Egyedül vezettem le a 2600 kilométert az új életem felé. A kocsim tömve a holmimmal, benne a kutyám, mögöttem gurult a bérelt teherautó, ami hozta utánam az addigi életem tárgyait: bútorokat, könyveket, emlékeket, fényképeket, edényeket. Aztán a helyszínen kiderült, hogy még nem vehetem birtokba az új otthonomat, azt a torreviejai házat, amit online, látatlanban még otthonról vásároltam. Lehet, hogy őrültség, de a képek alapján, a sárga színű kapujába szeretettem bele. Valaki hirtelenjében szerzett nekem egy átmeneti helyet pár éjszakára, annak az udvarára öntötték ki a teherautó tartalmát: azaz ömlesztve mindent, de tényleg mindent, amit negyvenegynéhány évem alatt összehoztam, és amihez, úgy látszik, ragaszkodtam. Ma már egyetlen kitelepülőnek se ajánlanám, hogy hozassa ki a holmiját, mert a lakásokat bútorozottan adják el általában, ha meg nem tetszik, itt is van Ikea, mindent be lehet szerezni, és mindenképpen olcsóbb, mint a méregdrága kamionbérlés. Ott hevert mindenem a szabadban annak az idegen háznak az udvarában, némelyik darab törötten, sérülten, én meg álltam döbbenten és frusztráltan annak a káosznak a közepén, és azt mondtam magamnak: hát így indul, Muzslai Edina, a te új életed. Zokogni támadt kedvem

– meséli Edina.

Ez éppen három éve történt. Edina elementáris menekülési vágyból hagyta el Magyarországot. Nem a jövő felé volt motivációja, hanem csakis a jelenéből akart menekülni, minél messzebbre. Hogy mi lesz vele az új terepen, hogyan fog eligazodni, miből fog megélni – ezeken nem sokat töprengett. Annyit mindenesetre tudott, és bízott benne hogy ő, a nagy harcos típus, általában a jég hátán is képes feltalálni magát.

Hát, nem egészen így történt. Legalább is az első időkben.

Amitől szinte pánikszerűen próbált elfutni, az a teljes üresség volt: részben egy sok éve megoldhatatlan magánéleti helyzet – a mentálisan labilis exférj állandóan fenyegető magatartása –, amitől folyamatosan rettegett. Másrészt, a Covid tett be neki istenigazában. Orvosírnokként, asszisztensként kórháztól oltóközpontokig járt, mikor hová osztották be, látott sok-sok embert meghalni, látta a lélegeztetőgépek hiányát, a személyzet teljes frusztráltságát, megélte a tehetetlenséget, éjjel meg nézhette otthon a tévéhíradóban a büszke jelentéseket, milyen felkészülten és hatékonyan küzdi le a járványt a magyar egészségügy. Felfordult a gyomra: „én ennek az országnak többet nem tudok, nem akarok adni.” A Covid környékén és után nagy volt a kereslet a Pest környéki házakra, neki meg történetesen éppen arrafelé volt a lakása. Jó pénzért el tudta adni. Felszámolt mindent. És aztán jött az a bizonyos sárga kapu.

Mivel maradt némi tartaléka, az első hetekben nem az volt a kérdés, hogy miből vegyen kenyeret, hanem alapvetően a gyökérverés: a státusza rendezése, a regisztrációk, NIE számot szerezni, lakcímkártyaügyben eljárni, banki applikációt tanulni – átvergődni a szövevényes spanyol adminisztráción spanyol nyelvtudás nélkül.

A szarból menekültem a szarba. Én azt mondom: ha egy hasonló helyzetű ember nem akar megbolondulni vagy svungot veszíteni, tudatosan ne nézzen vissza, nyomja el a vágyait, csak, mint egy vizsla a szag után, menjen előre fele, hogy össze tudjon rakni egy életet.

És Edina így tett. A sárgakapus házban volt egy pici szoba, odavett valakit két hónapra lakni, az kitermelte neki a rezsit. Talált egy éttermet, ahol éjszakáig takarított, valaki ajánlott egy másikat, oda felszolgálónak vették fel (volt ebben korábbról némi gyakorlata). Estétől éjjel egyig rohangált, egy alkalomra 40 eurót kapott, de azért is hálás volt. „Nincs válogatás, mindent el kell vállalni. Aki nem teszi ezt, annak itt vége, mehet haza.”

Aztán később elkezdett turista apartmanokat takarítani, megbízhatónak tartották, strapabírónak – az ilyesminek hamar híre megy. Mára már egy csomó apartman általános kezelőjévé lépett elő, ő a főnöknő, erre saját vállalkozást épített fel, irányítja az alkalmazottjait, a takarítóit, intézkedik a műszaki meghibásodások esetén, még teljes nyaralók berendezésével is megbízzák. Általában hajnali négykor kel, mert reptéri transzferálást is vállal a korai járatokhoz, gondoskodik a vendégekről, ha bármi probléma adódik. A vállalkozásának beszédes jelszava van: „Érkezéstől távozásig veled vagyok.”

Edina beleásta magát a turistaiparba. Ami azt is jelenti, hogy egyfolytában fejleszti a cégét: a tavalyi szezon bevételéből beszerzett egy kilencfős kisbuszt, amivel kirándulásokra is viszi a nyaralóvendégeket, van egy másik kocsija is, ezeket, ha éppen nincsenek használatban, bérbe adja, szervizeltet, fizeti az embereit, közben iskolát végez, képzi magát, mert távolabbi tervei vannak. Büszke arra, hogy a bankszámlája pozitív.

Edina nem azért él a tenger mellett, hogy lubickoljon benne, ez tény. Ritkán is fordul elő vele. Azt mondja, megérte küzdeni és az intuícióira bízni magát.

És van itt még valami. Egy kész csoda.

The post „Nincs válogatás, mindent el kell vállalni. Aki nem teszi ezt, annak itt vége, mehet haza” – áttelepült magyarok a Costa Blancán, 2. rész first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu