„Hány éves vagy, doktor néni?” – kérdi egy páciensem a rendelésen.

„Mit gondolsz, mennyi lehetek?” – kérdezek vissza átgondolatlanul.

Meg is kapom a jutalmamat: „Hát, körülbelül száz.”

Na, mondom magamban, úgy látszik, ma sem vagyok a csúcson.

Ez van.

Manapság egyre több a „tatarozott”, a mű. Látom a neten, hogy vedd meg, kend be, edd meg, és hipp-hopp olyan lesz a bőröd, az alakod, mindened, mint húszéves korodban. A Facebookon folyton szembejön, hogy egyik-másik régi szépség ilyen (hamvas) volt, és ilyen (agyonplasztikázott) lett.

Engem riaszt ez az egész.

Pedig látom magamon az évgyűrűket, sőt, olykor teszem is a megjegyzéseket magamra.

Az ősidőkben reggel hatkor már vízben voltam, így a vekker hajnali ötkor csörgött, de a tükörben rögtön ébredés után „önazonosan” festettem. Újabban viszont egyre több idő kell, míg elkezdek hasonlítani arra a valakire, aki vagyok.

Volt édesanyámnak egy nagyon szép, ápolt barátnője. Az alak kifogástalan, minden szál haj a helyén, a smink tökéletes, a ruházat a legutóbbi divatnak megfelelő, trendi. Minden stimmelt rajta, mégis hiányzott belőle valami: a gyöngédség, a szeretet.

Édesanyám úgy volt gyönyörű, hogy semmi előre kimódolt nem volt rajta. Jószerével fésülködnie sem kellett, kijött a medencéből, megrázta a fejét, s az összes hullám úgy állt, mintha mesterfodrász lőtte volna be a frizurát. Halvány rúzson kívül sosem használt sminket. Jólesett ránézni, mert a szépségen kívül olyan kisugárzása volt, mint keveseknek.

Vendégség volt nálunk, anyu a tűzhelynél tüsténkedett; bár perfekcionista volt, a konyhatündérség nem tartozott az erényei közé.

A szép néni ült a fotelban, hosszú szipkájában márkás cigaretta parázslott. Osztotta az észt, mit és hogyan kell, és főleg, hogy ő miképpen szokta csinálni.

Tökéletesnek képzelte magát, és anyut mindez eléggé nem érdekelte.

A szép néni megszólította anyut.

„Éva, miért árulod el, ha kérdezik, hogy hány éves vagy?”

„Mert, ha kevesebbet mondok – így édesanyám –, azt gondolják, szegény, mennyivel öregebbnek tűnik, míg, ha megmondom az igazat, arra jutnak, hogy nahát, de jól tartja magát.”

A szép néni nem eresztette a témát.

Bizony, Éva, te sem vagy már húszéves, és bizonyos kor után el kell döntened, hogy az arcod lesz ráncos, vagy a feneked lesz nagy.

Anyukám riposztja:

A ráncaim nem zavarnak. És akár nőhet is a fenekem.

És nevetett.

Amikor valaki felvetette az idősödő Bajor Gizinek, hogy felvarrathatná a ráncait, ő így felelt: „Dehogy adom ezeket a ráncokat. Ezekben benne van az egész életem! Inkább viselem a magam arcát így, mint egy üres, popsisima álarcot.”

Egyetértek. Én műből csak a műugrást kedvelem, illetve, jut eszembe, a műkorcsolyát is. Szerintem inkább a belbecs, mint a külcsín.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a tükörbe nézve ne csodálkoznék el olykor, hogy miképpen is kerül ez a pókháló az arcomra. Rendre megállapítom, hogy ennél több ránc már nem fér el rajtam, és rendre tévedek, merthogy a ránc osztódással szaporodik.

Viszont, amikor egy-egy betegem megsimogatja az arcomat, kiderül, hogy a gyerekek a lényeget látják, és ráncok ide vagy oda, megkapom, hogy „szép vagy, doktor néni, szeretlek”.

Olyankor rögtön úgy érzem, hogy (majdnem) minden rendben van.

Még ha százévesnek látszom is.

The post Százévesnek nézték Gyarmati Andreát first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu