítkezett a protestáns unitárius felekezet is, mely tagadja a Szentháromságot.

Maga Arius a zsinat után száműzetésbe került, ám később, Nagy Konstantin császár jóindulatának köszönhetően visszatérhetett Konstantinápolyba. Halála azonban rejtélyes körülmények között következett be 336-ban, nem sokkal azelőtt, hogy hivatalosan is visszafogadták volna az egyházba. Egyes kortárs beszámolók szerint hirtelen rosszullét végzett vele, míg mások szerint „természetfeletti büntetés” érte eretnek tanításai miatt.

A cikk szerzője Kovács Szabolcs történész.

The post Rejtélyes módon halt meg a nagy eretnek first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu