A szeptember perzselő hőséggel köszöntött be. A korai őszi délutánok egyikén, amikor a nappalok még telítve vannak a kánikula maradék hevével, Kőmives Kristóf, a fiatal bíró, hivatali szobájában válóperek ügyiratait tanulmányozta.

E válóperek egyike különösen érdekelte a bírót, mert – távolról – ismerte a szereplőket. A harmadnapra kitűzött válóperes tárgyalás szenvedő hőse, a férj, ismert nevű fiatal orvos, egyik fővárosi gyógyintézet vegykonyhájának vezetője, iskolatársa volt Kőmivesnek; együtt jártak a középiskola alacsonyabb osztályaiba, majd később, az egyetemi élet társadalmi pillanataiban, bálokon, gyűléseken is találkoztak néha. A bíró mindig szívesen gondolt erre a szerény, csendes modorú, szemérmes fellépésű iskolatársra. Most, hogy az iratokat rendezgette, különös élességgel állott előtte az orvos alakja; látta őt, amint valamelyik régmúlt egyetemi bálon, huszonkét-huszonhárom évesen álldogál az egyik nagy szálloda pompás előcsarnokában, s zavart mosollyal, a nagyvilágban járatlan ember ügyefogyott udvariasságával felel nagyfejű urak nyájas-leereszkedő kérdéseire. A csoportban ott áll ő is, a fiatal joggyakornok, s váratlanul rokonszenvet érez az elfeledett, alig ismert iskolatárs iránt. A

hirtelen fellobbanó, semmivel nem indokolt vonzalom pillanata ez. De aztán, mintha valamilyen leküzdhetetlen, meghatározhatatlan tilalom választaná el őket egymástól, néhány társadalmi szóval, udvarias-barátságos mosollyal megint csak elhaladnak egymás mellett.

E suta, tökéletlen közeledési kísérletek ütemesen ismétlődnek; néha találkoznak az utcán, s örvendező mosollyal sietnek egymás felé; ugyanakkor tudják, hogy megint nem lesz semmi e találkozásból, csak rázogatják majd egymás kezét, és zavartan motyognak közömbös szavakat; igen, mintha „másról beszélnének” – másról? Miről? A bíró elgondolkozott, az ablakhoz állt.

A nyitott ablakon át, a börtönudvarról felhallatszott egy teherkocsi kerekeinek csikorgása. A fegyőrök vezényszavát hallotta, aztán nehéz tárgyak, valószínűleg zsákok puffanását, emberi munka neszeit. Hivatali szobájának ablaka a szomszédos fegyház apró légnyílásokkal meglékelt tűzfalára nyílott; mint rangban alárendelt, pályája kezdeti állomásán veszteglő hivatalnok, egyelőre ezt a kevéssé kényelmes, nyáron fülledt, téli délutánokon már korán homályos szobát kapta az épületben; az utcára néző, kényelmesebb és tágasabb helyiségeket természetesen az idősebb és magasabb rangú bírók foglalták el, s ezt a beosztást ő maga is méltányosnak és illedelmesnek érezte. Lenn a mélyben, az udvar kövezetén rabok emeltek le egy társzekérről zsákokat, s vállukra vetve a terhet, libasorban tűntek el a pince csapóajtaja mögött.

A bíró három esztendeje dolgozott már ebben a szobában, és mindennap figyelte néhány percig a börtönudvar életét; ide vezették le a rabokat sétára, itt siettek át a látogatási időben a letartóztatott és elítélt rabok hozzátartozói, itt haladtak át a foglyok, kiket kihallgatásra vagy tárgyalásra rendeltek be a törvényszék épületébe.

Az unalomig ismerte e képet, e szomorú és egyhangú világot, s mégis, nem múlt el úgy nap, hogy távozás előtt az ablakhoz ne álljon, s figyelmesen ne bámulja egy ideig, mintha még egyszer és mindig újból meg akarna győződni valamiről. Volt valami üzemszerű és tárgyilagos a fogházudvar mindennapos életében; mint egy gyárudvar, ahol pontosan, percre beosztott munkaidőben, mindennap ugyanaz történik – s az, ami történik, talán nem is olyan ijesztő és förtelmes, mint az avatatlan hinné, inkább csak szomorú és reménytelen. Ilyen érzésekkel nézte mindennap néhány percig a fegyház tűzfalát és a vasajtókkal őrzött udvart.

Greiner Imre, doktor Greiner, gondolta szórakozottan. Így nevezték az orvost, aki most válni készült feleségétől.

Az elébb figyelmesen elolvasta az egykori iskolatárs személyi adatait, közös emlékeket keresett. Greiner orvos a Felvidékről, cipszer családból származott; most megállapította, hogy az orvos fél esztendővel idősebb nála, júniusban múlt el harmincnyolc éves, s ő, noha iskolatársak voltak, decemberben tölti csak be ezt a kort. Ez a megállapítás, nem tudta, miért, kissé lehangolta. De meglepte az asszony kora is: Greiner Imréné, született Fazekas Anna, elmúlt már harmincéves. Számolt és gondolkozott. Most, hogy az ügyiratból hús-vér emberek léptek eléje, mindenféle eszébe jutott: az is, hogy kilenc évvel ezelőtt, egy különösen meleg és tikkadt nyáron, a szigeti teniszpályán találkozott először Fazekas Annával; a fiatal leány abban az időben nem ismerhette még Greiner doktort; legalábbis nem hírlett semmi jegyességükről.

Egy este együtt mennek a sziget útjain, a híd felé; ő viszi a leány labdaütőjét, Fazekas Anna fehér-kék csíkos nyári ruhát visel, az út sötét, dunai kirándulásról beszélnek.

A lóvasút megállójánál, az egyik ívlámpánál meglátja Fazekas Anna arcát; a fiatal leány arcéle mosolyogva fordul feléje a gyönge világosságban, hangja egészen puha; de lehet, hogy ezt a puhaságot, a hangnak ezt a bizonytalan, elmosódott árnyalatát most utólag képzeli csak. Négyen mennek az úton, még egy leány, Fazekas Anna barátnője s egy idősebb úr, a barátnő apja. Fazekas Annát e találkozás előtt kétszer, legföllebb háromszor láthatta csak; minden, amit tud róla, hogy apja tanfelügyelő volt vidéken, néhány éve ment nyugdíjba, s akkor felköltöztek Pestre; a leány már előbb is pesti intézetben nevelkedett. Anna eladó leány, s az utolsó évben sokat bálozott. Miről is beszéltek? Nem emlékezik a szavakra, de a lány hangját most is hallja. Aztán csendesen mennek egy ideig a félhomályos úton.

Az egyik fordulónál megáll, a lány rögtön feléje fordul, mintha mondani akarna valamit. Ebben a pillanatban tisztán, élesen látja arcát. Már a hídra értek; szótlanul mennek odébb.

Ő másnap reggel szabadságra utazik, négy hétig marad el az osztrák fürdőhelyen, s akkor ismeri meg feleségét is; de csak esztendő múlva kelnek egybe. Ebben az esztendőben, mikor már feleségének udvarol, s amolyan félhivatalos jegyességben jár-kel az emberek között – eljár még társaságba, úgynevezett „lányos házakhoz” is, de az érdekelt mamák és leányok, titokzatos női hírszervezetükkel, tudni vélik, hogy már eljegyezte magát –, találkozik még Fazekas Annával. A lány feltűnően jó alakú, talán szép is… Szép? A bíró lenéz az udvarra, mintha keresne valakit. A társzekér üres már, a fegyőr az utolsó két teherhordót kíséri a vasajtó felé. Nem emlékezik Fazekas Anna arcára.

Az aktákat rendbe rakta, az előkészítő iratok megfeleltek a törvény előírásainak; a házasfelek igazolták a hat hónapos különélést, s „hűtlen elhagyás” címén kérték a házasság felbontását. Ültében lehajolt, az íróasztal alsó fiókjából előkeresett egy doboz olcsó, töltött cigarettát, és megtömte bőrtárcáját. Egy másik fiókból finomabb trafikcigarettákat húzott elő – ezeket a cigarettákat látogatóinak tartogatta, ő maga beérte az olcsóbb fajtával, melyet odahaza töltöttek, Hertha vagy a kisasszony – de most társaságba készült, lehet, hogy kínálnia kell majd valakit; s mindenesetre tárcájába csúsztatott néhány aranyvégűt is. A mozdulat nem volt egészen önkéntelen; amíg a tárcának egyik rekeszében eligazította a „reprezentatív”, finom cigarettákat, arra gondolt, hogy ezek a kis, mutatós kötelességek elviszik fizetésének azt a csekély fölöslegét, amelytől az élet, az ő és az övéi magánélete talán valamivel kényelmesebb, nyugalmasabb és gazdaságosabb lehetne – ő beérte az olcsó dohánnyal is, beérte volna másféle ruhával, másfajta lakással, a társadalmi életnek egyszerűbb formáival is. Az aranyvégű cigarettákkal a „világ”-nak tartozott – a gondolatmenetet untig ismerte, s most, hogy megvillant benne, mert társaságba indult, ahol majd jól vagy rosszul érzi magát, de ahol egy kissé kötelességszerűen, megint csak „reprezentálnia” kell, rövidet sóhajtott, és bosszúsan elmosolyodott.

Sóhajtott, mert az életet, az élet sok fölösleges „társadalmi” kötelességét terhesnek és értelmetlennek érezte; s mosolygott, mert mindezen amúgy sem lehetett változtatni.

Rendben összehajtogatta az iratokat, és otthonos, gépies mozdulatokkal elcsukta a fiókba a cigarettákat s néhány személyes használati tárgyat: töltőtollát, a nagyítóüveget, kis üveg zöld tintát, amelynek színét különösen szerette, s mindig hiányérzete támadt, ha a zöld tinta az altiszt vagy a saját feledékenysége miatt kiszáradt, vagy hiányzott asztaláról.

Fazekas Anna és Greiner Imre, gondolta, s zsebre tette a kulcsokat. Fél hét elmúlt. A nagy épület üres és csöndes volt ebben az órában. Még négy válóper aktái hevertek az asztalon; egyet elővett, belenézett, aztán rosszkedvűen visszatolta a többi közé.

Kereste az utolsó találkozás emlékét, de nem jutott eszébe, mikor látta utoljára Fazekas Annát.

A bíró az utolsó években lehetőleg ritkán járt „társaságba” – ennek a csendes visszavonulásnak bizonyosan oka volt, talán a család, talán a szerény fizetés –, de mindezen túl idő előtt, kissé fiatalon vonult el hivatalába s a család zárt körébe; erre nem szeretett gondolni, az észrevétel alján volt valami, amivel nem szívesen nézett farkasszemet. Fazekas Anna férjhezmeneteléről a lapokból értesült. Aztán évekig nem hallott felőlük semmit. Most emlékezett a pillanatra, mikor, meglepődött idegenkedéssel, meghallotta, hogy Greiner Imre, az a bizonyos Greiner Imre, akire gyermekkorában és később, az egyetemi években mindig szívesen gondolt, akivel örömmel találkozott és beszélgetett volna, s akivel, mikor aztán néha találkoztak, soha nem tudott beszélgetni, feleségül vette ezt az ismerős lányt, aki… de itt megakadt.

Ki volt Fazekas Anna, jelentett-e valaha számára az ismeretség mást és többet, mint felületes, a szokottnál és általánosnál is felületesebb, mellékes és társadalmi kapcsolatot?

Kétszer vagy háromszor látta legénykorában a teniszpályán, s bizonyos, hogy később, esküvője után is találkozott még valahol vele; de oly futólag, oly mellékesen, mint más fiatal lányokkal és asszonyokkal, kiket ismert ugyan hírből, de talán keresztnevüket sem tudta pontosan. Mindenesetre meglepte, hogy éppen ez a Greiner Imre vette feleségül éppen azt a Fazekas Annát, akivel egyszer ment a szigeten, s a lány egy pillanatra feléje fordult a félhomályos úton, mintha mondani akart volna valamit. De aztán nem mondott semmit. S most itt hevert az asztalon Greiner Imréné, született Fazekas Anna aktája.

Így játszik az élet, gondolta szórakozottan; s gúnyosan, halkan fölnevetett, mintegy megrótta magát ez útszéli megállapításért.

A válópert az asszony adta be, ő vádolta hűtlen elhagyással Greiner Imrét; még három „hűtlen elhagyás” hevert e pillanatban dolgozóasztalán; s a bíró rosszindulattal nézte ez iratcsomókat. Büntetőperben bizonyosan tiltakozott volna a megbízás ellen, hogy ismerősök, akár ilyen távoli-közömbös ismerősök ügyében hozzon ítéletet, amilyen az egykori iskolatárs volt számára; de a válóper kellékei megfeleltek a feltételeknek, s ha közben nem történik semmi, s a békéltető felhívás nem jár eredménnyel, holnap délben a törvény erejénél fel fogja bontani Greiner Imre és neje, született Fazekas Anna házasságát. A körülmény, hogy ismerte a válóper szereplőit, természetesen nem ok rá, hogy mást kérjen fel a tárgyalás vezetésére. S mert mindent rendbe rakott már az asztalon, s mert az idő későre járt, még egyszer lepillantott a fogházudvarra, meggyőződött róla, hogy nincs már ott senki, vette kalapját, és lassú léptekkel, otthonosan kanyarogva a nagy épület folyosóin, elhagyta hivatalát. A lépcsőházban az öreg kapus tisztességtudóan, kissé bizalmasan köszöntötte; ez az alig érzékelhető bizalmaskodás, melyet idegen valószínűleg nem vett volna észre, minden alkalommal, mikor megérkezett az épületbe vagy eltávozott onnan, feltűnt a fiatal bírónak. Kissé sértette fiatalos önérzetét, de ugyanakkor jól is esett; az alárendelt, élemedett korú közhivatalnok köszönt így a rangban sokkal magasabb, más társadalmi állású, s mégis ugyanazon a családi rangszervezeten belül érvényesülő bírónak; s ő értette ezt a bensőséget, ezt a tisztességtudó apáskodást, megőrizte méltóságát, s ugyanakkor nyájasan biccentett, mert az öreg, paraszti sorból származó portás is hozzá tartozott ahhoz a nagy és bonyolult családhoz, melynek ő is csak egyik előkelő és reményteljes tagja volt… Megállt a kapuban, s a lépcsőház órájával összeigazította karkötőórájának mutatóját. A börtönudvarra gondolt, az iratokra az asztalon, arra a korrekt és mégis bensőséges, erőteljes meghittségre, amely ez épületben, ez emberek között, bírók és hivatalnokok és altisztek között rejtette őt; s mint már gyakran azelőtt, csaknem sajnálkozással, vonakodva és tétován ment el most is innen, utolsónak a bírák közül – sajnálkozással, mintha nem szívesen hagyná el e munkahelyet, ahogy a szerzetes tétován és vonakodva lép csak ki a kolostor kapuján a világba. Ez az érzés, melynek értelmét nem tudta e pillanatban sem másként, mint az idegeneknek valamilyen oktalan világfélelemben rezzenő pánikjával magyarázni, elgondolkoztatta. A kapu felső lépcsőfokán megállt, és tétován körülnézett. A portás becsukta és kulcsra zárta mögötte a nehéz tölgyfa kaput.

Márai Sándor: Válás Budán

Helikon, 2022

The post Már a bíró sem emlékszik igazán, hogy ki volt Fazekas Anna first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu