A sírásók már ki se látszottak a gödörből, de a koporsót hiába keresték. A családom dermedt értetlenséggel figyelte Horwitz rabbit, aki a meglepődés legkisebb jele nélkül, halkan, szinte közönyösen mormolta a megbocsátásért esedező imáját. A sírt visszahantolták, mintha az áttemetési kísérlet meg se történt volna. A nagymamám, Mendel Blanka maradványait örökre elnyelte a föld.

Noha azzal hitegettem magam, hogy beletörődtem a felfoghatatlanba, mégsem telt el úgy nap, hogy ne akartam volna észszerű magyarázatot találni a történtekre. Elméleteket gyártottam hullarablókról, a temetkezési vállalat bosszújáról, de mindhiába, végül furcsamód mindig az isteni beavatkozáshoz jutottam mint egyetlen lehetséges megfejtéshez. Egy olyan istenéhez, akiben képtelen voltam hinni. Pedig volt barmicvóm, jártam zsidó iskolába, a szüleim megnyitották előttem az őseink istene felé vezető utat, de Ő sosem jelent meg nekem, sosem éreztem a jelenlétét, nem tudtam elképzelni, milyen lehet, amikor a kegyelmébe fogad.

A következő hetekben minden alkalmat megragadtam, hogy szóba hozzam a történteket, de hasztalan. A családom tagjai hallgattak, ezzel jelezve, hogy szerintük az lenne a jó, az lenne az egészséges, ha továbblépnénk, és soha többet nem beszélnénk erről a képtelen esetről. Egyedül az öcsémben, Simonban láttam az igényt, hogy tovább boncolgassuk a rejtélyt, de mivel haragudott rám, ő is visszautasította a közeledésemet.

Egyedül maradtam, ráadásul a legváratlanabb pillanatban Zsófi bejelentette, hogy terhes, ami megkérdőjelezhetetlenül azt sugallta, hogy előre kell néznem, és nem a múlttal foglalkoznom.

Ezzel csupán az volt a baj, hogy engem nem olyan fából faragtak, aki képes csak úgy túllépni a dolgokon, amik fontosak számára.

Látszólag nyugodt hétköznapjaim is e miatt a rossz tulajdonságom miatt váltak végül meglehetősen feszültté.

Egy régi fotót kerestem Blankáról, amin otthonkában állt a tűzhely előtt, székelykáposztát főzött, és közben – legalábbis nekem így rémlett – a csajozásról magyarázott. A képet már olyan régen nem láttam, hogy azt se zártam ki, hogy csak a fejemben létezik.

Görnyedt háttal álltam az ebédlőasztal mellett, ahova kiürítettem a régi fényképeimmel teli dobozokat. Többségükre egyáltalán nem emlékeztem. Utcai pillanatképek voltak abból az időből, amikor mindenhova fényképezőgéppel jártam. Villanások a múltból, amik már akkor sem jelentettek sokat.

A hálószoba ajtaja nyitva volt, így jól ráláttam Zsófira. Három egyformának tűnő sötét harisnyát vett elő, és hosszan merengett felettük. Az egyiket a csípőjéhez mérte, a másodikat fel is próbálta, míg végül a harmadikat választotta.

Olyan gyönyörű vagy, csak el fogsz késni, gondoltam magamban, de nem szóltam semmit.

Őt ez láthatóan nem izgatta, a harisnyákat szoknyák és blúzok követték.

A dobozokból a legkülönfélébb képek kerültek a kezembe: anyámról, ahogy egy fekete alapon arany díszítésekkel teli estélyi ruhában pózol az otthoni tükör előtt; egy emlékezetes házibuliról a kétezres évek elején, ahol mindenki fürdőruhában rohangált egy felfújt gumimedence körül; a nővéremről háttal, ahogy átveszi a diplomáját; vadidegen aggastyánokról a lóversenypályán; őrjöngő neonácikról egy budavári tüntetésen; bikinis csajokról a Balaton-parton; kutyaszart szedegető néniről a Szent István parkban; az apámmal üvöltő öcsémről; kávézó teraszán söröző eltávos kiskatonákról.

Miután Zsófi elment, tovább böngésztem, de a keresett fotó a töméntelen negatív és előhívott kép átnézése után se került elő. A nagymamámról csak egy fotót találtam, amin az öcsémmel pingpongozott az almádi nyaraló kertjében. Nevetve várta Simon szerváját, aki láthatóan véresen komolyan vette a játékot.

Muszáj volt haladnom a munkámmal, ezért feladtam a kutatást.

De ahogy pakoltam vissza a képeket a dobozba, az egyik egészen megbabonázott. Bénultan tanulmányoztam a fotó minden szegletét, mintha nyomozóként egyetlen részlettől várnám egy kiemelt bűntény megoldását.

Egy fiatal lány támasztotta a falat egy kocsma előtt, kezében cigaretta. Merengő tekintetéből úgy tűnt, észre se vette, hogy lefotóztam. A bejárati ajtó felett egy nagy táblán kék felirat jelezte a kocsma nevét, Tátott Száj. A járdán eldobott nejlonzacskó, a szomszéd ház faláról több helyen lehullott a vakolat, itt-ott a tégla is kilátszott. A képen látható kocsma a Móricz Zsigmond körtértől kétutcányira üzemelt. A lányt Fruzsinak hívták, wannabe színésznő volt, a társaságba egy gimnáziumi barátom, Karcsi hozta be, aki akkor már színházrendezést tanult a főiskolán. Ahogy a képet néztem, az ugrott be, hogy néha édesen dadogott, semmi más. Hiányos emlékezetemet annak tudtam be, hogy akkoriban rengeteget éjszakáztam, magyarán sokat ittam. Ez még az egyetem után, sőt még az első tanári éveimben is így volt. Végleg csak a Zsófival való találkozás után higgadtam le.

Miután elpakoltam, leültem a géphez, hogy folytassam a mellékes fordítói munkám. Egy kortárs argentin krimin dolgoztam egy latin-amerikai szerzőkre specializálódott kiadónál. El villancico del Golondrina volt a könyv címe, A fecske dala, ezt a munkacímet adtam neki. A történet főhőse, Julia, Buenos Airesből hazalátogat Villa Gesellbe, hogy kiderítse, mi történt szállodatulajdonos apjával, aki tizenöt éve nyomtalanul eltűnt. A családja és az azzal egybeforrt város történetébe is bele kellett ásnia magát, a települést ugyanis a nagyapja, Carlos Idaho Gesell a semmiből hozta létre 1931-ben. Olyannyira a semmiből, hogy amikor megérkezett, még egy ház se állt ott, ahol ma negyvenezer ember lakik, és még legalább ennyi nyaral minden évben. Mire Julia apja, Carlos Felipe vette át a családi vállalkozást, már felparcellázták a tíz kilométer hosszú tengerpartot, és csak a legelső sor vendégház, a Golondrina volt a család tulajdonában. Őt azonban ez nem zavarta abban, hogy úgy viselkedjen, mintha Argentína legnépszerűbb üdülővárosa az övé lenne, amivel pár év alatt számos ellenséget szerzett magának. Így amikor eltűnt, válogatni lehetett a lehetséges felbujtók között.

Többnyire élveztem a fordítói munkát, mert így gondolatban én is az óceánparti településen lehettem – szinte az orromban érezve a fenyőfák és a sós víz illatát –, de aznap nem tudtam koncentrálni.

Négy hónapja nem dohányoztam, de most rá akartam gyújtani, noha tudtam, az elgyengülésem beláthatatlan következményekkel jár, hiszen Zsófi már két éve leszokott, és azóta drákói szigorral irtja a füstöt a környezetéből.

Kiléptem a lakásból, majd rögtön vissza is siettem ellenőrizni a gázsütő kapcsolóit. Nem vagyok kényszeres, de az a kép, hogy nyitva felejtem a gázt, könnyen hatalmába kerít. Korábban tettem rá kísérletet, hogy csak azért se megyek vissza, de akkor meg az aggódás tette tönkre a napomat. Lehet, hogy valamennyire mégis kényszeres vagyok.

A lépcsőn lefelé kétszer is megtorpantam.

– Semmi értelme. Nem is fog jólesni – mondogattam magamnak, de nem fordultam vissza.

Figyeltem a járókelőket, hátha valakitől tudok csak egy szálat kunyerálni. Egy öreg néni, miközben a túlsúlyos tacskóját húzta maga után, szivarkát szívott, de azt ki nem állhatom. Arrébb egy öltönyös férfi cigarettát szívott ugyan, de épp telefonált. Már csak a textilbolt előtt füstölő fiatal srácban reménykedhettem. Próbáltam felmérni, olyan típus-e, aki ilyesmiből gondot csinál, vagy sem. Addig hezitáltam, míg odalépett hozzá egy szemüveges lány, az oldalán tarisznyával, és úgy megörültek egymásnak, hogy szánalmas próbálkozásomat azonnal feladtam, és besiettem a dohányboltba.

Az eladólányra jól emlékeztem.

Hatalmas melle volt, amit mély kivágású topokkal hangsúlyozott. Amikor még cigiztem, rendszerint mértem, hogy hány másodpercig bírom anélkül, hogy lenéznék a mellére. Az egyperces álomhatárt sose értem el.

Most erről teljesen megfeledkezve léptem be, így a tekintetem azonnal el is kalandozott, amitől rögtön elszégyelltem magam, pedig ő észre se vette, ugyanis épp telefonált.

– De egy kis geci velem! – mondta idegesen a telefonba.

– Nem azért nem költözik el, mert nincs hova mennie, mert tudom, hogy a Feri mondta neki, hogy nála lakhat. Csak direkt szopat. Mit kérsz? – fordult felém kedvesen.

Tegezett, aminek, nem tudom, miért, de kifejezetten örültem.

– Egy arany Marlborót.

Gépiesen adta ide, és már ismét a telefonra figyelt.

– Az ilyen patkány férfiak miatt kapnak a nők mellrákot. Komolyan mondom! – magyarázott tovább hevesen.

Egy köztéri szobor talapzatához telepedtem le. Anya gyermekével, bronzból. Figyeltem a szocialista realista nő odaadó arckifejezését, és közben minden slukkot kiélveztem. Egy pillanatra elképzeltem a szobrot a saját anyámmal és öcsémmel. Ebben a verzióban a gyermek nyughatatlanul kalimpált, az anya odaadás helyett pedig bosszúsan eltartotta magától.

Vesztemre, amikor újabb cigarettára gyújtottam, nem vettem észre, hogy Zsófi pont felém tart. Egy pillanatra megállt, tekintete nem is haragos, nem is csalódott, inkább csak szomorú volt. Azt olvastam ki belőle, hogy „úristen, én ennek a gyenge szardarabnak szülök gyereket?”. Nem jött oda, csak intett, hogy hazamegy.

Válla hirtelen előreejtésével jelezte, hogy fáradt. Visszaintettem, hogy várjon meg, de nem állt meg.

Úgy tűnt, nem lepődik meg, hogy elgyengültem. Mintha az elhatározásomat sose érezte volna komolynak. Örült volna, ha kibírom, és nem egy cigarettaszagú férfi mellé kellene lefeküdnie esténként, de nálam is jobban tudta, hogy én ehhez túl gyenge vagyok. Így valószínűleg nyomasztani se akart ezzel, legalábbis addig nem, amíg a gyerek meg nem születik.

Annak ellenére, hogy már nem esett jól – mintha egy vuduszertartás áldozata lennék, nem érezve kontrollt a cselekedeteim felett –, végigszívtam a kezemben lévő szálat az utolsó slukkig.

Hazatérve egyből a fürdőszobába mentem, és egy vastag csík fogkrémet nyomtam a fogkefémre, hogy ha már lebuktam, legalább a szagot eltüntessem. Ez a gyerekes próbálkozás mosolyt csalt az arcomra. Utoljára a szüleim előtt tagadtam le teljesen egyértelmű dolgokat. Azt, amikor az előszobában focizva szétlőttem az anyám kedvenc herendi vázáját, majd megpróbáltam beadni neki, hogy a labda odakintről repült be, még máig emlegeti.

Benyitott Zsófi, és anélkül, hogy rám nézett volna, odalépett a vécéhez. Lehajtotta a deszkát, kigombolta a nadrágját, és leült.

Én kiöblítettem a számat, és óvatosan felé fordultam.
Pisilni próbált, de nem sikerült neki. Amikor észrevette, hogy nézem, egy rajzfilmbe illő grimaszt vágott, mintha erőlködne. Én feszülten figyeltem a pisilős standupját.

– Haragszol?

– Nem.

Jobbnak láttam elfogadni a válaszát, és minél gyorsabban témát váltani.

– Milyen volt Marcsival?

– A nővérem egy önző, hidegvérű némber – kezdett bele dühösen. – Bevallotta Norbinak, hogy több éve csalja, majd közölte a szerencsétlennel, hogy Lili nem is tőle van, és hogy a szeretője már megcsinálta a DNS-vizsgálatot is, plusz hogy Norbi költözzön el a közösen vett lakásból.

– Lili mennyi most? Három?

– Négy.

– Durva… Én is akarok egy DNS-tesztet.

– Nagyon vicces.

Egyszer mi is összefutottunk Marcsival és a szeretőjével, de nem szóltunk semmit. Azaz Zsófi utólag megpróbálta neki elmondani, hogy ha már szeretője van, legalább diszkréten csinálná, de Marcsi, ahogy máskor se, most se volt kíváncsi Zsófi véleményére. Sőt, még ki is oktatta, hogy ne szóljon bele, hogyan intézi a magánügyeit. Én az akaratos stílusa ellenére is nagyon szórakoztató jelenségnek tartottam, aki nem mellesleg gyönyörű nő volt. Persze Norbit is kedveltem, de mindig is egy jóindulatú hülye volt.

Ha fogadnom kellett volna, biztos arra voksolok, hogy tönkremegy a házasságuk, pedig papíron megfeleltek a nagyapám által felállított kritériumnak, miszerint a hosszú házasság titka az, ha az egyik fél határozottan kompromisszumképesebb. Az öregből valószínűleg saját házasságának tapasztalata beszélt, amiben ő inkább befogta a száját, Blanka pedig inkább nyitva tartotta. Negyvenöt évig éltek együtt békében. Norbi tökéletesen simulékony volt, és még a száját is befogta, de úgy tűnt, Marcsi nem elégedett meg ennyivel. Szóval vagy a nagyapám tévedett, vagy én tévedek, és ez a házasság még menthető.

– Ha egy kicsit is figyelt, akkor lehetetlen, hogy ne tűnjön fel neki semmi.

– Szerintem végig tudta, és inkább úgy tett, mint aki nem vesz észre semmit, csak azért, hogy hátha a dolgok maguktól a helyükre kerülnek – felelte Zsófi.

– Norbi autószerelő, igazán tudhatná, hogy a dolgok nem szoktak maguktól a helyükre kerülni… Ő hogy van amúgy?

– Vele nem találkoztam.

Zsófi egy kilométer hosszú vécépapírt tekert le a gurigáról. Ámulatba ejtett, hogy mennyi papírt tud egy ilyen kis testhez elhasználni.

A kapcsolatunk elején erre megjegyzéseket is tettem, de mostanra már csak vigyorogva figyeltem, és nem próbáltam megváltoztatni, ami úgysem sikerült volna. Nagyapám logikáját követve igyekeztem annyira rugalmas lenni, annyira alkalmazkodni, amennyire csak tudtam, pedig alaptermészetem szerint inkább a „ha kell, ha nem, mindenbe belekotyog” alkat vagyok.

– Állítólag Norbi már több napja bujkál Marcsi elől. Abban bízik, hogy Marcsi majd keresni fogja, és bocsánatot kér mindenért. Marcsi persze tudja, hogy a szerelőműhelyben alszik a kanapén, és hazajár, amikor ő dolgozni megy. És esze ágában sincs bocsánatot kérni.

– Csórikám! Milyen lehet szegénynek a műhelyben aludni az olajos kanapén azon gondolkodva, hogy a gyereke nem is az ő gyereke? Hazaosonni, mint egy betörő, abban reménykedve, hogy majd a hiánya rádöbbenti a nővéredet arra, hogy mit is veszít.

Annyira abszurd volt Norbi próbálkozása, hogy Zsófi nem bírta ki nevetés nélkül.

Épp húzta le a vécét, közben a nevetés végigfutott az egész testén. Rajongással bámultam, és vele nevettem.

– Nem szabad kiröhögnünk – mondta Zsófi, de nem tudtuk abbahagyni.

Közelebb lépett, és összeölelkeztünk.

– Blanka miatt vagy feszült? Vagy az öcséd miatt?

– Feszült vagyok?

– Miért gyújtottál rá?

Úgy tettem, mintha nem is hallottam volna a kérdést, de ezzel csak kevés időt nyerhettem. Valami hiteles magyarázatra volt szükségem.

– A gyerek miatt. Nem arról van szó, hogy ne akarnám, vagy ilyesmi. Sőt, nagyon is akarom, csak félek… Mi lesz, ha… szar apa leszek.

Védekezésem sikerült, elérzékenyült.

– Nincs mitől félned – súgta a fülembe.

Mindig szexinek láttam Zsófit, amikor aggódott értem. Ilyenkor egyértelműen éreztem, hogy szeret, és ez általában felizgatott. Most is. Hevesen belecsókoltam a nyakába, mire egészen halkan felnyögött. Már hetek óta nem voltunk együtt. Csókolózva indultunk a háló felé.

A terhesség előtt ritkán szeretkeztünk lovagló pózban, ami az utolsó hetekben megváltozott. Zsófi most is egy határozott mozdulattal jelezte, hogy vegyem le a nadrágom, és feküdjek a hátamra, majd az ölembe ült, és ringatózni kezdett rajtam. Megsimogattam a hasát, a mellét, és végtelenül boldognak éreztem magam.

A szex után hosszú ideig szótlanul feküdtünk. Zsófi a fejét a vállamnak döntötte, és a mellkasszőrömet húzogatta. A csuklója olyan laza volt, mint egy olasz háziasszonyé tésztanyújtás közben. Az ondó, amit az aktus végén a mellére lövelltem, egy darabon lefolyt, majd megakadt testeink találkozási pontjánál.

– Rúgkapál! – mondta Zsófi izgatottan.

Hogy megkíméljük a lepedőt, nem mozdultunk. Egyedül a gyerek ficereghetett. Jó pár percig tartottuk a pozíciót, mintha egy szoborcsoporttá tapadtunk volna össze. A szomszéd lakásból halkan, de átszűrődött a tévé hangja. Bágyadtan hallgattuk, pedig nem lehetett kivenni, hogy milyen adás megy. Zsófi egyszer csak felemelte a fejét, rám nézett, és kiabálva felpattant.

– Kiégeti a bőröm, szétmar! – visította, és menekülve indult a képzeletbeli atomkatasztrófa helyszínéről a fürdőszoba irányába.

Gyakran szórakoztatott ehhez hasonló szerepjátékokkal.

Nem akartam lemaradni a show többi részéről, ezért utánasiettem.

– Jaj… Jaj… Fáj… Fáj… – sikoltozott kizökkenthetetlenül, miközben mosta le magát.

A „radioaktív sperma” jelenetet már sokadjára adta elő, de még mindig úgy nevettem rajta, mintha először látnám.

Remek beleéléssel, a jelenetet végig komolyan véve játszott, amíg közel nem léptem hozzá. Ekkor a rémületet imitáló tekintete egyszerre felszabadulttá és kihívóvá vált. Rövid hajáról a gömbölyödő hasára csöpögött a víz, és az arca minden része mosolygott. Rátettem a kezem a hasára, és óvatosan megsimogattam.

– Te vagy a társam, jóban-rosszban. Engem az se érdekel, ha engem is megéget. Legalább együtt halunk meg.

– Nyálas romantikus vagy!

Egy csókkal próbáltam befogni a száját.

– De… akko… is… nyál… vagy – hallatszott a csókok cuppanása között.

Miután felvette a kék virágos pizsamáját, a laptoppal az ölében elhelyezkedett az ágyban. Nem láttam, de a nevetéséből sejtettem, hogy valami sorozatot néz. Annyira szerettem a kacaját. Gyakran csak azért megcsikiztem, hogy lássam a nevetését. Jól tudtam, mennyire gyerekes, sőt önző dolog ez, mégsem voltam képes kontrollálni. Ő valószínűleg egészen másként élte meg ezeket a pillanatokat.

Mindig azt mondta, hogy csak akkor szeretem igazán, ha a vidám oldalát mutatja. Arra vágyott, hogy a legváratlanabb pillanatokban rátörő szomorúságában is szeressem. Én nem értettem, miért fontos neki a szomorúság. Ő pedig azt nem, hogy én miért keresem mindig, ha kell, ha nem, a vidámságot.

Leültem az ágy szélére, és bedugtam a kezem a takaró alá. A lábfejét találtam meg először. Finoman végigsimítottam rajta a tenyerem. Rám mosolygott, majd tovább nevetett a filmen.

Egy forró fürdőre vágytam. Kihúztam a kezem a takaró alól, és felálltam. Színpadiasan lehúztam magamról a bokszerom, de Zsófi figyelmét nem sikerült felkeltenem.

Lemerültem a víz alá, és számolni kezdtem.

– Negyvenegy. Negyvenkettő. Negyvenhárom – dugtam ki a fejem levegő után kapkodva.

A lábujjaimat a túlfolyóhoz nyomtam, és becsuktam a szemem. Zsófi nevetése ide is behallatszott.

A Tátott Száj előtt ácsorgó lány arca jelent meg előttem. Halvány emlék volt, mégis ismét kellemetlen érzés fogott el. Könnyes szemmel üvöltött velem:

– Takarodj innen! Menj már!

Próbáltam elterelni a figyelmem, de csak lökdösött tovább.

Breier Ádám: Hetvenegy farkas

21. Század Kiadó, 2025

The post „Radioaktív sperma” fröccsent az állapotos nő testére first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu