1948

Lola

Budapest, VIII. 19.

Megkaptuk az útleveleket. Majdnem csalódásérzés, hogy el kell menni. Szívfájdalom – könnyedebben kellene csinálni, érzelmileg is. Úgy érzem magam, mint a bibliai Ruth: „Ahol te vagy, ott vagyok én, ahol a te hazád, ott az én hazám.”

VIII. 31.

18 csomaggal elindulás. Mindenki izgatott, meghatott, én is, ő is. Fél 3-kor indulás Zürichbe.

Zürich, IX. 1.

Lajos /nagybátyám/-tól távirat – új címe Nápolyban. Mikorra várhat? Izgalmunk lassan elcsendesedik. A világ kezd kinyílni.

Márai Sándor

Az útról két erős emlékem maradt. Egyik: a magyar detektív a határon, aki megnézte útlevelünket, és csendesen ezt mondta: „A viszontlátásra.” Hanglejtése rezignált volt, nem lehet elfelejteni.

A másik: a fiatal orosz katona, aki éjfél után, mikor az ennsi hídon állt a vonat – itt végződik a vasfüggöny –, belépett a hálófülkébe, elkérte, majd visszaadta az útleveleket és némán, komolyan szalutált. Emlékszem az arcára. Ebben a pillanatban kezdődött az a „más”, ami – most már biztosan tudom – nagyon sokáig fog tartani.

Lola

IX. 15.

Laxéktól levél New Yorkból. Örülnek, hogy eljöttünk, kérdik, miben segíthetnek. Tanácskozások jövőről.

Genf, X. 1.

Lax Henrik és Klári páratlanok. Valóban segítenek talpra állni! Elküldték a pénzt. Hat hónapra megoldja helyzetünket.

X. 9.

Levél Lajostól, van lakás Nápolyban.

Márai Sándor

Nápolyba megyünk, ott élünk télen át. Honvágyam a tenger után őszinte, erős. Éppen úgy vágyom a tenger, mint a Rózsadomb után. Mindkettő egyformán „haza”.

Lola

X. 24.

Este 11-kor érkezés Nápolyba. Posillipo, via Nicola Ricciardi 7. Csak egy szülő vagy jó testvér várhat így valakit! Nekem Lajos a család! Asztal terítve hideg vacsorával, Janikának játékok elkészítve. Konyha, ebédlő felszerelve, spájzban, amire szükség lehet, gondosan, mintha Apa csinálta volna.

Márai Sándor

Lola nagybátyja, Lajos öt éve él Itáliában. Belgrádból menekült ide a németek elől. Itt internálták. Most a közelben, Bagnoliban, az egyik IRO-tábor, a Nemzetközi Menekülttábor munkatársa.

Hetek óta fárad, hogy ezt a lakást nekünk megszerezze. A lakás egy posillipói villa második emelete; három szoba, konyha, fürdőszoba, nagy kamra, óriási terasz a tengerre. Rengeteg dús pálma, babér, szőlő, különös, trópusi virágok. Holdfényes éj, a csodálatos díszlet sötét és fehér vonalakkal fénylik.

Lajos csodálatos hideg vacsorát készített; és tüzes bort iszunk, vezúvi bort, aztán mindenki megkeresi a vackát és lefekszik.

Most már itt élünk, amíg „történik” valami.

Lola

X. 25.

Első reggel Nápolyban. Napsütés. Minden olyan lágy, enyhe, illatos – a tenger, a pálmafák, a levegő. Takarítás, kőpadlók. A ház tele van hangyával, svábbogárral. Svábirtás DDT-vel (az amerikai gezarol).

X. 27.

Levelek Pestről. Elmi kiköltözött a Zárda utcából, Marcelle unokahúgomék költöztek be. Ő ezen felháborodik. Mit lehet Elmitől várni? Minden gyermeke fontosabb számára, mint Ő. Itt János beíratása a szomszéd iskolába Bernát-barátokhoz. Kétségbeesetten zokog. Megértem, és sajnálom.

XI. 2.

Ma első nap jön a háztartási alkalmazott a Campóból, az átmeneti menekülttáborból. Mária montenegrói, gyors és ügyes. Egyszerre könnyebb a háztartás.

Délután Jánosért tündéri iskolába. Séta az iskola parkjában, a roskadó narancsfák alatt. Édenkert ez az iskola a tengerpart fölött.

XI. 5.

Napsütés, meleg. Nagymosás. Most már mi is bennszülöttek vagyunk, úgy lóg a ruha az erkélyen, mint minden házban. Asztalos jött, megcsinálta a szekrényt, és a raktárba egy rudat a ruháknak, mint Párizsban volt a kis lakásban, ahonnan elindultunk. Most újra elindulunk. Előttem a tenger, a Vezúv, Capri és Sorrento. Mellettem a flittspricc rovarirtó spray és DDT!, és én úgy ülök itt, mint Rodostóban!

Márai Sándor

November 7.

A Posillipo valószínűtlenül terjengős, vadregényes. Van valamilyen édenkerti fülledtsége. Pálmák, amilyent csak Egyiptomban láttam; a terasszal szemközt Capri sötét szénrajzvonala. Nápoly a domb aljában liheg és zsibong; itt fenn csend van.

Lucullus, a kéjenc valószínűleg nem ok nélkül vásárolt itt villát, Augustus ide járt pihenni, és Vergilius „itt írta legszebb verseit”.

Mi vasárnap este érkeztünk.

János csalódott, mert a Vezúv nyugodt volt. „Mit eszik az, aki tüzet hány?…” – kérdezte nyűgösen.

Lola

XI. 10.

Ő reggel elutazott Rómába. Mi este korán ágyban Janikával a hálóban. Leírhatatlanul boldog! Az iskolát szereti, egész nap futballoznak. Rá gondolás Rómába.

Márai Sándor

Este árad Róma. Végre, hónapok után, pihenek. A Grecóban iszom ürmöst, aztán sodortatom magam a Piazza di Spagna áradásával. Shelley ablakai sötétek. Az angyal elszállt.

Ideje lenne dolgozni kezdeni. Nincs az, hogy „kinek”? Ez csak ürügy. Soha nincs a „kinek”, Shelley-nek sem volt, Keatsnek sem volt. Igaz, bele is haltak.

Lola

XI. 15.

Ő váratlanul megjött délután Rómából. Korán ágyban, szerelem. Mindig szerelem este, és délután egyedül a lakásban. Ezüst nászút – Nápoly, a csábító!

XI. 16.

Este a teraszon valószínűtlen fényben csillog Capri és Sorrento, teliholdfényben a tenger. Egy csillag hull le, éppen arra gondoltam: „Nápolyt látni, és meghalni.” Talán meg fogok halni nemsokára?

Ezt kívántam mindig, még egyszer kimászni a gödörből. Felrepülni – látni a világot, megélni a sikert, aztán meghalni. Fájna őket itt hagyni, velük szeretnék még maradni egy ideig. Aztán később, mindenen túl, én akarok először átmenni a változásba.

XI. 24.

Levél Pestről, Marcelle /unokahúgomék/ jönni akarnak decemberben. Levél Rómából, Óváry Zoltán orvos barátunktól, megjöttek az ékszereim Pestről.

Márai Sándor

Ma dolgozni kezdtem. Írni kezdtem a Polgár vallomásai harmadik, befejező kötetét. Reménytelenebbül még ritkán kezdett ember munkához, mint én ehhez a könyvhöz.

Lola

XII. 1.

Este kellemes éghajlat a fafűtéses kályhában, az ebédlőben. Borozás, rádióhallgatás, a pesti tízórás hírek. Hálószobában petróleumkályha melegít. Nem bírom a bűzt, émelygek tőle. Kérem, lefekvés előtt nyisson ablakot! Megdühödik, rám nyitja, és kimegy az ebédlőbe aludni a gyerekhez.

Reggel felé visszaköltözik a hálóba. Bocsánatot kér, belátja, hogy igazságtalan volt. Ez nem segít rajtam. Eszembe jut, hogy haza szeretnék menni, néhány szükséges holmit összepakolni és elhozni. Ezt ő nem tudja megérteni. Azt hiszi, nem engednek vissza.

Kizártnak tartom, hogy engem ne engedjenek vissza. Ha itt akarunk „megtelepedni”, miért nem hozhatom el otthonról a kellékeket? Annyi minden hiányzik. Nem szeretem ezt az életet itt. Nem jó nekem. Értelmetlennek érzem.

Márai Sándor

Milyen másképpen dolgozom, ha egy este kihagyom a bort! Könnyebben, öntudatosabban! Megéri ez a fanyar mámor, hogy másnap fáradt legyek, nem magabiztos? Hát persze hogy megéri.

Lola

XII. 14.

Ma a rendőrkapitányságon a tartózkodási engedély miatt. Ha nem határidőre kérjük a tartózkodást, be kell írni a kérvénybe, hogy nem akarunk visszatérni Magyarországra, míg a politikai helyzet meg nem változik. Valóban nem akarunk hazamenni addig. De mikor lesz az?

Márai Sándor

Úgy gondolok mostanában haza, mint egy nőre, akitől egy napon nagy garral elválik az ember, mert megcsalta, mert hűtlen ringyó volt; de amikor kimondják a válást, már nem tudunk haragudni rá, már nem emlékszünk bűneire, már nem jut eszünkbe egyetlen aljassága sem; csak arra emlékszünk, hogy szerettük, csak azt tudjuk, hogy még mindig szeretjük.

Lola

XII. 16.

Együtt a múzeumba. Pompeji és Herculaneum maradványai, képek… Ebéd pizzateriában, vásárlás. Összes Arden-kozmetikum vágyaimat kielégítem. Itthon, vacsora hármasban, utána rádió, lefekvés. Ő külön az ebédlőben. Kezd kialakulni a lakás. Nagyon kellemes.

Márai Sándor

Ma, december 16-án felmutatták és megvizsgálták a nápolyi dómban San Gennaro, Nápoly védőszentjének leforrasztott fiolában őrzött vérét.

San Gennaro vére, amely évenként háromszor mozdul meg, alvadt állapotból buzgó halmazba változik át… nem rossz regénytéma.

Minden nagy regény igazi alapanyaga az emberi vér, amely egy napon – így vagy úgy – mozdulni, buzogni, gerjedni kezd.

Lola

XII. 17.

Ő délután elutazik Rómába. A tartózkodási engedély miatt el kell menni, és a csomagokat elhozni Óváry Zoltántól. Ma gyerekéneket hallottam az utcán, játszottak, és a „Nyisd ki, rózsám, kapudat, hadd kerüljem váradat” dallamára énekelték az olasz szöveget.

Márai Sándor

Dr. Óváry Zoltán segítségével, valamilyen varázslatos összeesküvés segítségével a pesti barátok kiküldték 1945–48-as naplóm közel ezer kéziratoldalát; ez a napló egy visegrádi ház pincéjében leste ezt a pillanatot. Egész éjjel lapozom.

Reggel úgy érzem magam, mint valamilyen tivornya, kicsapongás után. Csak most, amikor viszontlátom e jegyzeteket, érzékelem igazán, hol éltem, mi történt velünk.

Nem lehet ebből teljesen meggyógyulni.

Lola

XII. 19.

Fodrászhoz, „Adolfo” – a via Calabrittón. Adolfo német, és egy kis Hitler, de jó fodrász. Buzgó segédek jó borravalóért az ajtóig kísérnek. Ő megjött Rómából, elhozta az ékszereket. Hiánytalanul megjött a naplója is. Sürgöny – Marcelle /unokahúgomék/ holnap érkeznek.

Márai Sándor

A San Gennaro vére mindennél fontosabb. Meg kell írni. Ezért jöttem Nápolyba, talán ezért keltem útra. Egy ember elhatározza, hogy megváltja a világot – ennyi az írás értelme.

Hogyan kell megváltani a világot?

A szerelem, az érzékiség is megválthatja a világot.

Csak a pénzt kellene megszüntetni és a betegséget.

Az értelem nem tudja megváltani a világot. Az őrültség egy neme sokat segíthet; például a rögeszme, amelyből cselekedet lesz.

Az értelem csak közbeszólhat, zavarja ezt a vállalkozást. Krisztus nem volt „értelmes”. Megváltó volt, ez más. Buddha a közönyben hitt, a nagy rómaiak a közigazgatásban. Egyik sem vált be, mint az eredmények mutatják.

Én az irodalomban hiszek, a költészetben, a fehér izzásra felhevített önkívületben, amelyben az értelem szemcséi úgy csillognak csak, mint az alkimista tűzhelyében a felbomlott anyag szilárd magjai.

Lola

XII. 21.

Marcelle-ék 24 óra késéssel érkeztek.

Elhozták a konzervnyitómat, a bélelt bundámat, az ő esőkabátját. Semmi többet. Nem volt idejük hozzá. Én elhiszem. Ő megint gyanakvó. Mikor elmennek, mindenfélével gyanúsítja őket, hogy miért jöttek ide. Még sokáig szememre hányja a „családomat”, miért ragaszkodom hozzájuk.

XII. 23.

Este itthon. Marcelle sokat sír. Ő haragszik, Marcelle nyavalygása bosszantja. Megmondja a véleményét neki. Mindenben igaza van! Csak a hang volt kicsit boros. Marcelle bőg, kijelenti, nem jön többet ide. Ő kijelenti, nem akar velük találkozni.

XII. 24.

Karácsony. Ő reggel kijelenti, nem akarja zavarni a családi együttest. Amíg Marcelle-ék itt vannak, elmegy. Átadja nekem az ajándékokat. Nem lehet lebeszélni, elmegy.

Karácsonyestére kiveri magát a házból! Nem tehetek semmit, minél jobban marasztalom, annál rosszabb!

Pici karácsonyfa, elmaradt ünnepi vacsora, kedvetlenség. A gyerek örül mindennek, éjfélig játszik.

Márai Sándor

Karácsony este hosszú séta a tenger partján.

Reggel a szállodából találomra lemegyek az utcára. Nagy szél veri a tengert. Egy hajó mellett megyek el, amely Sorrentóba indul. Hirtelen mozdulattal felszállok. A kétórás utat végigtáncolja a hajó. Sorrentóból, a gyékénnyel fedett narancserdők között utazom Pompejibe.

Buda ostroma óta nem hat rám olyan különösen ez a romváros, mint mikor először láttam.

A lávaföld a visszaúton sötéten fénylik a napsütésben. Nem is lenne rossz lefeküdni ebbe a zsíros-zaccos lávaföldbe és átaludni néhány százezer évet…

Lola

XII. 25.

Estefelé telefonál, mit csinálunk? Rábeszélésünkre holnap reggel hazajön, ha Marcelle-ékkal nem találkozik többet.

XII. 31.

Éjfélkor pezsgő. Kint tűzijáték, szünet nélküli durrogás a nápolyi ünneplés. A teraszra kidobni egy régi edényt nápolyi babona szerint.

Éjfélkor rádión hallgattuk a Himnuszt, a Szózatot! (Van pofájuk hozzá!) Utána az Internacionálét!

Márai Sándor

Szilveszter. Nincs kedvem mérleget csinálni. Otthon és a világban felnyílott a pokol kapuja. Nincs többé semmim, csak ez a bizonyosság. Ennek kell élni.

1949

Lola

Nápoly, I. 1.

Délután hármasban séta a Campón. Matrózkocsmában uzsonna, eleven matrózok. (Talán csak az itteni kéményseprők?!) Nyugalmas, békés újévnap. Minden babona betartva. Most már jöjjön a teljesedés.

I. 11.

János lázasan ébred. 39 fok, fejfájás, napok óta köhög. Orvosnak telefonálás olaszul!!! Estére nekem is 37,7. Influenza. Ő ápol mindkettőnket. Drágám, meg ne kapja! Itt alszik nálam.

Márai Sándor

A két beteg között császkálok, és közben, nyugodtabb órában, írom az Egy polgár vallomásait. Az anyag olyan, néha úgy érzem, mintha robbanóanyaggal játszanék: lángot vet a papíron.

Lola

I. 31.

Levélírások. Valaki kérdi, „nem-e vágyódom haza?”. „Hová haza?” A „haza” ott fekszik a Mikó utca romjai alatt. A „haza” az lett, ami a gyerekkor volt. Emlék! Pontosan úgy vágyódom utána, mint a gyerekkorom után, ahová nem lehet visszamenni. Néha visszajön az álmaimban, akkor örülök neki. Több nem maradt belőle.

II. 6.

Nem adták meg a tartózkodási engedélyt. 20-án el kellene hagyni az országot. Hová?! Haza nem mehetünk. Ő nagyon odavan. Ilyenkor minden erőmmel szeretnék segíteni neki. Nem baj: ha el kell menni, elmegyünk. Ebéd után elutazik Rómába. Megpróbálja elintézni.

Márai Sándor

Rómában még este felhívom Madame Cerruttit. Kér, hogy rögtön menjek fel hozzájuk, éppen otthon van a férje. A nagykövet komoly, csendes felháborodással hallgat. Látszik rajta, hogy átérzi, miről van szó. Elmondja, hogy az olasz belügyben személyesen beszélt az államtitkárral; megmondta, hogy kivételes esetről van szó, és ígéretet kapott, hogy minden rendben lesz. Másnap délben sugárzó arccal siet felém; a határozatlan időre szóló tartózkodási engedély távirati úton ment le számunkra Nápolyba.

Én nem tudok szólni, ezt a megrendülést régen éreztem.

Itt most valóban mindenről volt szó, nem egy engedélyről, hanem mindenről. Ha nem kapjuk meg az engedélyt, huszadikán a csendőrök menekülttáborba visznek. Megrendülten megyek el tőlük, hosszú idő óta először találkoztam önzetlen emberi jósággal.

Lola

II. 18.

János 8. születésnapja. Reggel ágyban első ajándékok, nagy boldogság. Délután többi ajándék – futballharisnya –, főboldogság. Születésnapi vacsora: húsleves, spenót, sült krumpli, rántott hús volt a kívánság! És a torta. Este fél 10-ig játszás.

Márai Sándor

János nyolcéves. Milyen? Értelmes, kitűnő megfigyelő. Bennünket éles szemmel lát és vizsgál, pontosan ismeri gyöngéinket. Szenvedélyes és különösen dacos, makacs. Van humora, spontán, jószívű. Férfias, határozott.

Viszonya hozzánk nem a legszerencsésebb: tudja, hogy nem vagyunk igazi szülők számára, s ezért pajtást keres bennünk. Mostani nagy magánya kíméletre késztet: egyedül van az olaszok között, nincs senkije, csak mi ketten, nem tudok igazi szigorral fordulni feléje.

Az olasz gyerektengerben magányosan úszik, vergődik ez a kis magyar gyerek…

Lola

II. 22.

Rosszkedvű. Semmi nem sikerül. Mindenhonnan visszautasítás. Hamburgi kiadója, Tóth bujkál. Ő dolgozik. Remekül! A Napló és a Polgár III. is izgalmasan érdekfeszítő remekmű. Egyszer újra kelleni fog a világnak, ha megint felébred a „betűre”. Közben meg kell élni. Ez nyomja a legjobban! Valami majd lesz! Hiszek a csodákban.

Márai Sándor

Most kaptam az elveszett helyett ajándékba egy hazát, kölcsönbe. Alkonyat felé sétára indulok az új hazában, fel a Posillipo csúcsos tájaira… A homályban állok, és a tengert nézem. Szép haza ez, és nagyon régi. De most, amikor megint van hol lennem, írásos engedély alapján – először, mióta úton vagyok –, nyersen és nagy erővel hiányzik a régi.

Nagy honvágyat érzek elmenni ebből a világból, mindegy, akárhová. A hajókat nézem. Nincs hová menni. A semmi felé élek, a semmibe írok. Különös ez: van valamilyen nagy eufória a semmiben.

Nem vagyok én őrült? Miért írom, jegyzem fel mindezt? Lehet, hogy már őrült vagyok.

Lola

II. 23.

A házbeli gyerekek percenkint hordják fel a mimóza-, viola-, barackvirág-, muskátlicsokrokat cukor és keksz reményében.

Reggel, mikor egyedül maradunk, nagyon elkeseredik. Alig bírom megvigasztalni. Útlevelünk lejárt. Otthonról semmi hír.

Nekünk már minden életforma idegen. Be vagyunk zárva a betűbe, az írásba, ebbe a mindent kizáró magányos műfajba! Az írás életmód! Ezt a kívülállók soha nem érthetik meg.

Nincs szomorúbb sors, mint egy hazátlan íróé, aki a semmibe írja a maga csodálatos könyveit, és ha akadna is külföldi magyar kiadó, ha nincs mögötte egységes „haza” – a semmibe vész el!

Mint a zsidóság. Olyan sors vár a magyarokra is? A zsidóságot is a „betű”, az írás tartotta fenn évezredek óta haza nélkül. Most végre megint hazát kapnak! Ezeréves távlat a mi kis életünkben nem vigasz!

Márai Sándor

Most már csak hamis vagy szükség-papírral utazhatom, apolide vagyok, hontalan. A szobámban a falon a fakereszt lóg, amelyet a bombázások idejében emeltem le a budai óvóhely faláról. Körülöttem néhány megmaradt könyvem, a kézirataim, semmi más.

A szoba ablaka – mint Juhász Gyula írta – „a végtelenre nyílik”. Reggel és most, munka közben a Vezúvot látom, a tengert, néha egy hajót, a sorrentói öblöt. Ez nem a „végtelen” – de mi a végtelen?

Csak a mámor a végtelen, amikor a kéj vagy az alkohol, vagy egy vegyszer, vagy a vallás feloldja a lélekben az egyéniség, a személyiség rögeszméjét. Minden más véges, nem végtelen.

Lola

II. 28.

Ma van Kristófka születésnapja. Már csak olyan, mint egy régi álom.

Este Jánossal, és vele ágyban, hancúrozás, pihenés a fűtött hálóban.

János udvarol nekem: „Olyan édes vagy, olyan édes kis arcod van, édes kis szájad, orrocskád és csillagszemed! Két kis csillag van a szemedben!” Honnan vesz ilyeneket ez a gyerek? Milyen régi messzeségből hozza magával ezeket a szavakat?

III. 8.

A Polgár III. olvasása (titokban, munka közben, ha elmegy). Ez az ő igazi könyve! Ehhez kellett mindent megélni, hogy ezt leírhassa. Néha elszomorodik, ha a „jövőre” gondol, megijed. Én nem nézek előre – a jelennek örülök.

Márai Sándor

Április 5.

Befejeztem a Polgár vallomásait. Soha nem írtam még könyvet ilyen nyugtalanító könnyűséggel és gyorsasággal. Azt hiszem, megírtam, amit akartam. Ha erre sem felel a világ, akkor le kell számolni a valósággal, hogy írásaimnak nincs külföldi visszhangja, s a hátralevő időre valamilyen más megoldást kell keresni.

Így gondoltam, munka közben. De most már túl vagyok ezen is. A kéziratot már fordítják németre. Megkísérlem elhelyezni németül, olaszul, franciául, angolul.

Lola

IV. 7.

Délután beállítanak Zürichből Bánék, hozzák az eladásra náluk hagyott bundáinkat. Kedves emberek, Bán Margit ragaszkodó, segíteni akaró. Komplett vacsora főzése két lángon, hat személynek. Imponálok magamnak.

Vacsora zökkenő nélkül zajlik le, meg vannak félemlítve tőle. Ez csodálatos, hogy tudja pillanatok alatt az embereket megfélemlíteni és elriasztani. Anyai örökség.

IV. 11.

Születésnapja. János fest egy képet. Én majd igyekszem jókat főzni és adok spórolt 5 ezret, abból veszünk együtt, ami kell neki.

Márai Sándor

Negyvenkilenc éves vagyok. Ha igaz, hogy vannak hétéves életkörök, akkor az elmúlt hét év a teljes, a tökéletes megsemmisülés volt számomra: minden megsemmisült: az otthonom, a hazám, a műveltség, amiben éltem és írásaimnak visszhangja volt, a lakásom, a kiadóm, jövedelmi forrásaim, minden.

Oly koldus vagyok, negyvenkilenc éves koromban, mint még soha nem voltam életemben.

Igaz, nem vagyok kishitű, de ezt a hétéves ciklust már igazán csak a fizikai megsemmisülés licitálhatja túl. A gyereket nagyon sajnálom.

Lola

IV. 15.

Nagypéntek – nagypénteken halt meg a gyerek. Akkor ápr. 7-e volt! Húsvéthétfőn temettük el. Este Egerben ültünk a Koronában, egy álarcosbál közepén.

Márai Sándor

Janika nagyon kedves. Húsvét éjjel ezt álmodta: nagy autó állt a ház előtt, az autóban a kormánykeréknél egy gólya ült, ő – János – ráült a gólya hátára, és iderepültek, hozzánk.

Lola

IV. 17.

Húsvétvasárnap. 26. házassági évforduló. Visszafelé semmi – előre rengeteg! Ilyenkor napról napra nagyobb ragaszkodás egymáshoz.

A tudat, hogy egy napon elszakadhatunk egymástól a „változásba”, nagyon összekötöz.

IV. 20.

Reggel hajón Capriba. Capri a napsütés, a színes nyüzsgés. Üldögélés a piazzán – a „mondaine-ek” jövés-menése komikus öltözékekben. A nők a nadrághosszok minden árnyalatában. Ebéd vendéglőben. Hajóval vissza. János Capri-sapkában élvezi a hajózást.

Márai Sándor

A hajón az IRO által kivándorlásra előkészített hontalanok egy csoportja is utazik. Ezek a hontalanok a bagnoli táborban várják, hogy induljon velük az IRO hajója Ausztrália vagy Brazília, Kanada felé. Addig is, hivatalos felügyelet mellett kirándulgatnak Nápoly környékére.

A gyanú, hogy e „hontalanok” nagy része nem annyira az oroszok és bolsevisták, mint inkább tulajdon rossz lelkiismerete elől menekült, nem egészen alaptalan. A magyarokat rögtön megismerem: két micisapkás alak hölgyeikkel, afféle nemzetes asszonyokkal. Az egyik – később megtudom, kassai! – félreérthetetlenül fasizoid külzet; ő a „főhadnagy úr”, tehát egy gyilkos.

Ezek is mennek Capriba.

Lola

V. 1.

Évek óta az első május 1. gyöngyvirág nélkül. Éjjel álmok – Mama, Ila néni… Időváltozás. Egész nap esik az eső, elmossa a május 1-jét. Milyen különös ez a halottakkal álmodás időváltozásnál. Mi van emögött? Visszajönnek?

VI. 1.

Kéziratolvasás. A Napló szomorú (közben sírok), és tanulni valóan okos. Rádióhallgatás. Pesten könyvnap – látom rajta, hogy fáj neki minden. Nem szabad komolyan venni. Olyan, mint egy rossz paródia a könyvnap.

Márai Sándor

Időt kell vennem, mindenáron, időt! Idő kell, egy év, két év… És aztán? „Aztán” hazamegyünk? Nem tudom, nem hiszem.

Jövő héten kezdik Párizsban a tárgyalásokat. Lehet, hogy újabb komédia csak, de lehet, hogy visszaszorítják az oroszokat bizonyos területekről. Oly lassan mozog a világhelyzet, mint egy tenger alatti földrengés. Közbül illan, mint a szénsav, az életem.

Lola

VI. 3.

Ilyen különös álmom még soha nem volt. Kristálycukrot havazott, minden fehér volt.

Kimentem a ház elé megnézni, milyen járni a cukorban. Valaki szemben állt – Apa. Neki mondom: „Ez már térdig érő cukorhó. El lehetne tenni belőle a spájzba főzni és enni.” Megcsókoltuk egymást boldogan a térdig érő cukorban. Nagyon szép álom volt. Vajon mit jelent?

Semmit nem jelentett. Nagy borult időt, esőt, szelet, hideget. Gyertyagyújtás Apáért, ma öt éve égették el Auschwitzban mind a többiekkel, Ila néni, Gyuszi… Sírja nincs. Álmaimban gyakran jön el, ha szél van, időváltozáskor, reggel 3 óra körül. Akkor jönnek, aztán eltűnnek megint, vagy itt vannak, csak nem látni őket.

Márai Sándor

János vacsora közben, átmenet nélkül, hidegen kérdi: „Tulajdonképpen ki volt az én apukám és anyukám?” Mély csend. Felelek valamit. Meghallgatja a választ, nyugodtan eszik tovább.

Minden emberben van egy örvény; nem jó föléje hajolni.

Lola

VII. 13.

50. születésnapom. Én és 50! Nincs itt valami tévedés? Semmi különbséget nem érzek a tegnapokkal! Úgy látszik, öregszem?!

Marechiarén fürdő. Langyos tenger. Kis vendéglőben pizzavacsora. Gyönyörű kilátás a tengerre. Kitűnő pizza, jó bor, magyar cigány, nápolyi dalok és magyar dalok felváltva. Felejthetetlen, szép hangulat.

Márai Sándor

Kövér, öreg nápolyi zenész ez a hegedűs. Meghajlással veszi át a húsz lírát, s aztán magyarul ezt mondja: – Én harminchatodik Rácz Laci keresztfia vagyok.

Huszonnégy éve él itt. Apja cigány, anyja olasz származású.

Kérdi, ki vagyok. Mondom, hogy én is cigány vagyok, író; csak nekem nehezebb, mert az én zenémet nem értik.

Lola

VIII. 1.

Ő megint fekszik. Hőemelkedése van, tagfájása. Rettenetesen sajnálom, minden erőmmel segíteni szeretnék neki. Csodálom és bámulom az akaraterejét és munkakedvét.

Márai Sándor

Eljön az orvos a menekülttáborból. Azelőtt zágrábi kórházi főorvos, most a táborban „mozidirektor”! Olyan igazi orvos, akit szíve mélyén senki és semmi más nem érdekel, csak a beteg, a gyógyítás.

A legszomorúbb tünemény egy ember, aki nem tud azzal foglalkozni, ami a hivatása. Mint ez az orvos.

Szomorúan mondja: „Ha én még egyszer kést vehetnék a kezembe…”

Mint én. Ha én még egyszer tollat vehetnék a kezembe!

…Az elkövetkező években meg kell írnom a San Gennaro vérét, s aztán Béke Ithakában címmel egy könyvet, amely az utóbbi napokban nagy erővel kísértett meg: az Odüsszeia folytatását szeretném megírni, melyben Pénelopé, Kirké, Télemakhosz és Télegonosz elmondják, mi is az igazság Ulysses körül.

Lola

VIII. 2.

Délután egy rendőr jön információkért Zoltánról /Marcelle férjéről/, aki átutazóban meglátogatott minket.

Kikísérem a rendőrt. Az előszobában elsápad, „szívdobogást kap”, izgatottan kér, jöjjek le másnap a bárba. Alig tudom kituszkolni, és elfojtani a nevetést! Gyanútlanul nevetve mesélem el neki. A hatás leírhatatlan. Felháborodik! Engem okol! „Agit” adtam, kacérkodtam vele. Egy ilyen hülye, fiatal olasznak hol kell „agit” adni?! Egész magánkívül van. Nem tud megnyugodni! Azt hiszi, nekem is tetszik az olasz! Este alig beszél velem.

VIII. 4.

Nem merek kimozdulni a házból, nehogy azt higgye, a rendőrrel találkozom. Kabaréból tragédiát csinál! Goromba hozzám. Ezen is röhögnöm kell. Emlékszem, régen még a Mikó utcában, szegény Schlesinger Palitól kaptam egy nagy csokrot. Ezt kiröpítette az ablakon – soha nem tudtam meg, kinek a fejére esett, vagy ki vitte el – engem meg hazaküldött Kassára.

Valahogy most is ilyen szamárságnak érzem az egészet.

Remélem, észbe kap, és nem fogja megzavarni a munkáját. Este fürdő a tengerben Jánossal. Ő korán reggel ment, hogy ne kelljen velem jönni este.

Márai Sándor

Lehet, hogy Ulyssesnek van igaza? Meg kell ölni a kérőket, egytől egyig s a nyomorult hazai nőket is, akik háltak és zabáltak velük?

Megvillan egy színdarab ötlete: „Ithaka”. A nap története, mikor Ulysses hazatér Ithakába, megöli a kérőket, aztán leül Pénelopéval szemközt, és nem egészen biztos abban, hogy érdemes volt hazajönni.

Lola

VIII. 18.

Névnapom. Legszebb ajándék Az igazi és az új, harmadik rész, a Judit új kiadása Tóthnál! Este látogatóban a háztulajdonos Simeonéknál. Az öreg 78 éves, mindent olvas. Nagyon tetszett neki a Vendégjáték Bolzanóban. Signora Simeon kedves öreg fecsegő, régimódi „nagymama” típus. Bundát szeretne venni alkalmi áron. Lajos rögtön „kapcsol”, és tud neki egy gyönyörű bundát (az enyémet?!).

Márai Sándor

Nem lehetetlen, hogy Signora Simeon, a háztulajdonos gazdag felesége megveszi Lola perzsabundáját, amelyet Svájcban nem tudtunk eladni, de Nápolyban talán mégis sikerül túladni rajta, valószínűleg, mert itt nincs szükség bundára.

Az emberek rejtélyesek.

Lola

VIII. 29.

Laxék szerdán ebéd után érkeznek. Alig maradnak itt! Ezt is másképp gondoltuk. Hónapok óta rájuk vártunk. Ha elmentek, kire vagy mire fogunk várni? Ezért is hálásnak kell lenni, hogy jönnek.

Márai Sándor

XII. 15.

Lola beteg, s ilyenkor mindig iszonyattal érzem, mennyire tehetetlen vagyok nélküle, mennyire nem tudnék nélküle élni.

Hosszas pereskedések után megnyertem német honoráriumaim egy részét, s ha ezt az összeget most nem lopja el az ügynök, megint tudok egy fél éven át létezni, éppen csak enni, lakni. Élünk. A gyerek okos, jókedvű, kitűnő barát, egyetlen igaz örömem.

Ma áldozott és most „bűntelen”, ezt nagyon élvezi, fogcsattogtatva készül új bűneire.

Lola

XII. 24.

Este Lajos karácsonyfadíszeket hoz, feldíszítették Jánossal a fát. Mi korán délelőtt városban rendőrségen az új útlevelekért. Végül egy pecsét miatt nem készültek el, ünnep után kell érte menni.

Márai Sándor

Olaszország egy éven belül két nagy ajándékot adott: a határozatlan időre szóló tartózkodási engedélyt, amellyel megengedték, hogy akár életem végéig tartózkodhassam Olaszországban, s most ezt a cigány-passzust, amely módot ad, hogy tetszés szerint elhagyhassam az országot és visszatérhessek. Nagy ajándék ez, örökké hálás leszek érte.

Márai Ilona – Márai Sándor: Egymás tükörképei vagyunk

Helikon Kiadó, 2024

The post Lola: Ő váratlanul megjött délután Rómából. Korán ágyban, szerelem. Mindig szerelem este, és délután egyedül a lakásban first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu