Odze György: Egy különleges európai

„Alexander Stubbra gondolok, aki az utóbbi hetekben került fel a világsajtó címlapjaira. Sokan talán nem is értik, hogyan mozog ilyen otthonosan egy finn – még, ha elnök is – az európai nagyhatalmak vezetői között, ráadásul nem csak felkerült, de nagy elismerés és népszerűség övezi. Sőt, a Washington Post szerint az egyetlen európai államférfi, aki – részben a közös golfozás közben – alaposan kitanulta Trump stílusát, és pontos elemzésekkel segítette kollégáit a Fehér Házban folytatott tárgyaláson. Feltűnése azonban nem véletlen. Finnország – amit sokan tudatlanságból skandinávnak tartanak – az utóbbi évtizedekben összekötő szerepet vállalt kelet és nyugat között, miközben a társadalom mélyen orosz-ellenes, és szinte állandó gyanakvással figyeli keleti szomszédjának minden lépését.

Kis történelmi ismertető, tanulságos.

„Az emlékezetes finn-szovjet „Téli” háború 1939. november 30-án kezdődött. A szovjetek ágyúzni kezdték a saját területükön fekvő, de a finn határon levő Mainila települést, s az akcióért a finneket tették felelőssé. Sztálin a háború megindításakor azt gondolta, hogy a finnek az utolsó pillanatban megrettennek és gyorsan kapitulálnak, majd inkább elfogadják az ő feltételeit, minthogy a számukra kétes kimenetelű háború kiszélesedjen. (Vö. Putyin 2022) Vannak tehát rémálmok. 1948-ban még mindig a félelmek leküzdése motiválta a szovjet-finn „barátsági szerződés” megkötését, ami akkor az ország függetlenségének egyik biztosítéka volt. Talán, gondolták akkor a pragmatikus finnek, talán nem rohannak le bennünket még egyszer. Finnország a második világháború óta következetesen semleges politikát folytatott, hosszú ideig nem merült fel a NATO-tagság sem.”

Békesi László: Zsákutcába zárva, csapdában vergődve

„Elemzésemben azt próbálom bizonyítani, hogy ezt az állapotot nem elháríthatatlan külső sokkok, nem az ukrajnai háború, nem a brüsszeli háborúpárti politika és szankciós infláció, a magyar kormányt sújtó igazságtalan, diszkriminációs politika, hanem alapvetően a magyar kormány tartósan elhibázott gazdaságpolitikája okozza. A hangzatos, de üres kormányzati lózungoknak se alapjuk, se értelmük nincs. Nem lehet „békeköltségvetést” vagy „háborúellenes költségvetést” készíteni, nem lehet durván EU-ellenes politikával megszerezni az elmaradó, blokkolt EU-transzfereket, azokat nem lehet pótolni „keleti nyitással”, autokratikus, diktatórikus rezsimekkel való elvtelen „barátkozással”.

Minezeken túl megpróbálom bemutatni, hogy az elhibázott gazdaságpolitika miatt nemcsak rövid távon kell súlyos veszteségeket elszenvednünk, hanem a zsákutcába vezető gazdaságpolitika tartósan bezárja a magyar gazdaságot a közepes fejlettség csapdájába, feléli, elzálogosítja a jövőt, megsemmisíti a kitörés esélyeit, leszakadásra, lemaradásra ítéli az országot.

Nyolc olyan végzetes stratégiai, gazdaságpolitikai hibát tudok azonosítani és bemutatni, amelyek együttes hatása hozta az elmúlt tizenöt évben a magyar gazdaságot ebbe a kilátástalannak tűnő helyzetbe.”

Hatos Pál: Valami véget ér. 1919 augusztusa

„A Tanácsköztársaság bukását nem az ellenforradalom hozta el, még kevésbé a szegedi nyárban, az ellenforradalmi operettkormányban politikussá érő Horthy Miklós altengernagy. Ahogy a szórványos nemzeti és polgári ellenállás sem. „A Tiszák Magyarországa nem termett a polgárság körében olyan hősöket, akik a meggyőződésükért bármit is kockára tennének földi javaikból, hát még testi épségüket.” – vélekedett Zichy Eleonóra, Andrássy Katinkának, a vörös grófnőnek szépséges édesanyja, aki Kun Béláék uralmát a svájci havasi üdülőkben vészelte át, s dühét hosszú gyalogtúrákkal vagy éppen kockázatos alpesi sziklamászással vezette le. „Fél ez a szaros közönség minden szusszanástól” – írta meg nyersen, dühösen Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök is véleményét a Tanácsköztársaság uralma alatt senyvedő értelmiségi és tisztviselői középosztály, sőt a volt tisztikar többségének meghunyászkodó magatartásáról, akiknek nem adatott meg, hogy francia fedezékben kaszinózzanak. Az „intelligencia” nem csak a Dunántúlon, de a Duna-Tisza közén is „letargikus közönnyel” szemlélte a bolsevik uralom elleni paraszti tiltakozásokat. És kívülről várta a megszabadulást. Nyár közepére a vörös Budapesten is inkább dühös kispolgárok, fogorvosok, ügyvédek, kéményseprők és üvegesek jártak össze délutánonként abban a reményben, hogy mindjárt vége a „zsivány-korszaknak”, s zárt ajtók között egymást biztatva, egymás szavába vágva belefojtottak néhány ezer vöröskatonát a Tiszába. Aztán este kilenc után lenyugodtak, s mindannyian csendben hazaballagtak. Arra azért büszkék voltak, hogy a „proliktól” eltérően tiszta cipőben jártak és mindennap megmosdottak.

A Tanácsköztársaság várva várt, mégis váratlan gyorsasággal beköszöntő végnapjaiban mégsem ők, hanem gyűrött arcú izzadt alföldi parasztkatonák mondták el Kun Bélának az elbocsátó üzenetet: nem harcolunk tovább a románok ellen. Rideg egykedvűséggel, egy libalegelő közepén, valahol Újszász és Jászladány mellett. Kun először a pisztolyával hadonászott, majd autóba vágta magát, aznap Cegléden még egyszer megkísérelte a lehetetlent, az ellenállás megszervezését. Másnapra azonban megadta magát, miután értesült róla, hogy a Szakszervezeti Tanácsban is végleg elfogyott körülötte a levegő.

Interjú: Holtak hírvivője – Takács M. Józseffel Várkonyi Benedek beszélget Elie Wiesel trilógiájáról.

„Elie Wiesel, a holokauszt poklának túlélője az elsők egyike volt, aki visszatérve megírta az elképzelhetetlent. Nevezetes trilógiája: Az éjszaka, A hajnal és A nappal most először jelent meg magyarul teljes egészében. Takács M. József, a harmadik rész fordítója nemcsak egyik szerkesztője a könyvnek, hanem e túlélő lélek jó ismerője is.”

Váncsa István: Engedjétek hozzá a matuzsálemeket!

„Amikor ezt a szöveget írom, a tanév kezdetéig egy hétnél is kevesebb van hátra, viszont a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete szerint a rendszerből legalább tizenhatezer tanár hiányzik. Az állam nagyjából tízezer visszafoglalkoztatott nyugdíjas tanárral próbálja enyhíteni a helyzetet, őket viszont csakis határozott idejű szerződéssel alkalmazzák, hogy nyáron ne kelljen bért fizetni nekik. Ebből sokszor az következik, hogy a tanév előtti utolsó napokban sem tudják, folytathatják-e a munkát vagy lapátra kerülnek, ez pedig nem igazán jó érzés, de legalábbis kevéssé megnyugtató.

Kárpótlásul nekik is kötelező teljesítményértékelésen kell részt venniük, hogy el ne lustuljanak, az ígért béremelést viszont nem kapják meg. Így a tanári pálya vonzereje évek óta csökkenő endenciát mutat, elannyira, hogy immár szinte nem is létezik. Kormányunk természetesen e tárgyat illetően is mellébeszél, precízebb fogalmazásban szemérmetlenül hazudozik, arra hivatkozván, hogy az egy tanárra jutó diákok száma Magyarországon az EU-átlagnál alacsonyabb, tehát van elég tanár, több is, mint kéne. Sajnos azonban minden adat azt mutatja, hogy kilenc évvel ezelőtt meredeken emelkedni kezdett a tanárhiány a magyar oktatási rendszerben, és azóta is űrrakétaként tart fölfelé.

A pedagógushiány korábbi lassú, hullámzó izmosodását 2015 és pláne 2016 után rendkívül gyors növekedés váltotta fel, és ekkor a települések közötti különbségek is átrendeződtek. Korábban a települési hierarchiában felfelé haladva rendszerint egyre kisebb volt a pedagógushiány, 2019-ben és 2020-ban viszont már számos hiánymutató azt jelezte, hogy Budapesten romlott legjobban a helyzet.

Vélhetőleg azért, mert alternatív munkalehetőségek leginkább a fővárosban kínálkoznak, ott tehát a pedagógusi hivatásának hátat fordítani vágyó tanerő könnyebb szívvel dönt a pályaelhagyás mellett, mint lenn, az Alföld tengersík vidékin, ahol olyan esélyei volnának, mint Robinsonnak a lakatlan szigeten.”

Kenesei István: Matt három lépésben – kutatóközpontok az ELTE-n

„Az ember annyi mindenről írhatna, ha lenne ideje, helye és kedve. Az ifjabb Robert F. Kennedy például 500 millió dollártól fosztotta meg az mRNS alapú vakcinák kutatását az USA-ban, jóllehet minden vélt hátránya ellenére a fertőzések ellen védelmet kínáló négy oltástípus között óriási előnye, hogy a leggyorsabban állítható elő egy új vírus felbukkanása után. Vagy hogy a tudományos közlemények és az egyetemi oktatás nyelve nemcsak nálunk vet fel problémákat, hanem olyan élenjáró országokban is, mint Hollandia. De hazai témákat is könnyű találni, például az MTA Doktora cím jogosultságának kérdését vagy hogy az Óbudai Egyetem rektora felfedezte a székely nyelvjárást a magyar „nagy nyelvi modell” (LLM) számára, miközben a magyar LLM fejlesztése már tavaly meghaladta az általa (és Palkovics kormánybiztos által) vizionált „több millió szavas” adatforrást pár nagyságrenddel, mert tízmilliárdos méretekben fejlesztenek, és egy további nyelvjárás hozzáadása (ha eddig még nem történt volna meg) piskóta – ami sajnos szomorú képet sugall a mesterséges intelligencia hazai fejlesztési helyzetéről. Vagy elidőzhetnénk azon is, hogy az NKE idén induló és (ösztöndíjakkal, kollégiumi férőhelyekkel stb.) elképesztő mértékben kistafírozott tanárképzésének létszámát nem tudták feltölteni, ezért pótfelvételit kell hirdetniük.[1]

De térjünk rá a nyári „meglepetés hadműveletre”, a négy humán- és társadalomtudományi ex-MTA kutatóközpont váratlan áttelepítésére, ami papíron ugyan augusztus 1-jével perfektuálódott, de valójában még nem zárult le. Mivel a nyilvánosságban megjelent bejelentések, közlemények és interjúk egyrészt helyenként ellentmondanak egymásnak, másrészt valószínűtlen eseményeket vázolnak fel, vállalva a fikció vádját megpróbálom rekonstruálni, mi történhetett valójában.”

The post Zsákutcában a magyar gazdaság first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu