1979-ben kezdett daganatos betegekkel foglalkozni. Bárhogy is számolom, 46 éve gyógyít, és még nem hagyta abba. Az orvosokról az hírlik, nehezen tudnak nyugdíjba menni.
Alig tudják abbahagyni a gyógyítást, és addig dolgoznak, amíg úgy gondolják, hogy elég okosak. Csakhogy erre általában túl későn jönnek rá. Ami engem illet, nagyon szerettem volna, hogy sajnálják, amikor elmegyek, nem pedig örüljenek neki. Ezért 68 évesen elkezdtem tervezni, hogy 70 éves koromban, ha nem is a gyógyítást, de az osztályvezetést abbahagyom. Nem akartam azt a benyomást kelteni, hogy tíz körömmel ragaszkodom az íróasztalhoz, mint a legtöbb idős orvos.
Szakmai életút
Szántó István 1979-ben kezdett daganatos betegeket gyógyítani belgyógyász édesapja kecsegtető ígéretével, hogy a rák egyetlen gyógyszerrel gyógyítható lesz. Nehezen emészti meg, hogy nem így lett, és közel ötvenévnyi gyógyítással a háta mögött beleőrül abba, hogy nem érti a kamikáze ráksejtek viselkedését. Onkológusként most egy újabb reménytelennek tűnő ügyet karolt fel: a Karsai Dániel Alapítványt segítve korteskedik a méltó életvég mellett, hogy fennmaradjon a közbeszédben az eutanázia témája. Hetvenévesen még nem megy nyugdíjba, de a magas beosztását feladta. Amerikai orvosi vizsgája is van, mégis 46 éve itthon fürkészi a betegek lelki világát ahhoz, hogy megtudja, milyen stílusban közöljön velük lesújtó diagnózisokat. Járt ALS-hospice-ban és olyanban is, ahol Camparit ittak és kártyáztak a betegek.
Miért nem tudják elengedni a pozíciót? Orvosi hübrisz? Pénz?
Inkább a hatalom érzete miatt. Az osztályvezető az, aki dönt bizonyos dolgokról, tőle kérdeznek. Ezekre szüksége van, ahogy arra a megtiszteltetésre is, ami egy vezetőnek járni szokott. Én 68 éves koromban elkezdtem keresni az utódomat, és egészen csodálatos véletlen folytán meg is találtam az egyik legjobbat. Viszont ugyanúgy dolgozom tovább orvosként teljes munkaidőben.
Milyen érzés, hogy más dönt?
Vannak olyan döntések, amelyeket helyesebbnek vélek, hogy egy nálam 25 évvel fiatalabb hoz meg. 11 évig vezettem kórházi osztályt, csináltam valami jót belőle, de az ember belefárad azokba a dolgokba, amik nem sikerültek. Egy fiatal még hisz abban, hogy sikerülhetnek. Sokat foglalkoztam azzal, hogy a vezetőknek hogyan kell visszavonulniuk a vezetői pozícióból úgy, hogy ne érezzék magukat feleslegesnek, és ne haljanak abba bele, hogy már nem vezetők. Ami engem illet, kicsit sajnáltam magam, hogy ez majd biztos nehéz lesz, és meg fog viselni, de egyáltalán nem ez történt. Élvezem, hogy sokkal több időm van olyan dolgokat csinálni, amiket szeretek. A vezetői teendők sok időmet lekötötték.
Hadakozott a rendszerrel? Az igazgatóval? Vagy hogyan kell elképzelni egy osztályvezető főorvos munkáját?
Nem is a többletmunka a sok, hanem a felelősség óriási. Volt idő, amikor osztályvezetőként is több beteget láttam el, mint az orvosok többsége. De mindenért ő felel az osztályon, akár, ha fertőzés van, vagy valaki nem jön be dolgozni. Szabályokkal némiképp ellentétes szakmai döntést is hoz, ha az szolgálja a legjobban a beteg érdekét. Egy végstádiumú betegnél is az osztályvezető főorvos hozza meg a végső döntést a terminális szedációról.
Ez miben más, mint az eutanázia?
The post „A betegek nem a haláltól félnek, hanem az átmenettől. Ha azt meg tudom könnyíteni a számukra, akkor helyesen járok el” first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
