Amikor élete későbbi szakaszában meginterjúvolták és szüfrazsettként elkövetett gyújtogatásairól, Houdini-szerű szabadulásairól kérdezték, Lilian Lenton arca felfénylett, mintha láng lobbant volna a szívében. „Borzasztóan hangzik azt állítani, hogy élveztem a gyújtogatást – vallotta be –, de csodálatos volt érezni a sikert, azt, hogy tényleg leégett az a hely és nem kaptak el. Lángba borult s vakító fény borított be mindent…”

Lilian Ida Lenton az egyik legifjabb, ám legmilitánsabb szüfrazsett volt az első világháború kitörése előtti három évben. Merész, drámai és veszedelmes karriert tudhatott maga mögött, országszerte tudósítottak róla a brit lapok.

Az üvegtörés-érvelés

A 157,5 centiméter magas, harisnyás, barna hajú és szemű Liliant „aprócska, de szívós és ravasz porcelánfiguraként” jellemezték. Nemsokára ragadványnevet is kapott: a „megfoghatatlan Pimpernel” (The Elusive Pimpernel) volt ő – Orczy Emma bárónő A Vörös Pimpernel című, a francia forradalom idején játszódó kalandregény-sorozata nyomán, amelynek negyedik kötete 1908-ban Az okos Pimpernel (The Elusive Pimpernel) címmel jelent meg –, mivel ügyes álöltözeteivel kikerülte a rendőröket és detektíveket, akik például a börtönből való kiengedése után házi őrizetben tartották. Apró termetével simán kiadhatta magát gyerkőcnek, küldöncfiúnak vagy ártalmatlan öreg hölgynek.

Az 1891-ben, Leicesterben született Lilian a legidősebb volt apja, az ács és asztalos Isaac és anyja, a házasságkötése előtt egy kötöttárugyárban dolgozó Mahalah öt gyereke közül. Táncosnak tanult, de amikor meghallotta a női választójogért harcoló Emmeline Pankhurst egyik gyújtó hangú beszédét, új motivációt kapott. Amint „21 éves lett és saját lábára állt”, azonnal csatlakozott a Pankhurst alapította Nők Társadalmi és Politikai Egyesületéhez (Women’s Social and Political Union, WSPU).

Először 1912. március 4-én tartóztatták le, mintegy 200 szüfrazsettel együtt, akik részt vettek a kirakatbetörési akciósorozatban. Az aktivisták ugyanis kiakadtak azon, hogy a brit kormány nem volt hajlandó szavazójogot adni a nőknek, és felháborodtak, hogy a börtönbe zárt, éhségsztrájkoló szüfrazsetteket erőszakkal táplálják a börtönben, ezért százával törték be az ablakokat és kirakatokat a Whitehall kormánynegyedben és a londoni West Enden. Emmeline Pankhurst „üvegtörés-érvelésnek” nevezte az akciót.

Az Ida Inkley álnéven futó Liliant kéthavi, a Holloway börtönben letöltendő büntetésre ítélték, amiért betörte az Oxford Street-i postahivatal ablaküvegét. A bíróság szerint „csakis a nagyon rendetlen elmék vetemedhetnek ilyen ötletre”.

1913-ban folyamatosan írtak róla a lapok. Február 20-án, hajnali 3 órakor Olive Wharry művésznővel közösen lángot vetett a Királyi Botanikus Kertek, a Kew Gardens teaházára, aminek csak hamu maradt a helyén. Levelezőlapokat hagytak a tett helyszínén: „két választójog nélküli nő” nevében „békét és jóakaratot” kínáltak „a nők szavazójoga” esetén. Azután elfutottak, de hátrahagyták bőröndjeiket, bennük kalapáccsal és gyúlékony anyagokkal. Két rendőr tartóztatta le őket, megtagadták tőlük az óvadékot és a Holloway börtönbe kerültek.

Kényszertáplálás

Lilian nem volt hajlandó orvosi vizsgálatnak alávetni magát, és visszautasította az „információszolgáltatást”. Miután „az első cellában, ahová helyezték, mindent szétzúzott”, speciális cellába helyezték át, elválasztva a többi bebörtönzött szüfrazsettől. Nagyon is tisztában volt vele, mi várhat rá.

Mikor a tüzek miatt börtönbe vittek, tudtam, hogy több évre elítélhetnek. Vagyis éhségsztrájkba kezdtem a szabadon bocsátásért, azon az alapon, hogy nem ítélhetnek el nőket férfiak által hozott törvények megszegéséért. A kényszertáplálás folyamata nagyon kellemetlen volt. Néhányan azonban szó szerint hónapokig kibírták – ami több száz alkalmat jelent

– mondta később egy BBC-nek adott interjúban.

1913. február 23-án Lilianre is sor került. „Gumitömlőt nyomtak fel az orrlyukba, és levezették egészen a gyomorig – idézte fel a módszert. – Aztán a cső végéről tölcséren keresztül adagolták az ételt. Elszántam magam, hogy ellenállok, amennyire tudok. Mindig, mikor lejjebb akarták nyomni a tömlőt, folyamatosan köhögni kezdtem. Tovább erőltették, majd egy idő után gondolom azt hitték, sikerült, mert betöltötték az ételt… Egy pillanat alatt erős fájdalom öntötte el a mellkasomat és lélegezni sem tudtam.”

Az ételt Lilian tüdejébe pumpálták, ennek eredményeként nemsokára kétoldali tüdőgyulladást és mellhártyagyulladást kapott. A Holloway börtönkórházából elbocsátották és szüfrazsett barátaihoz engedték egy észak-londoni házba, ahol házi őrizetbe került. Egyszer mosodáskocsi kanyarodott a ház elé. Vezetője egyik álruhás barátnőjük volt, a kicipelt szennyeskosár pedig gyanúsan nehéz – a túlsúlyt maga Lilian képezte. Elsuhanva „egy szakasz sasszemű detektívet hagyott maga mögött, akik szigorúan szemlélték tovább az üres fészket”.

Macska–egér játék

A nők kényszertáplálása nem tett túl jót a liberális kormányzat sajtójának, ezért 1913 áprilisában elfogadták a Rabok (ideiglenes elbocsátása egészségügyi okokból) törvényét. Ennek értelmében nem etették erőszakkal az éhségsztrájkoló szüfrazsetteket, ehelyett elengedték őket egy előre meghatározott lakcímre, mikor veszélyesen alacsony lett a súlyuk. Itt kellett tartózkodniuk mindaddig, amíg vissza nem nyerték súlyukat, ezután visszavitték őket a börtönbe. A szüfrazsettek macska–egér játékhoz hasonlították a törvényt, ami látványosan csődöt is mondott. Elenyésző számú „egeret” tudtak újra elfogni: elszaladtak és újabb militáns akciókat hajtottak végre. Így aztán 1913 őszén újra bevezették a kényszertáplálást.

Az év elején meglépő Lenton egy darabig meghúzta magát, de aztán júniusban egy helyi riporter rátalált a „May Dennis” nevű nőre (újabb álnév) egy égő doncasteri épületnél. A nő elszökött, de feladta magát, amikor közölték a lapok, hogy egy szolgát vádolnak a gyújtogatással. Ezután hathavi börtönbüntetésre ítélték a leedsi Armley fegyházban (ma: HM Prison Leeds). Ismét éhségsztrájkba kezdett, ezúttal viszont nem kényszeretették, hanem hét nappal később helyi szüfrazsett-szimpatizánsok otthonában házi őrizetbe helyezték.

Bár kiemelten figyeltek rá, mégis meg tudott lépni a rendőrök orra elől, méghozzá piaci kosarat cipelő küldöncfiúnak álcázva. A nyár hátralevő részét fiúruhában, az angliai Harrogate-ből a skóciai Dundee-be utazva töltötte, és sikeresen elkerülte a rá vadászó rendőrtiszteket, sőt a londoni rendőrség terrorizmus-ellenes különleges egységének tagjait. Majd öregasszonynak öltözve végigbicegett a walesi Cardiffon, innen pedig vonattal Londonba szökött. Ezután Dover kikötővárosába sietett, felszállt egy szüfrazsett-szimpatizáns jachtjára, és Franciaországba hajózott.

Jó útra tért

Miután visszatért Angliába, 1913 őszén és 1914 tavaszán igencsak aktív életet élt. Egymás után égette le az elhagyott épületeket, és amikor elfogták, háromszor is éhség- és szomjúság sztrájkba kezdett, ekkor mindig elengedték és ügyesen kisiklott a rendőrök karmaiból.

Amikor kitört az első világháború, a brit kormány 1914 augusztusában minden elítélt szüfrazsettnek amnesztiát adott annak fejében, hogy felhagynak a militáns akciókkal. Lilian más fontos ügyeknek szentelte energiáját, kórházi kisegítő lett Dr. Elsie Inglis skót női kórházi egységében, melyet Szerbiába küldtek, erőfeszítéseiért elnyerte a francia Vöröskereszt érdemérmét. A háborút követően előbb a stockholmi brit nagykövetségen dolgozott, majd az 1919-ben alapított nemzetközi Save the Children Fund gyermekmentő alappal Oroszországba ment. Később a Tanárnők Országos Egyesületének pénzügyi titkára lett, utolsó éveiben pedig az erőszakos akciók emlékének megőrzésére 1926-ban életre hívott Szüfrazsett Szövetség tiszteletbeli kincstárnoka. A nők általános, a férfiakkal egyenlő választójogát végül 1928-ban vezették be az Egyesült Királyságban (erre Magyarországon 1945-ben került sor).

A legrégibb róla fennmaradt fényképeken a kényszertáplálásból lábadozva egy ágyon fekszik a börtönben, majd a különleges egység tisztjeinek megfigyelési fotóin is feltűnik. Az utolsó ismert kép 1970-ben készült róla a szüfrazsett emlékmű felavatásán, nem messze a Caxton Hall nevű épülettől, ahol a WSPU 1907-től minden parlamenti évad nyitányán „női parlamentet” rendezett, ahonnan a résztvevők a Westminster-palotába meneteltek, hogy személyesen adják át petíciójukat a miniszterelnöknek (ez sohasem sikerült).

A bronz irattekercset ábrázoló szobor felállításának kampányát Lilian vezette, aki két évvel később hunyt el.

A cikket Győrffy Iván fordította.

The post Majdnem belehalt a kényszertáplálásba a gyújtogató szüfrazsett first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu