Tarr addig-addig filmezett, míg majdnem megszüntette a filmet.

Esterházy Péter jellemezte így Tarr Béla művészetét a Sátántangó bemutatója után. Ma is egyetérthetünk vele. Talán azért látta pontosan a tarri koncepció lényegét, mert ő maga – gondoljunk csak a Bevezetés a szépirodalomba címet viselő könyvtárgyra – kis híján a regényt szüntette meg. Akárhogy is, ez a két nagyformátumú művész egyaránt a számára kifejezési módként adódó művészeti ág határait, lehetséges végpontját kereste.

Tarr Béla meg is találta. Rájött, hol ér véget a film mint nyelv, hol és miért változik át dadogássá, motyogássá. Legalábbis a saját filmje.

Ő azt mondja, egyenes út vezetett idáig első, még professzionális filmes képzettség nélkül forgatott filmjétől, a Családi tűzfészektől. Tarr Béla nagyjátékfilmjei harmincöt év alatt készültek el, ennyi idő alatt jutott el az origótól a befejezésig. Ez a gyémánt keménységű és tisztaságú életmű, és különösen a mértani középpontjában található Sátántangó, világszerte a filmrajongók Szent Grálja. Az a hír járja, hogy nehéz a közelébe férkőzni, nehéz megszeretni.

Oszlassuk el ezt a tévhitet. Mit nézzen meg először, aki még egyetlen Tarr-filmet sem látott, és hogyan költöztünk be mindannyian Tarr Béla filmjeibe?

7 fotó

Nem az a bajuk, hogy nincs lakásuk, hanem hogy nincsenek erkölcseik

Ha haszontalannak akarjuk érezni magunkat, hasonlítsuk össze, mihez kezdtünk magunkkal huszonkét éves korunkban, és mihez kezdett magával Tarr Béla. Ő ennyi idősen rendezte első nagyjátékfilmjét, még azelőtt, hogy felvették volna a Színművészeti Főiskolára. A Családi tűzfészek ráadásul nem „csak” az első film, hanem az első remekmű: közelkép a hetvenes évek kínosan lepusztult, reménytelen Magyarországáról és a benne lakó szerencsétlenekről.

Azért vagyunk nyomorultak, mert itt kell élnünk, vagy azért teremtettünk magunknak ilyen országot, mert nyomorultak vagyunk? Ezt kérdezte nézőitől a huszonkét éves Tarr Béla.

A kérdés a Családi tűzfészekben még nem filozófiai jellegű, hanem nagyon is konkrét. Története egy apró, pesti lakásba összezárt család három nemzedékéről szól. A sorkatonaságból hazatért fiú a feleségével és a kislányával a szülőkhöz költözik, de az apa, a pater familias undok paródiája, hamar tesz róla, hogy elmérgesedjenek a viszonyok. Előbb gátlástalanul csapja a szelet menyének, majd a visszautasítás után ellene hergeli a fiát. A feleség végül otthagyja a férjét, és a gyerekkel együtt beköltözik egy foglalt házba, bízva benne, hogy nem fogják kilakoltatni. Talán, ha lenne egy saját lakás, minden megoldódna – fohászkodik a tanácsi hivatalban.

Tarr azt sugallja, hogy nem oldódna meg semmi. A Családi tűzfészek mélyen beágyazott a hetvenes évekbeli, fővárosi szociális problémák szövetébe, története gócpontjában a korban sokat emlegetett „lakáskérdés” áll. Stílusa dokumentarista, amatőr szereplői saját magukhoz hasonló figurákat alakítanak. „Ez a történet valódi, nem a filmben szereplő emberekkel történt meg, de velük is megtörténhetett volna” – szól a film mottója, amely egyúttal kijelöli a Családi tűzfészek helyét a hetvenes évek derekán készült „fikciós dokumentumfilmek”, az eljátszott élet és a saját élet összecsúsztatásával kísérletező történetek között.

Mégsem az a Családi tűzfészekben nyomorgó figurák igazi problémája, hogy nincs saját lakásuk. Az már inkább, hogy nincsenek erkölcseik. Jellemző részlet, amikor a férj és öccse este hazakísérik a feleség barátnőjét, de csak azért, hogy útközben megerőszakolhassák. Az erőszak hosszan kitartott, alig elviselhető jelenete végén a nő megiszik támadóival néhány felest.

Jellemző módon a nyugat-európai nézők azt hitték, a gépész felcserélte a tekercseket, hiszen előbb nyilván leitatták a lányt, majd utána erőszakolták meg. Tévedtek. Ezen a tájékon – és Tarr szerint – ez fordítva történik

– írja Gelencsér Gábor filmtörténész, rávilágítva a Tarr-filmek lesújtó emberképére.

A művész családból származó Tarrt a Családi tűzfészek előtt politikai okokból nem vették fel egyetemre, mert Vendégmunkások című, kamaszkorában forgatott amatőrfilmjével szemet szúrt a hatóságoknak. A Balázs Béla Stúdió berkein belül forgatott Családi tűzfészek után már fel kellett venni őt a Színművészetire. Két következő nagyjátékfilmje, a Szabadgyalog és a Panelkapcsolat hasonló, dokumentarista stílusban készült. A Szabadgyalog, amely Tarr-ra nem jellemző módon egyetlen főhőst állít a középpontba, arra a kérdésre keresi a választ, mire jut valaki a kádári Magyarországon, akinek mindennél fontosabb a szabadsága (lehet találgatni).

A Panelkapcsolatnak lehetne az is a címe, hogy Családi tűzfészek 2, csak itt már ördögi após sem kell a házasság megromlásához, elegendő hozzá a pár.

Ez az egyik film, amit a Tarr-ral való megismerkedéshez ajánlunk, mert a főszerepeket alakító, profi színészek, Pogány Judit és Koltai Róbert – nem mellesleg akkor valódi házastársak – játéka megkönnyíti a hozzáférést Tarr világához azoknak is, akik a Családi tűzfészket az amatőr szereplők miatt túl érdesnek, dokumentumszerűnek érezhetik.

„Egy vadidegen, nyegle, vékony csávó”

Tarr Béla a nyolcvanas évek elején aktívan bekapcsolódik a magyar filmszakmába. Dárday Istvánnal, Szalai Györgyivel, Vitézy Lászlóval és másokkal együtt alapító tagja lesz a Társulás Stúdiónak, amelyet a dokumentarista filmforma iránti elkötelezettség hívott életre, de a stúdióban készült, társadalmilag elkötelezett és kísérletező szellemiségű filmek nem feltétlenül maradtak meg e formai kereten belül.

Részben személyes ellentétek, de főleg anyagi okok miatt a Társulást néhány éven belül ellehetetlenítette a „hivatalos” magyar filmszakma, benne sok nagynevű, befutott rendezővel. Tarr akkor szakított először a többi magyar filmessel. Ebben a néhány évben viszont kulcsfontosságú alkotótársakat gyűjtött maga mellé. A legfontosabb Hranitzky Ágnes vágó, akivel a Szabadgyalogon dolgozott együtt először, és akivel közösen alakították ki a hosszú – az életműben egyre hosszabb – beállításokra épülő, jellegzetes, tarri formát, a bonyolult kameramozgások és szereplői koreográfiák zenei ihletésű körtáncát.

Hranitzky mögé szorosan Krasznahorkai László neve kívánkozik.

Egy húsvéthétfőn történt, amikor én nagyon későn (…), reggel hat óra, hét óra körül (…) feküdtem le tök részegen, és (…) ahogy lefeküdtem, és elaludtam, rögtön valaki irtóra dörömböl az ajtón. Húsvéthétfőn, de embertelen korán. Egy vadidegen, nyegle, vékony csávó állt az ajtóban, hogy ő most olvasta el a könyvet, a Sátántangót, a könyvedet, és rögtön tegezett, ami valahogy engem zavart, és hogy azért jöttem ki rögtön, hogy szóljak, hogy én ezt meg akarom filmesíteni.

The post Ha tetszik, ha nem, az ő Kelet-Európájában élünk – portré a hetvenéves Tarr Béláról first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu