Alig ismert az 1905-ös björkői szerződés története, amely életbe lépése esetén gyökeresen megváltoztatta volna a nagyhatalmi erőviszonyokat Európában. Németország – és első számú szövetségese, az Osztrák–Magyar Monarchia – jóval kedvezőbb helyzetben várhatta volna az elkerülhetetlennek látszó konfliktust a kontinens hatalmai között.

Az új Német Császárság létrejötte után nemcsak gazdaságilag és katonai erőben lett a kontinens még Nagy-Britanniával is vetélkedő hatalma, hanem Bismarck ügyes taktikázásának köszönhetően diplomáciai szempontból is irigylésre méltó helyzetbe került, hiszen ősi ellenségét, Franciaországot gyakorlatilag elszigetelte, míg déli és keleti határait biztonságban tudhatta a német és az osztrák császár, valamint az orosz cár által 1881-ben kötött titkos semlegességi egyezmény nyomán.

Miután a diplomáciai alkudozások helyett a nyers erőben hívő II. Vilmos 1890-ben lemondatta Bismarckot, az új irányvonalat követő német külpolitika az osztrák–magyar szövetség kivételével egy bő évtized alatt lerombolta ezt a gondosan felhúzott, ám ingatag épületet, és 1904-ben, Nagy-Britannia és Franciaország „szívélyes megegyezésével” (entente cordiale) ez immár II. Vilmos számára is nyilvánvalóvá lett.

Vili–Miki-táviratok

A német császár azt ötlötte ki, hogy megpróbálja unokatestvére, a híresen befolyásolható II. Miklós cár megkörnyékezésével Oroszországot újra a maga szövetségesévé tenni (miután az 1881-es szerződés megújítását ő maga hiúsította meg, és ez az 1893-as francia–orosz szövetség létrejöttéhez vezetett). Erre pedig az 1904 elején kitörő orosz–japán háborúban látott esélyt. Nagy-Britannia ugyanis hagyományosan jó viszonyt ápolt Japánnal, a kezdeti váratlan vereségektől megrendült II. Miklós pedig attól tartott, a britek esetleg a háta mögött összejátszanak a távol-keleti állammal.

Ekkor indult meg a két uralkodó által használt becenevek alapján csak „Vili–Miki-táviratokként” emlegetett levelezés a császár és a cár között. Vilmos azzal nyitott, hogy sok sikert kívánt az orosz fegyvereknek Japán ellen, majd stratégiai tanácsokkal látta el Miklóst. Ahol lehetett, megpróbálta a kuzinját apró megjegyzésekkel, bizalmas információkra való hivatkozásokkal Nagy-Britannia és egyben a harmadik koronás unokatestvér, VII. Eduárd brit király ellen hangolni.

A Távol-Keletre igyekvő orosz balti flotta szénutánpótlását biztosító német hajók körüli nézeteltérés, illetve amiatt, hogy II. Vilmos egy időre a francia–angol viszonyt ellenségesre fordítani hivatott marokkói válság felszítására koncentrálta erőit, a táviratváltások egy időre szüneteltek, de 1905 nyarán a császár újra felvette a kapcsolatot a cárral. Az alkalmat most a svéd–norvég perszonálunió küszöbön álló felbontása jelentette, Oroszország és Németország ugyanis mást akart a norvég trónra ültetni, mint Nagy-Britannia, utóbbi a végül megkoronázott VII. Haakont támogatta, aki Matild brit királyi hercegnőt vette feleségül.

Kölcsönös segítségnyújtás

Vilmos a nyáron a szokásos norvég fjordok helyett a Balti-tengeren töltötte hajókirándulását, és a finn partok közelébe érve megemlítette „Mikinek”, hogy milyen jó lenne, ha össze tudnának jönni egy kis kötetlen beszélgetésre. A két uralkodó végül 1905. július 24-én találkozott a Viborg melletti Björkö szigetén. Pontosan nem tudjuk, mi hangzott el a négyszemközt folytatott megbeszélésen, ám utólag úgy lehet rekonstruálni az eseményeket, hogy Vilmos a Skandináviában kialakult helyzetre hivatkozva vetette fel, az európai béke fenntartásának, illetve a két hatalom érdekeinek bebiztosítására a Balti-tenger térségében az lenne a legjobb, ha kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kötnének.

A véletlenül éppen kéznél lévő, előre megfogalmazott szerződést aztán Miklós rögtön, tanácsadóival nem konzultálva, alá is írta.

A tervek szerint a megegyezést az orosz–japán háború lezárása után kellett volna nyilvánosságra hozni, ám, miután a cár kormányának tagjai – elsősorban Szergej Witte miniszterelnök, illetve gróf Vlagyimir Lamsdorf külügyminiszter – szembesültek annak létezésével és tartalmával, azonnal heves kampányba kezdtek az uralkodónál, hogy ne tartsa magát az ígéretéhez. Végül sikerült meggyőzniük a cárt, hogy az egyezmény mind a világpolitikai realitásokkal, mind Oroszország érdekeivel szembemegy, és Miklós némi húzódozás után november végére Vilmosnak is tudtára adta, hogy nem fogja ratifikálni.

A német császár tehát már későn próbált meg újabb nagy fordulatot végrehajtani, a központi hatalmak elszigeteltségét pedig az 1907-es brit–orosz szerződés pecsételte meg, amellyel Oroszország gyakorlatilag csatlakozott az antanthoz.

The post Így akarta átverni a német császár az orosz cárt first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu