Ha az ember újságíró, olykor belesétál a történelembe.

Ez történt éppen tíz esztendővel ezelőtt is, amikor addig hisztiztem óvodás gyerek módjára egy reggeli értekezleten, amíg Murányi András Népszabadság-főszerkesztő ki nem engedett a Keleti pályaudvarhoz, ahol napok óta táboroztak a menekültek/migránsok. (Hagyom itt mindkét verziót, mert nem szeretném, ha bevándorlásügyi nagy viták törnének ki már ezen a szöveghelyen, ezt egy későbbi szakaszra szánom.)

„Go, go, Vienna!” – a Boda Andrással együtt jegyzett tudósításunk szerint egy fiatal szír férfi ezt magyarázta az újságíróknak, amikor kiértem.

Kirohantam tehát, noha alapvetően nem ott lett volna a helyem. Akkoriban már a lapvezetésben dolgoztam, aznap is szerkesztői munka várt volna rám. Nem is történt egy ideje semmi a pályaudvar környékén, ahol vártak a sorsukra az afgán, bangladesi, szír emberek. Ám az elmémet elborította a törhetetetlen hiedelem, hogy valami történni fog, márpedig ha pedig valami történik, akkor újságíróként ott akarok lenni.

Aztán az történt, hogy a menekült/migrációs válság legközepén az emberek – némiképp váratlanul – oszlopba rendeződtek, s elindultak.

Úgy alakult a pályám, hogy tudósíthattam izlandi vulkánkitörésről és labdarúgó Bajnokok Ligája-döntőről, dolgozhattam számolatlan, többször könnygázos tüntetésen, és járhattam háború idején Kijevben. Ezek a történések nem egyformán drámaiak vagy tragikusak, de a maguk műfajában az újságírószakma legszélsőségesebb eseményei közé tartozhatnak.

Ám a legapokaliptikusabb, az értelem számára legbefogadhatatlanabb pillanatokat azon a 2015 szeptemberi napon éltem át.

Törölhetetlen az emlékezete annak a momentumnak, amikor

The post Tíz éve meneteltünk az apokalipszisbe az M1-es autópályán first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu