Augusztus 29. a magyarok elátkozott napja

A Magyar Királyság számára az 1389-es rigómezei csata után vált véres valósággá az Oszmán Birodalom terjeszkedése. Rigómezőnél a balkáni államok hadereje vereséget szenvedett, ezzel pedig az ellenség gyakorlatilag elérte a magyar határt, mindennapossá váltak a török betörések. Luxemburgi Zsigmond király felismerte, hogy Magyarország egyedül nem tud nagy, nyílt színi csatát nyerni az oszmánok ellen, az Európából történő kiszorításukra pedig képtelenség keresztény egységet kovácsolni.

Nándorfehérvár, 1521. augusztus 29.

Ezért aztán az ország védelemre rendezkedett be, e célt szolgálta a délen kiépített végvárvonal, ennek legfontosabb eleme volt Nándorfehérvár. Az erődöt nevezhetjük Magyarország, sőt Európa kapujának, mert ha a török megszerzi, nyitva áll előtte az út a magyar Alföldre és végig a Duna mentén Budáig, Bécsig. II. Murád szultán 1456-ban próbálkozott nagyszabású ostrommal, ám Hunyadi János, Szilágyi Mihály és Kapisztrán János vitézei diadalt arattak felette. Ezért szól ma is, minden délben a keresztény templomok harangja – itt írtunk bővebben arról, hogyan csalta tőrbe Hunyadi a török janicsárokat, illetve pontosan hogyan is alakult a harangozás könyörgésből hálaadássá.

A következő próbálkozás azonban török sikert hozott 1521 nyarán. Az ifjú és becsvágyó I. (Nagy ) Szulejmán még nem egészen egy éve ült az oszmán trónon, Nándorfehérvár elfoglalása 1521. augusztus 29-én élete első nagy győzelme volt, és mindenképpen mérföldkő a nyugati irányú hódítások szempontjából. Fodor Pál történész a Múlt-kor.hu-n megjelent cikke szerint valószínűleg ekkor vert benne gyökeret, hogy augusztus 29. az ő szerencsenapja lesz.

Így is lett, csakhogy Szulejmán szerencsenapja a magyarok számára értelemszerűen elátkozott dátummá vált.

Mohács, 1526. augusztus 29.

Az első tehát Nándorfehérvár volt, a második Mohács. Szulejmán ugyan már 1521-ben is a királyság elfoglalását tervezte, ám a birodalom keleti felén támadt gondjai miatt csak 1526-ban indult meg ismét a szultáni sereg. Kezdetben nem látszott sikeresnek, hatalmas esőzések és áradások nehezítették az útját, így csak meglehetősen későn bukkant elő az Alföld peremén.

A mohácsi síkon a körülbelül 50 ezer főt számláló török haddal a becslések szerint 28 ezer keresztény katona vette fel a harcot 1526. augusztus 29-én. Ott és akkor senki nem tudhatta, ez volt a sorsdöntő összecsapás, mohácsi vereség a középkori magyar állam megszűnését, 150 éves megszállást, elképesztő szenvedést, véráldozatot von maga után.

Szulejmán pedig megerősödhetett hitében, miszerint augusztus 29. valóban az ő napja, hiszen tudatosan ezt képtelenség lett volna időzíteni.

Buda, 1541. augusztus 29.

Nem úgy, mint a harmadikat. A mohácsi csata után a törökök egészen Budáig felprédálták az országot, a fővárost is felgyújtották, ősszel azonban kivonultak az országból, a teljes megszállást ekkor még nem tartották időszerűnek.

Az ország két király, Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János harcának színterévé vált, utóbbi Szulejmán segítségéért folyamodott, aki „cserébe” 1529-ben és 1532-ben is akadálytalanul vonulhatott át a Magyar Királyságon Bécs ellen. Török szempontból azért nem volt ez egy ideális helyzet, ezért János király 1540-es hala után megszületett a döntés a megszállásról. Az alkalmat az szolgáltatta, hogy Szapolyainak nem volt örököse, ezért 1538-ban titokban megegyezett Ferdinánddal, hogy halála után a Habsburgok kezén egyesül az ország.

Élete utolsó napjaiban viszont megszületett a fia, János Zsigmond, az öreg király ezért megváltoztatta végrendeletét, trónját a csecsemőre hagyta. Ferdinánd ebbe persze nem nyugodott bele, 1541-ben támadást indított a Szapolyaiak országrésze ellen, májusban megkezdte Buda ostromát. E helyzetben lépett fel Szulejmán szultán, adó fejében és atyai jóindulatára hivatkozva elfogadta János Zsigmond jogát a trónra, az osztrák támadás hírére pedig roppant serege élén személyesen indult a királyi főváros felmentésére.

Augusztus 26-án verte fel táborát Óbudán, ám addigra az előreküldött török segédcsapatok és a magyar védők elűzték az ostromlókat, a szultánnak nem akadt dolga, kezdődhetett a nyilván előre megírt színjáték. Nagyon röviden a gyermek királyfit és a tanácsurakat táborába hívta, utóbbiakat lefogatta, miközben városnézőbe érkező janicsárok elfoglalták Budát – itt írtunk erről hosszabban. Források alapján bizonyítani nem lehet, de az akciót ezúttal egészen nyilvánvalóan tudatosan időzítette augusztus 29-ére.

Így lett teljes a kép, a középkori Magyar Királyság széthullásának mindhárom mérföldkövén az augusztus 29-ei dátum szerepel.