A zsinagógák általában arról az utcáról vagy térről kapják a nevüket, amelyben állnak. Kazinczy utcai zsinagóga, Dohány utcai és így tovább. A Hunyadi téri kivétel, mert úgy hívják: Ábrahám sátra. Miért?

Pár éve mi adtuk neki ezt a nevet. Úgy gondoltuk, illik a zsinagógánk szellemiségéhez. Ábrahám, aki ugye minden zsidó ősapja volt, annak idején pusztai útkereszteződésekben állította fel a sátrát, és az a sátor mind a négy oldalán nyitott volt, készen arra, hogy fogadja a mindenféle irányból érkező idegeneket, azaz a betérő pogányokat. Ki mást: nem sok egyistenhitű ember rohangált a pusztaságban akkortájt. Ott vendégelte meg őket, hogy közben az élet értelméről, az igazságról és az egyetlen istenről csevegjen velük. Egy kis pikáns érdekesség, amit nem sokan tudnak: Ábrahám, ahhoz képest, hogy a sivatagban élt és működött, egész megelőző életében talpig városi ember volt, mégpedig egy nagymenő, jómódú bálványgyáros és fétistárgy-kereskedő fia. Ebből a létből vonult ki, hogy hirdesse az Egyistent. Neki szólt az ígéret, hogy általa áldva lesz a föld minden népe. A zsidóságba betérők a mai napig róla kapják a nevüket. Szimbolikának sem rossz ez a sátor: mobilis, bárhol felverhető, bővíthető, nem dől össze földrengés közben, hidegben-melegben védelmet nyújt. Felfogásom szerint ma is ez kell, hogy a zsidóság célja legyen: minden oldalról kinyitni a „sátrat”, megmutatni benne magunkat is, hiszen minél több fény jön be a nyitott falakon át, nekünk is több esélyünk van, hogy jobban rálássunk a saját múltbéli és jelenlegi vakpályáinkra, botlásainkra, akár tévedéseinkre.

Szeretném, ha erre a gondolatra később még visszatérnénk, ám előbb hadd kérdezzem meg: miért beszélnek egyesek – nem is feltétlenül az elismerés hangján – a Hunyadiról úgy, hogy az a „betérők zsinije”? Mit jelenthet ez pontosan?

Úgy hozta a sors és a történelem, hogy a magyar zsidóság 1970–80 után született nagyobbik része, körülbelül 60–70 százaléka fél- vagy negyedzsidó. Mindenesetre valamilyen arányú mix. Akik nem anyai oldalról kapcsolódnak a zsidósághoz, és vallásjogilag szeretnének a közösséghez tartozni, betérhetnek. Ha úgy tetszik, ők, illetve mi vagyunk Ábrahám örökbe fogadott gyermekei.

Ön is vegyes házasságból született, jól tudom?

Jól. Anyukám nem volt zsidó, és apukám sem vallásos családból származik. A mi családunkban a holokauszt beidegződés határozta meg a hovatartozást, ami legközvetlenebbül a nagyszüleimet érintette, ők a generációjuknál fogva túlélők voltak. De még náluk is inkább csak a sztorizás szintjén jelentkezett a zsidó tudat: miként szökött meg a nagyapám a munkaszolgálatból, mit csinált a partizánoknál, hogyan bujkált a nagyanyám keresztény papírokkal, miközben német katonák próbáltak udvarolni neki… Ami a szülői házat illeti, nálunk nem volt kóser konyha, nem volt törvénykövetés, ott sem esett sok szó a zsidóságunkról. Apukám textiltechnikusként dolgozott egy gyárban, később vendéglátós lett, büfés, kereskedő. Azért engem – vélhetően tisztán kulturális célból – hetedik osztálytól kezdve mégis beírattak a Wesselényi utcai zsidó iskolába, mondván, nem árthat az a gyereknek. Ez kilencvenben történt, én akkor 12 éves voltam. Amire viszont senki sem gondolt: az az iskola az egész gondolkozásomat megváltoztatta. Gyerekfejjel, ha nem is lettem mélyen vallásos, de idealista, romantikus eszmények gyökereztek meg bennem.

Annak fényében, amit a szüleiről mesél, egyenesen meglepő, hogy végül a családjuk Izraelbe alijázott.

Úgy van. Ebbe a döntésbe én persze nem szólhattam bele, hiszen 1992-ben, amikor kimentünk, még csak 14 éves gyerek voltam, éppen kijártam a Wesselényi nyolcadik osztályát. A szüleim több okból határoztak így. A rendszerváltás előtt – a család büféje mellett – a szüleim Csobánkán egy kempinget is üzemeltettek. Az ilyen típusú vállalkozások főleg a hozzánk látogató keletnémet meg más KGST- turistákra lettek kitalálva. A fallal együtt aztán ezek is le- meg bedőltek. Amúgy is terítéken volt a családban, hogy esetleg áttelepülhetnénk egy másik országba, akkor ezt ugye disszidálásnak hívták. A szüleim több barátja is nyugaton élt. Ehhez jött aztán a kilencvenkettőben Csurka elhíresült dolgozata. Utána sokan mondogatták, ki tudja, hová vezethet ez ismét.

Akkor én ezt nem fogalmaztam meg, túl fiatal voltam hozzá, de biztos, hogy az én dolgos, magyar tudatú szüleimből és a hozzájuk hasonló helyzetű, generációk óta magyarrá szervesült emberekből az ilyen Csurka-félék csináltak zsidót: »nem vagy közénk való” alapon. Izrael tehát adekvát lehetőségnek látszott, ahol a családunk új életet kezdhet.

Mindezekkel párhuzamosan, illetve egy évvel korábban, anyukám és én is megcsináltuk a betérést.

Ugye, a törvény szerint, az automatikus zsidó legitimizációhoz eleve csakis a szülőanya származása számít, így, ha nem térnek be, akkor önt sem tekintették volna zsidónak.

Így van. Bár Izrael nem a zsidó vallás alapján szabja meg, ki jogosult oda bevándorolni. Engem a kivándorlásunktól függetlenül elkapott, magába szívott a zsidóság eszménye. Egy évvel korábban,13 évesen körül is metéltettem magam, és ezt nem az iskola nyomására tettem, mert nem volt kötelező, a családom sem kérte tőlem, nekik csak egyszerűen bejelentettem. Tehát saját magam, abszolút tudatosan döntöttem így. Lenyűgözött az imák hangulata, az összes rituálé, a héber nyelv, a történelem, és persze Izrael állam léte, mint olyan. Az utóbbi nem is meglepő: a legtöbb tanárunkat a kinti cionista telepesek közül toborozták, az én vallástanárom például éppen egyenesen Gázából érkezett a Wesselényi utcai iskolába. A rendszerváltás idején már gyerekfejjel is éreztem, hogy két kor és két vallás határmezsgyéjén születtem, és én tudatosan a zsidó vallást, végül pedig a betérést választottam.

Akkor lehet mondani, hogy 14 évesen a Paradicsomba érkezett? A kijelölt helyére?

Igen, boldog voltam. Egy vasárnapi napon futott be a hajónk Haifába, mert vízen át érkeztünk, mint a megelőző 2000 évben a legtöbben, így én nem a Ben Gurion repülőteret pillantottam meg először, hanem a Szentföld a Carmel-heggyel köszöntött rám a napfelkeltében. El lehet képzelni, milyen hatással lehet ez egy idealista kamaszgyerekre.

És mi történt önnel Izraelben?

Hát csak annyi, hogy beírattak a gimnázium első osztályába, és – szemben a mindenki által megvetett, akkortájt tömegesen érkező orosz bevándorlókkal – könnyen és gyorsan beilleszkedtem, mondhatni annak a világnak a része lettem, legalábbis én úgy éreztem.

Aztán egy év múlva a szüleim úgy döntöttek, hogy visszaköltözünk Magyarországra.

Ez igazán meghökkentő fordulat. Mi történt?

The post Fináli Gábor rabbi: Izrael vulkánra épült és vulkánon él first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu