Vajon a gyerekek mitől sokkal jobb fejek, mint mi, felnőttek?

Vajon honnan ered a nyilván nem tapasztalatokon alapuló lényeglátásuk?

Vajon miért van az, hogy egy kisgyerek inkább a lényegre tapint, mint a dolgokat rendre elkenő felnőttek?

Nincs olyan helyzet, melyet ne tudnánk megnemesíteni béketűréssel és szeretettel.

A görög bölcselő, Tatiosz fogalmazott így, de az idézett okossággal magától is tisztában van minden gyerek, még ha megfogalmazni nem is tudja.

Elmesélek egy minap hallott történetet, melynek főszereplője az én egyik kis páciensem.

A szülők fiatalon kötik össze az életüket, érkezik hamar a baba, ám az élet úgy hozza, hogy néhány év után, békességben ugyan, de elválnak. Az ifjú férj külföldön próbál szerencsét, sikeres üzletember lesz belőle.

Telnek az évek, a valaha volt kisbaba is felnő, saját családot alapít.

A nagypapa nem különösebben folyik bele az életükbe, évek telnek el, mire először meglátogatja a fia családját, az akkor már óvodáskorú unokát. Megkéri a volt feleséget, vagyis a nagymamát, aki persze rendszeres vendég az unokánál, jöjjön ő is, hogy könnyebb legyen az ismerkedés.

A mama lelkes: bármikor, bárkivel szívesen unokázik.

Megérkeznek. Az unoka, komoly, nagyfiú, örül a nagymamának, és udvariasan kérdezi a nagypapát:

„Szia! Te ki vagy? Engem Kovács Kornélnak hívnak.”

„Engem meg Kovács Lajosnak, és én vagyok a nagypapád.”

„Neked ugyanaz a neved, mint apának és nekem?”

Bólintás a válasz. (Ideírom gyorsan: a történetet nem, de a nevet természetesen én találtam ki.)

„Ha te vagy a nagypapám, hogyan szólíthatlak?”

„Ha neked is tetszik, nekem a Lajos papa megfelel.”

A kisfiú ismét bólint:

„Azt hiszem, jó lesz. És mondd, Lajos papa, szereted te az én nagyikámat?”

„Igen, szeretem. Nagyon és nagyon régóta.”

„És te, nagyi? – fordul a mamához. – Te is szereted Lajos papát?”

„Igen, én is nagyon szeretem őt, és igaza van, ez elég rég így van.”

Megint biccentés.

„És mondd, Lajos papa, van kedved játszani velünk? Mert én és a nagyikám jókat szoktunk társasozni, olvasni, rajzolni, kártyázni. Neked melyikhez van kedved?”

Az egész család olvadozik, az este harmóniában telik: az unoka sehová sem vezető magyarázkodás és kínos csendek nélkül pillanatok alatt egyesítette a családot.

És a történetnek nincs még vége.

Búcsúzkodásnál azt mondja az én kis páciensem:

„Lajos papa, ugye jössz máskor is?”

„Persze, csak, tudod, Kornélkám, én elég messze élek, és nem jöhetek olyan gyakran, mint a nagyi.”

„Nem baj. Ha megnövök, én látogatlak majd téged.”

Ölelések, nagypapa távozik.

Pár nappal később engem látogatott meg Kornélka, és azzal kezdte fülig érő szájjal:

„Képzeld, doktor néni, lett még egy nagypapám!”

És már mesélte is lelkesen a fönti történetet.

Én pedig úgy éreztem, a szeretet mindent, legalábbis majdnem mindent megnemesít – amivel mindenki jól jár, akár családban, akár baráti kapcsolatban.

The post Gyarmati Andrea: A gyerekek mitől sokkal jobb fejek, mint mi, felnőttek? first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu