2018-as érkezése óta a negyedik selejtezős ciklusát kezdte meg Marco Rossi a magyar válogatott kispadján. A tavalyi Eb-szereplés a korábbi felülteljesítések után már kijózanítóra sikeredett, és a győzelmi szériát tétmeccseken nem sikerült építeni egy ideje: tavaly ősszel a Nemzetek Ligájában hatból mindössze egy meccset sikerült megnyerni, majd márciusban a törökök elleni NL-playoff is a játék képénél simábbra sikeredett – noha nagyjából be is lőtte a válogatott valódi erejét.

Eközben tavaly óta, főleg a nagyobb csapatok ellen, a játék képe is a régi, defenzívebb irányvonalat idézte, bár a felkészülési meccseken azért nem maradt adós ötletekkel a szakmai stáb, legutóbb Azerbajdzsán ellen még a négyvédős rendszerrel is megpróbálkoztunk.

Írország–Magyarország 2-2

Így érkeztünk el az Írország elleni idegenbeli első selejtezőhöz, ami az elmúlt egy év balszerencséihez képest nem is kezdődhetett volna jobban: egy kapuhoz közel visszaszerzett labda után Varga Barnabás már a második percben megszerezte a vezetést, amit a tizenötödikben Sallai duplázott meg egy szöglet után, gyönyörű fejessel. A többit már mindenki fejből tudja:

durva írek, következetlen játékvezetés, vitatott első ír gól, fegyelmezetlen (mondjuk ki, ez a minimum) Sallai. Emberhátrány, bekkelés, utolsó perces ír egyenlítés.

Ezeket a továbbiakban kár lenne sokadszor is kommentálni, nézzük inkább magát a meccsképet!

A magyar válogatott az első gól után idegenben is próbált labdával dominálni. Az írek az izlandi sikeredző, Heimír Hallgrímsson vezetésével pontosan azt a focit játszották, mait 2016-ban és 2018-ban az izlandiaktól is láthattunk: alapértelmezetten 4-4-2-es középső blokkban védték a saját térfelüket, labdával pedig direkt, technikailag leegyszerűsített, az ellenfél kapuját sok beíveléssel ostromló erőfocit játszottak. Az első tíz-tizenöt percben a magyar válogatott taktikailag valóban nagyszerűen vizsgázott. A fő attrakció ezúttal (is) Szoboszlai visszalépése volt, ám a Fradiban berobbanó Tóth Alex bevetésével ezt már jobban megengedhette magának a csapat, hisz Szoboszlai visszalépkedéseivel is maradt a vonalak között egy kreatív, „tízes” profilú játékos. Ezzel párhuzamosan, ha Szoboszlai visszalépett, akkor a szélről középre vezényelt Nego tolódott ki jobbhátvédbe, Bolla pedig még eggyel feljebb, kvázi jobbszélsőként veszélyeztethetett (bár helyzeteit kihagyta). Eközben a másik oldalt Kerkez kevesebbet mehetett fel, feladata inkább a labdák középső felvételére korlátozódott. A bal oldalt így a középről folyamatosan kimozgó Sallai–Varga kettős töltötte be, amolyan kétékes rendszerben, rugalmas elmozgó játékkal.

A magyar labdabirtoklás és ír védekezés az első félidőben.

Bár a válogatott játéka a részletek szintjén tényleg dicsérhető, a nagy képet nézve nem mehetünk el amellett, hogy a mieink a második gól után túlságosan is hamar visszaálltak.

Az írek innentől fogva sokkal többet birtokolhatták a labdát, néha egészen mélyen visszatolva a magyarokat a tizenhatosra. A két szélső védő közül jobbról az evertonos O’Brien mehetett fel többet, ilyenkor a magyar származású jobbszélső, Sammie Szmodics befelé mozgott, míg a balhátvéd Doherty többnyire harmadik védőnek hátul maradt. Bár az ír kezdőben több topligás játékos is akad, technikailag a mieinknél azért alacsonyabb színvonalú futballt játszottak, sok beadással, az első két harmadban főleg hosszú keresztlabdákkal. Csak Mohamed Azaz lépett vissza mélységben és szélességben kreatívabban a labdákért. A második félidőben az ír szépítő gól és Sallai kiállítása után már szinte csak ír egykapuzás és beadásfesztivál következett – Szalai Attila a brit negyedosztályt megszégyenítő 17 tisztázással zárta a meccset –, Rossi pedig a cseréivel is defenzív volt. Bár nem kérjük rajta számon, miért nem játszott Postecoglou-módra tíz emberrel is egész pályás letámadást és lestaktikát, az egyensúly valószínűleg jobban jött volna. Így sajnos csak Idah jött, a 93. percben.

Az írek labdabirtoklása és magyar védekezés az első félidőben.

A Fotmob ábráján csak az első félidő statisztikáit láthatjuk: az írek már a szünet előtt is 61 százalékban birtokolták a labdát, és hagyományos északi focit játszva is pontosabban passzoltak, mint a mieink. Fontos megjegyezni, hogy a második gól után a magyar válogatott már kapuskirúgásnál sem merte megkockáztatni a labdakihozatalt, a legtöbb ilyen szituációban a felívelést választottuk. Jó kérdés, mi történt volna, ha a magyar válogatott előnyben sem vesz vissza, és az első ír gólra sem piros lappal, hanem további rohamokkal reagál, hisz a valóban bosszantó játékvezetői ítéletek sem egyenlő meccsképnél, hanem viszonylag stabil előnyben jöttek.

Az írek elleni első félidő fontosabb statisztikái.

Az értékes következtetésekhez a bírói ítéletek helyett inkább ezt kellene kielemezni.

Magyarország–Portugália 2-3

A Nemzetek Ligája-győztes portugálok ellen nem várhattunk labdával domináns játékot, de a meccsterv összességében jól működött, a többiről, mint látni fogjuk – közhelyesen szólva – nüanszok döntöttek.

A portugál válogatott a meccs egészében 69 százalékban birtokolta a labdát, míg a mieink sokszor kifejezetten mélyen, 5-4-1-ben védekeztek. A portugálok játékában a tavalyi Eb sablonosabb, pozíciós játéka után immár valamennyire érződik a PSG-hatás – naná, hiszen a kezdőben Nuno Mendes, Vitinha és Joao Neves is helyet kapott a BL-győztes névsorából. Ennek megfelelően már a támadás felépítésénél rugalmasan, sok mozgással kérik el a labdát, ezzel a többieket is mozgásra késztetve. Ami miatt a portugálokat mégsem nevezhetjük a válogatottak PSG-jének, az ironikusan szólva a Doué–Dembélé–Kvarachelia hármas hiánya: az elöl lévő támadóik profilja eléggé másféle dinamikákat eredményez, így a portugálok hajlamosak felállt fal ellen kiszámíthatóvá válni. A magyar válogatott ellen azt láthattuk, hogy a jobbon Bernardo Silva folyamatos befelé pulzáló mozgásai ígéretesek voltak, ám a még mindig kihagyhatatlan Cristiano Ronaldo – ahogy jó pár éve megszokhattuk – gyakran fölöslegesen is a kapu irányába mozog. A bal oldalt pedig Pedro Neto sokszor túlságosan is lineárisan, a vonal mellett futballozott – ha van PSG-hatás, hát létezik Chelsea-hatás is…

Ennek ellenére Neto sem teljesített rosszul, a harmadik legtöbb kidolgozott helyzete, és a második legjobb várható gólpassz (xA) mutatója volt a mezőnyben. Az egyenlítő gól végül akcióból, de egy szerencsésen tovább pattanó labda után született.

Merthogy az első találatot a magyar válogatott szerezte meg (ahogy Dublinban, ezúttal is Varga zörgette meg a hálót), hisz a kevés labdás momentumban nagyon hatékonyak voltunk.

A portugál labdabirtoklás és a magyar védekezés.

A magyar válogatott ezúttal a meccs elejétől kezdve felvállalta a lapos passzos labdakihozatalt, amikor erre ritkán lehetősége volt. Ebben segítségünkre volt a Dibusz helyett kapuba vezényelt Tóth Balázs, aki lábbal is viszonylag magabiztos volt, több óriási védést is bemutatott, amivel egyelőre zárójelbe tette a Dibusz utódlása miatti aggodalmakat. Ami a szerkezetet illeti, az eltiltott Sallai helyett Nagy Zsolt került a csapatba, aki ezúttal szinte mindig a vonal mellett helyezkedett. Így leginkább a bal oldalt erőltetve, Szoboszlai „vonalbontásával” (visszalépés majd kényszerítőre beindulás, ha Nagy Ádámra még emlékszünk), valamint Tóth Alex szélre kimozgó összjátékával tudtuk kihegyezni a labdakihozatalokat, a beinduló Nagy–Varga párosra. A gól végül nem labdakihozatalból, hanem kontrából jött: Szoboszlai szerzett labdát védekezésből, de ezúttal is Nagy felé forgatta a játékot, majd Varga érkezett fejjel, klasszis befejező csatárhoz méltó módon.

A magyar válogatott labdabirtoklása és a portugálok védekezése.

A második félidőben a portugálok végül Nego szerencsétlen kezezésével jutottak előnyhöz, majd ugyanő beindulásból kiosztott egy gólpasszt is, ismét Varga Barnabás egyenlített. A magyar csapat tehát az utolsó percekig nyílt küzdelemben volt. Ám kockáztattunk és rajtavesztettünk. Megoszlanak a vélemények, hogy Cancelo győztes gólja inkább Szoboszlai vagy Kerkez felelőssége volt – Kele János kockáról kockára kielemezte a szituációt –, ám ebben a fajta játékban, főleg erősebb ellenfél ellen, bőven benne van a hiba lehetősége.

Ha az írek ellen számon kértük a korai defenzív váltást, akkor most nem illendő ezért elővenni a csapatot.

Ennek ellenére a szoros meccs kulcsa a magas hatékonyság volt magyar részről: összesen öt lövési kísérlet, két akciógól. Mindenképpen impresszív, de hosszú távon azért a mennyiséget és a minőséget egyensúlyba kell hozni, ez lesz a kulcs a következő erőpróbákon.

A portugálok elleni fontosabb statisztikák.

A magyar válogatott könnyedén szerezhetett volna négy pontot az első két selejtezőn, ám végül csak egy lett belőle. Kár érte, de aggodalomra semmi ok:

a szakmai stábnak minden meccsre megvan a terve és egyéni szinten is akadnak jó teljesítmények.

Folytatás októberben, Örményország itthon, majd Portugália idegenben. Fenn kell tartani az egyensúlyt és minden rendben lesz.

The post Négy pont helyett egy: nem kell pánikolni, Marco Rossinak minden meccsre megvan a terve first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24sport